Nem a tehetség számított, hanem a politikai hűség

Nem a pénz hiányzott, hanem a tisztességes elosztás

Márton Gábor szerint a kultúrára az elmúlt időszakban is jutott elegendő közpénz, a támogatások elosztása azonban súlyosan torzult. Úgy fogalmazott, a rendszer nem azoknak adott lehetőséget, akik értékes művészi munkát akartak végezni, hanem azoknak, akik a hatalom érdekeit szolgálták. „Ez nem művészettámogatás, és ez megfojtja a tehetséget, ellenségessé teszi, keserűvé teszi, egyoldalúvá teszi” – mondta.

A színész abban bízik, hogy a politikai változásokkal a művészeti élet is szabadabbá válhat. Szerinte ehhez nem feltétlenül kell több pénzt fordítani a kultúrára: már az is komoly előrelépést jelenthet, ha a korábban kiemelten támogatott, propagandisztikus célokat szolgáló intézmények helyett a fiatal, független és kísérletező alkotók is lehetőségekhez jutnak. Úgy véli, Magyarországon rengeteg a tehetség, amely megfelelő körülmények között sokszínű és eleven kulturális életet teremthetne.

A vagyonadóval kapcsolatban is a társadalmi igazságosságot hangsúlyozta. Szerinte azoknak, akik rendkívüli vagyonra tettek szert, el kell viselniük bizonyos többletterheket, különösen annak fényében, hogy az elmúlt években jelentős adókedvezményekben részesültek. Mint fogalmazott, azoknak, akiknek nincs nagy vagyonuk, egész életükben meg kell küzdeniük a mindennapi nehézségekkel, ezért a leggazdagabbak számára előírt teher önmagában nem tekinthető elviselhetetlennek.

A gazdag színház is lehet pazarló

A színész a Magyar Állami Operaházban szerzett tapasztalatait is megosztotta. A Hári János című dalműben az idős Hári szerepét alakítja, és bár az előadást rendkívül értékesnek tartja, a működés szervezetlenségét súlyos problémának látja. Elmondása szerint az intézményben minden rendelkezésre áll: jelmeztár, kelléktár, zenekar, díszítők és jelentős létszámú személyzet. Mégsem működik megfelelően az együttműködés, az egyes részlegek között gyakran nem jutnak el egymáshoz a szükséges információk.

Különösen pazarlónak tartja, hogy egy nagy létszámú stábbal, komoly költségekkel és hosszú próbafolyamattal létrehozott előadás mindössze néhány alkalommal kerül színpadra. A Hári Jánost például a tervek szerint nyolcszor játsszák, utána lekerül a műsorról, miközben a produkció létrehozásában mintegy 150 ember vett részt. Márton szerint nehezen indokolható, hogy ennyi munka és tehetség ilyen rövid ideig találkozhat a közönséggel.

„Ez egy végtelenül pazarló” – fogalmazott a működésről. Példaként említette, hogy külföldön számos produkció évtizedeken át műsoron marad, így a befektetett pénz és munka hosszú időn keresztül hasznosulhat. A magyar színházi rendszerben ezzel szemben gyakran újra kell kezdeni a munkát, amikor egy korábbi előadást ismét műsorra tűznek, más szereplőkkel és új próbafolyamattal.

A Nemzeti Színház kiemelt támogatását szintén aránytalannak tartja a független színházak helyzetéhez képest. Szerinte elfogadhatatlan, hogy egyes intézmények bőséges forrásokból gazdálkodhatnak, míg másoknak a következő napi működéshez szükséges pénzt is nehéz előteremteniük.

Egy egész művészgeneráció veszhetett el

Márton Gábor a kulturális élet egyik legsúlyosabb következményének azt tartja, hogy az elmúlt húsz évben sok fiatal nem kapta meg a szakmai fejlődéshez szükséges lehetőségeket. A színészképzés és a filmgyártás területén is olyan változásokat lát, amelyek miatt tehetséges emberek maradtak megfelelő oktatás, tapasztalatszerzés és szakmai kapcsolatok nélkül. Szerinte a fiataloknak nem volt kitől tanulniuk, miközben a korábban meghatározó alkotók közül sokan külföldre mentek.

A színész Rákay Philip filmjének finanszírozását is bírálta, és azt kifogásolta, hogy jelentős összegek kerülhetnek olyan produkciókhoz, amelyek művészi teljesítményét vitathatónak tartja. Úgy látja, az elmúlt évtizedekben nem a szakmai tudás és a teljesítmény határozta meg minden esetben, ki jut pénzhez vagy vezető pozícióhoz.

Saját pályáján a rendszerváltás is fordulópontot jelentett. A korábbi évtizedekben a cenzúra és a tiltások közepette a színházi alkotóknak gyakran a sorok között kellett megfogalmazniuk a mondanivalójukat. Márton szerint ez sajátos kreativitást hívott életre, a kabaré pedig fontos szerepet játszott a társadalmi feszültségek oldásában. A politikai korlátok megszűnése után egy időre úgy érezte, a színháznak már nincs meg ugyanaz a feladata, ezért más területeken is kipróbálta magát: volt főkonzul, Finnországban pedig asztalosként dolgozott.

Most ismét a színház szabadságának lehetőségét látja a változásokban. Ugyanakkor arra figyelmeztetett, hogy a művészetnek a jövőben is meg kell őriznie függetlenségét, akkor is, ha több támogatáshoz jut. „Színházat nem lehet gondolati szabadság nélkül csinálni” – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy ugyanez igaz a festészetre, az irodalomra és a zenére is. Szerinte a művészet akkor töltheti be valódi szerepét, ha nem egy politikai eszme kiszolgálása, hanem az önálló gondolkodás és az alkotói szabadság határozza meg.