Odze: kikacagnak minket a külföldi nagykövetségek

A napokban Rónai Egon műsorában szerepelt egy külügyi államtitkár, akitől megkérdezték, hogy mit keresett egy zártkapus focimeccsen Dzsudzsák Balázs és Szijjártó miniszter. A talpig felkészült külügyér frappáns választ adott, mondván, erre a kérdésre nem számított. Ön szerint mire számíthatunk a schmittpáli magasságban lebegő féléves diplomataképzőben?

Ezzel a képzéssel kapcsolatban három lényeges dolog is feltűnt. Először is, ez egy feltűnően rövid képzés – fél év elmélet az egyetemen. Több mint feltűnő továbbá, hogy az ELTE és a külügyminisztérium együttműködésében történik, ami egyértelműen az utóbbi nyomását jelzi, ami nem szerencsés.

Mennyiben általános ez a gyakorlat a nemzetközi diplomataképzésben?

A legkevésbé sem, nem is hallottam hasonlóról. Ez egy posztgraduális képzés. Az általános gyakorlat szerint, nem azoknak kellene biztosítaniuk az oktatást, akik később alkalmazni fogják a kiképzetteket. Ez abszurd, egyértelműen direkt politikai befolyást feltételez. A másik megdöbbentő furcsaság, hogy teljes állambiztonsági átvilágításon esnek át a felvételt nyert hallgatók. Ezt, ilyen szinten, nem szokás megtenni. Az átvilágítás akkor követelmény, amikor valaki már egy fontos pozíció betöltése, döntési szint előtt áll. Egy egyetemi pályázó esetében, több mint különös, hogy a tanulmányához ki kell szolgáltatnia a komplett magánéletét, nézeteit, családjával kapcsolatos részleteket. A másik szembeötlő anomália a havi 250 ezer forintos ösztöndíj.

Ami a mai körülmények között több mint jelentős...

Ez igen nagy összeg – idézőjelben jegyezve –, erősen megvásárlásnak tűnik.

Nem hiszem, hogy kellene az az idézőjel…

Való igaz, ne is tegyük ki. Ez a két elem azonnal feltűnt a kiírást átnézve, s ebből következik, hogy a külügyminisztériumnak rendkívül erős befolyása lesz arra, hogy kit vesznek fel. A harmadik feltűnő eleme a képzésnek, hogy fél év elméleti képzést ad az egyetemen, utána féléves gyakorlatot a külügyben vagy egy külföldi képviseleten.

Nem ismerem a diplomáciai pálya lépcsőfokait, ebben mi a szokatlan?

Az a meghökkentő, hogy valakit nulla tudással, tapasztalattal, gyakorlatra, képviseletre küldeni teljesen indokolatlan. Ennek ugyanis az egyik alapszabálya, hogy ismerje Magyarország teljes működését – elvégre ezt képviseli majd külföldön, így tud csak bármilyen beosztottként is dolgozni a kihelyezett követségen. Tengeni-lengeni sincs értelme egy gyakornoknak akkor, ha még az uniós szabályrendszert sem ismeri, ami szintén alapkövetelmény.

Akkor kimondhatjuk, hogy ez a Magyar Diplomáciai Akadémia szakmailag teljesen megalapozatlan?

Egyértelműen. Inkább tűnik egy káderképzőnek, ahova azokat az embereket veszik be, akikkel nyilvánvaló, hogy együtt akarnak dolgozni. Hiába ad be bárki egy liberálisabb szemléletű jelentkezési anyagot, a teljes körű átvilágítással úgyis minden kiderül.

Mennyiben vág egybe mindez a képzési mód a nemzetközi gyakorlattal?

Általános gyakorlat a diplomata pályára való felkészítés, de ilyen nyílt lojalitást követelő módon és átvilágítási kényszerrel egyedülálló a világon. A diplomácia ugyanis egy szakma és nem a hűség kérdése. Azt már csak ínyencségként említem, hogy a felvételi követelmények között szerepel a nyelvtudást igazoló dokumentum, amihez zárójelben csatoltak egy kiegészítést, hogy „amennyiben rendelkezésre áll...”

Akinek nem áll rendelkezésére, az lépjen tovább és ne tartsa fel a sort...?

Gondoljunk bele, hogy milyen abszurd, ha mondjuk van egy jogosítványom, a rendőr megállít és elkéri, erre azt felelem, hogy nem áll rendelkezésemre, jó rendben, menjen tovább... Már magának a pályázati kiírásnak a megfogalmazása is olyan dilettáns, hogy arcpirító. Nem tudok másra gondolni, mint hogy NER-ismerősök fiainak-lányainak, akik nem tudtak elhelyezkedni, megajánlják, jó pálya lesz ez, nem kell sokat dolgozni, korán kelni se nagyon, majd eltengenek-lengenek. Ráadásul erről a tanfolyamról máshova nem is lehet menni, csak a külügybe, tehát nem dönthet úgy a hallgató félúton, hogy inkább átlépne a külkerre. Nyilvánvaló, hogy egy olyan utánpótlást termelnek ki, akikről egyrészt tudják, hogy ki tudja fizetni a súlyos tandíjat, másrészt tudják, hogy kormányhű.

De mire lehet használni egy ilyen gyorstalpaló elvégzését követően, a kikerülő alanyokat?

Én egyre inkább azt tapasztalom – és néhány régebbi pályatárs közlése is ezt igazolja –, hogy egyre inkább kiszolgáló jellegű a külügyminisztérium egész állománya. S mindez azt a célt szolgálja, hogy a nemzetképet eladja: rólunk jó kép alakuljon ki a világban, fontosak vagyunk, számítunk mindenkinek, legyünk büszkék arra, hogy magyarok vagyunk, ezt hirdessék – jelenleg ez a magyar diplomácia lényege. Hozzáfűznék még egy nagyon fontos, bár nem szorosan a témával összefüggő gyakorlatot: minden évben kötelező készíteni és ismertetni egy külügyi stratégiát. Nos, ez ettől a magyar kormánytól, ettől a magyar külügyminisztertől évek óta elmarad.

Mit értsünk pontosan ezen a külügyi stratégián?

A külügyminiszternek minden évben meg kell fogalmaznia, hogy hol tart az ország a nemzeti diplomáciában, milyen céljai vannak, mit akar elérni, hova tartunk, hogyan akarja elérni a kitűzött célt stb. Ráadásul mindezt nem a minisztériumi állomány zárt körében kell teljesítenie, hanem a külügyi bizottság jóváhagyásával, az Országgyűlés előtt. Ezt még Antall József hagyta ránk, ha emlékszik a klasszikus hármas célra: euroatlanti csatlakozás, külhoni magyarok, atlanti partnerség. Ilyen stratégiákat minden évben el kell készíteni, hogy lássuk, hova tart Magyarország.

Van ehhez köze például Türkmenisztánnak?

A legkevésbé sem. De Kínának sem. Oroszországnak sem. Azt kellene látnunk, hogy milyen a viszonyunk Európához, az unióhoz – de ezeket a kötelezettségeket évek óta nem teljesíti Szijjártó Péter.

Akkor kérem, beszéljen arról, hogyan születik a valódi diplomata és mi a dolga?

A diplomácia nagyon sajátos hivatás, és ez a fajta, fent említett képzés nem biztos, hogy jót tesz neki. Az én szememben mindez inkább tűnik agymosásnak, semmint diplomataképzésnek. Annak idején, a Közgázon egy nemzetközi tanszéken is tanultak a pálya iránt érdeklődők, ahol neves közgazdászok tanítottak. A magyar külgazdaságot nem lehet megtanulni hat hónap alatt! És ez csak egy eleme a rétegzett tudásnak, amire szükség lenne. Az nyilvánvaló, hogy a most indult „akadémián” valódi tanítás nem várható, egy félév alatt a világgazdaságot nem lehet elmagyarázni.

Még Zsidai Roynak sem...?

Szerintem még neki sem. Az viszont tény, hogy a külgazdaságba sok pénzt lehet beletenni s így ki lehet vinni például Mongóliába bármennyi milliárdot. Ez simán átcsúszik, nem kell róla semmiféle parlamenti vita, a költségvetésben nyoma nincs. Annak ellenére, hogy Mongóliát Magyarország szempontjából semmilyen partneri kapcsolat nem indokolja. Hacsak nem egy olyan, de ez már a fantazmagória világa, meg persze részben geopolitika, mert Mongólia egy még felfedezetlen terület, ahol türkmén, orosz, kínai hatás is érvényesül. Nyilvánvalónak tűnik, hogy a kormány Mongóliát azért nézhette ki magának, mert ebben lehet egy kis orosz vagy/és kínai nyomás. De nyilván nem a magyar politikai prioritás motiválja. Tapasztalatból mondom, jártam ott, oda nekünk pénzt vinni nem érdemes.

Mindez megmagyarázza a mexikói templomépítéseket, az afrikai, vietnámi kórházépítéseket stb.

Nyilván. De visszatérve a kérdésére, hogy miként lesz valaki jó diplomata, az elsősorban műveltség kérdése, igényesség kérdése és hosszú évek munkája. Én 1992-ben bekerültem a külügybe, ott lettem hivatalnok és kellő idő, két év elteltével kerültem Londonba sajtótanácsosnak, hosszú távú elkötelezettséggel és céllal tartottam ki a sajtótevékenység mellett. A bekerülő fiatalokkal kapcsolatban például – ha már szóba került – nem az volt a kérdés, hogy van-e nyelvvizsgájuk, hanem, hogy olvassák-e rendszeresen a külföldi sajtót, kellően tájékozottak-e a világeseményekkel kapcsolatban. És hogy miként tudnak kommunikálni. Ezeket nem lehet egy fél év alatt megtanulni. A diplomácia továbbá egy látásmód, amit tanulni kell olyan tanároktól, külügyesektől, szakemberektől, akik szerintem már nemigen vannak a külügyben.

De legalább bárkiből lehet nagykövet – amit egy Pálffy Istvánról, egy Csiszár Jenőről ki gondolta volna...?

Azt, hogy kiből lehet ma milánói főkonzul, azért tartom fontosnak kiemelni, mert aki a külügyben dolgozik éveken át, beszél olaszul és az a vágya, hogy kikerüljön a milánói főkonzulátusra, ami egy nagyon fontos pozíció – egy gazdasági centrum, oda kijutni főkonzulnak, az életcél, egy pálya méltó lezárása. Erre egy nyikhaj rádiós odakerül és nálunk, a Bem rakparton, egy csomó embernek összedől az illúziója a szakmáját illetően: minek tanulnak éveket, ha ilyen eset megtörténhet? Nem egy ilyen állás van, Dublinba is ki került ki? Egy iszákosnak vélt tévébemondó. És itt még csak nem is az a legnagyobb probléma, hogy ki kerül konzulnak például Milánóba, ahol a diplomáciai körben lehet vagy 80-100 konzulátus, hanem, hogy híre megy, hogy ki a magyar főkonzul. És ennyire is fogják komolyan venni. Amikor én kikerültem Pekingbe, már ismert volt, hogy író vagyok, hogy voltam Londonban, Delhiben, így fogadtak el és be. Ha úgy kerülök ki Pekingbe, mint egy szimpla rádiós műsorvezető, átnéznek rajtam a többiek, hogy ez nem egy komoly pali.

Keserűen zárjuk a beszélgetést, mert a szavaiból nekem úgy tűnik, hogy a magyar diplomácia – főként ezzel a káderképző diplomataakadémiával – mintha hosszú időre tönkre lenne téve.

Sajnos így áll a helyzet – ezekkel a személytelenül kilúgozott emberekkel, akik ide bekerülnek, és már nyilván tudják, hogyan kell és mihez alkalmazkodni, mit kell csinálni, hogy megfeleljenek az elvárásoknak. De mit lehet várni egy olyan minisztériumtól, amelynek vezetője egy értekezleten azt képes mondani, hogy elvárja a nagykövetektől – és ön, mint újságíró pontosan érteni fogja, hogy ez mekkora hülyeség –, hogy a nagykövetségek értesüljenek arról, hogy másnap mi fog megjelenni a helyi lapokban. Hogy aztán jó nagyot lehessen tiltakozni és megvédeni Magyarországot – hát kikacagnak a külföldi nagykövetségek. És sajnos viccen kívül.