Nem csak Szakcsi udvari zenélése a gond az új Magyar Zene Háza táján

Amint arról a Hírklikk is beszámolt, Karácsony Gerely főpolgármester az épület imponáló esztétikuma mellett, egy alapvetően komoly hibára figyelmeztet: „a kultúra napján különösen fontos emlékeztetni magunkat arra, hogy ennek az épületnek a létrejötte nem a kultúra, hanem a barbár erőszak jegyében történt. Erőszak a város legfontosabb közparkjával szemben.” Karácsony szerint „ha Magyarországnak nem egy erőszakos és barbár, hanem ebben az értelemben vett kulturált kormánya lenne, akkor ennyi támogatással egy másik helyszínen talán egy sokkal szebb Zene Háza épülhetett volna. És akkor ma, végre, közösen örülhetnénk valaminek. De maga az átadó is a megosztottságot erősítette, a kormánypolitikusok a kultúra napján ismét a politikai kultúra hiányát tették nyilvánvalóvá.”

Zubreczki Dávid, az Urbanista blog alapítója egy eddig figyelmen kívül hagyott, drámaian gyakorlatias problémát „szúrt ki” a látványosnak szánt óriási üvegportálok kapcsán. Bár a külcsínnel ő sem hadakozik, a hazai kortárs építészet hatásos értékeként definiálja a zeneházat, hozzáteszi, „ne feledkezzünk el arról, hogy sajnos van egy komoly hibája (túl azon persze, hogy nem a Ligetbe kellett volna építeni), amire már régóta figyelmeztetek. 2018-ban ezt írtam a Zene Házáról: ’félek, hogy a fás-bokros területet tükröző nagy üvegfelületek évi több száz madár pusztulását okozhatják.’ 2020-ban azt, hogy ’A hatalmas üvegfelületek rendkívül veszélyesek a madarakra nézve. Főleg ott, ahol nem más házakat tükröznek vissza, hanem fákat, bokrokat, zöldet. Vagy, ahol a madarak „átlátnak" a házon. Az ilyen felületeket egyszerűen nem érzékelik, és olyan erővel repülnek neki, hogy elpusztulnak. A Magyar Zene Háza pont ilyen üvegpalota lesz.” A megnyitó előtti bejáráson pedig sajnálattal tapasztalta, hogy a jóslata bevált, madártetemekkel „találkozott” az épület rondóján.

Mint írja, bár a Zene Háza hivatalosan több funkciót lát el: koncerthelyszín, kiállítótér, zenepedagógiai központ/.../, némi szimbolikus szerepe is van. „Koncerthelyszínünk rengeteg van mindenféle stílusú zenéhez, ezek közül pedig nem egy ikonikus épület is: az Operaháztól a Zeneakadémián át a Müpán keresztül a BMC-ig. Szóval új koncerthelyszínre és új szimbólumra egyáltalán nincs szükség, ráadásul a felsorolt épületek mindegyike be tud tölteni zenepedagógiai funkciót is. Amiben hiánypótló lehet, az a kiállítási helyszín.”

Hozzáteszi, hogy „ha muszáj a Ligeten belül helyszínt keresni egy ilyen létesítménynek, akkor az viszonylag elfogadható. Nem olyan fájdalommentes ugyan, mint a Néprajzi, de nem is olyan káros, mint a Nagyrétre tervezett Nemzeti Galéria.” Arra külön figyelmeztet, hogy semmiképpen se feledjük: a Ligetben csak a park pusztításával lehet építeni, így történt ez itt is, de véleménye szerint szinte mindenhol máshol nagyobb kárt okozott volna. „Inkább jó, mint rossz”, de kár, hogy mindez a Ligetben valósult meg. „Így óriási elpuskázott lehetőség ez az építészeti minőség megszerettetésére, a közízlés nevelésére.”

Földes András, a Telex munkatársa már ennél nyersebb gondolattársítást állít fel a Zene Háza agendájában. Emlékeztet arra, a mára elfeledni látszó eseménysorozatra, ami megelőzte a beruházáshoz szükséges terület kisajátítását.

 Véleménye szerint „a Zene Háza ugyanis szimbóluma lett mindannak, ami ellentétes a kultúrával.” Posztjában felidézi az épület történetének kezdetét, ami eleve azzal indult, hogy a nyilvánosság kizárásával teletervezték a Ligetet épületekkel. „Aztán amikor a civilek aktivizálódtak, akkor a kormány emberei ellenkampányba kezdtek, ravaszul keverve a zöldfelület és a valódi parkot jelentő zöldterület fogalmát, azt sugallva, hogy nincs itt semmi látnivaló.”

Mára jótékony homály fedi, hogy a fakedvelő aktivisták elfoglalták a Liget stratégiai pontjait, hogy kikényszerítsék: a hivatalok ne csak a funkcionáriusok elképzeléseit tartsák szem előtt, hanem a tágabb közösség érdekeit is. Mihez vezetett ez – tette fel a kérdést, amire rögvest válaszolt is: a Liget nem meghallgatta vagy bevonta a civileket, hanem verőembereket bérelt fel. Focihuligánokat, akik nevetve, kamerák előtt verték szét az aktivistákat, hogy folytatódhasson a most agyonajnározott Zene Háza építése.

„Ötven kilós lányok és ötvenöt kilós fiúk kaptak akkora pofonokat a kamerák előtt, hogy ha mással nem is, de az aszfalttal konzultálhattak. És itt nem áll meg a történet. Az állami intézmény által felbérelt verőemberek a Zene Háza területén a rendőröket csicskáztatták, amiről felvételek is készültek.” Ezeken egyértelműen látható, hogy a rendőrökkel ordító, magából kikelt izomember nem tüntető. „Ő Tóth Csaba, képesítésére nézve focihuligán, aki a rendőröket utasítgatja, hogy végre megkezdődhessenek a fakivágások.” Az említett személyt azóta letartóztatták, bár nem a fenti túlkapások miatt, hanem gazdasági bűncselekményekért.

Földes korrekten hozzáteszi, hogy nincs szándékában az épület bojkottjára szólítani, „a legtöbb zenész nincs is olyan helyzetben, hogy visszautasítson fellépéseket, csak mert a koncerthelyszín a demokrácia, és néhány ember konkrét sárba tiprása közepette jött létre. De elfelejteni sem szabad, hogy az épület lebegő könnyedsége valójában a kidagadó erekkel üvöltő, felelősségre vonástól nem tartó focihuligánok emlékműve.”