Nem merték Orbántól elvenni a szót

Latorcainak azonban mégiscsak igazodnia kell valamelyest az Elnök stílusához, még akkor is, ha igyekszik igazi kereszténydemokrataként viselkedni. Én ugyan nem tudom, milyen is egy igazi kereszténydemokrata; a magyar politikai élet KDNP-sei többnyire nélkülözték vagy a demokratikus, vagy a keresztényi gondolatokat, konzervativizmusuk is általában csak a hozzájuk ragasztott jelzőkben szerepelt. Valószínűleg Latorcai már rég elfelejtette azokat az elveket, viselkedési normákat, amelyekre hajdan normaként tekintett, különben soha nem erősödhetett volna meg a Fidesz társutasaként. De megerősödött, annyiban feltétlenül, hogy ott ülhet az Országgyűlés pulpitusán, KDNP-sként – nem kinevezett kereszténydemokrataként – szinte automatikusan jár neki az alelnöki pozíció. De a dolgok nem úgy vannak, hogy a Fidesz alkalmazkodik hozzá, neki kell, folyamatosan a saját stílusát csiszolgatni, hogy megfeleljen a megbízóinak. És ő, idősebb kora ellenére, tanulékony ember, igyekezett folyamatosan felnőni a feladathoz, egyre keményebbé válni – az ellenzékkel szemben. Igaz ugyan, hogy ehhez máig nem talált megfelelő hangot, olyat, amilyet a sajátjának tekinthet; büntetget, elveszi a hangot, de látszik, érződik rajta, hogy nem találja önmagát.

Ez történt hétfőn is: jött a nagy megmérettetés, Jakab Péter felszólalása.  Latorcai előtt pedig a minta, Kövér László házvezetése, ráadásul ott ül a teremben a miniszterelnök. Márpedig, ki ne tudná, Jakab újra provokálni fogja Orbánt, amit neki valahogy meg kell akadályoznia. Tépelődik, látszik rajta, már most, az első, kevésbé durva, de mégis tiszteletlen kijelentések után elvegye a szót, vagy ez még korai. Ez utóbbi utat választja, miközben tudja, hogy Jakab csak erősíteni fog, jönnek majd a durvább kifejezések, a kormányfő sértegetése. Kövér ilyenkor már szócsatában van a felszólalóval, fenyeget, villog a szeme, kioktat, de hát az Kövér. Próbálkozik tehát a szelídebb figyelmeztetéssel, de a hang azért ott marad. Érzem, hogy tépelődik magában; hibáztam, már nem szabadott volna továbbengednem? De akkor mire válaszol Orbán?

És engedi a beszédet. Jön a miniszterelnök, aki szintén sérteget, nagyjából ugyanaz a mutatóujj járna neki, mint Jakabnak, de az már akkor merészség lenne a részéről, hogy abba alatta az elnöki szék is beleremegne. Marad tehát Orbán érintetlenül, figyelmeztetés nélkül, hogy aztán újra Jakabé legyen a szó. A Jobbik elnöke nem tagadja meg önmagát, a népszerűségi pontok tovább gyűlnek, ellenzéki oldalon feltétlenül, és itt már Latorcainak is lépni kell: óvatos büszkeséggel elveszi a szót Jakabtól. Na de itt meg az újabb bizonytalanság: vajon egy befejezetlen mondat után jár-e a miniszterelnöki viszontválasz. Teli bizonytalansággal teszi fel a kérdést Orbánnak, inkább úgy, mint aki azt sugallná: a Főnök most engedje el a választ, kicsit remeg is Latorcai hangja. Úgy látszik ennyi rutin sem elegendő; évtizednyi idő alatt sem tanulta meg, hogy Orbán számára ez a legfontosabb szakaszuk az azonnali kérdéseknek. Itt már az „ellenfélnek” nem jut lehetősége válaszolni, ez az a pont, ahol a miniszterelnök leteríti az ellene szólót. Orbán tehát él a lehetőséggel, számára mindegy is, hogy Jakab ott maradt hang nélkül, neki most kell ütnie. És üt is, ahogy szokott: visszanyúl a múltba, a Jobbik alapszabályából olvas fel idézetet. Azokra az időkre utal, amikor a Jobbik harcos antikommunista volt, de ez az új, Jakab vezette párt a kommunisták mellé szegődött. Akiket, mint tudjuk, Gyurcsány Ferenc képvisel és vezet. Jakabnak tehát már nincs lehetősége, hogy a Fidesz alapító okiratából idézzen, előhozza a Párt és Orbán színeváltozásait. Pedig sorolhatná napestig a különböző pálfordulásokat, azokat a kanyarokat, amelyeket Orbán és vele a Fidesz 1989 óta megtett. Többek között azokra az időkre is utalhatott volna, amikor a Fidesz elnökeként nagy barátságot mutatott az antiszemita jegyeket mutató Jobbik irányába, annak kiemelésével, mintha most is ezt a magatartást, stílust, nézetrendszert várná el ettől a párttól. Jakab mindezt nem mondhatja el, nem ilyen az országgyűlés szabályzata, de mi azért nem árt, ha tudjuk. Nem árt, ha tudjuk: Orbán mások múltjára igyekszik pontosan emlékezni és emlékeztetni, ő maga viszont a saját tegnapját is elfelejti. Ami nem olyan nagy baj, az talán inkább, hogy rosszul viseli, ha mások viszont emlékeztetik rá.

Pedig ezt kellene tenni, folyamatosan.