Orbán, Szili – és egyebek

Mindegyik azt hangsúlyozza, hogy Magyarország a béke pártján áll, illetve dehogy: csakis a Fidesz. No meg a KDNP. Amely potyautasként lóg a Fidesz nyakán, mi csak sejtjük, de ők biztosan tudják, mi okból, és amely többnyire potyautasnak megfelelő módon viselkedik: többnyire hallgat, meg Semjén révén éjszakánként, besurranó tolvajként, különböző törvénytervezeteket csempész be az országgyűlésbe. Most viszont hirtelen aktív lett: Hölvényi György azt a megbízást kapta, hogy legyen a béke szószólója az EU-ban. Pontosabban a Néppártban. Hiszen a KDNP – ezzel az egy képviselőjével – nem hagyta ott a Néppártot, nem is tették ki őket, ezért aztán neki ott kell felmondania a leckét. A leckét, amely úgy szól: a Néppárt térjen vissza az alapító honatyák útjára, ne táplálja a háborút, mint ahogy ezt mostanában teszi, pont úgy, mint az Európai Unió.

Ugye nem fogjuk elhinni, hogy a KDNP hirtelen önálló entitás lett, de azt sem, hogy van bármiféle súlya, jelentősége annak, amit csinál – általában semmit –, vagy annak, amit mond. Mitől lenne súlya egy olyan társaságnak, amely soha meg nem mérettetteti magát, hiszen nincs olyan közvélemény-kutatás, amelyben szerepelne, még a Fidesz házi intézeteiben sem. A KDNP azt teszi, amit a gazda mond – ez nem a Schadl-féle gazda –, akkor aktív, amikor erre speciális utasítást kap, feltehetően magától Orbán Viktortól. 

Nyilván így került a soraiba a hirtelen otthonra talált Szili Katalin is. Ezt maga az ex-szocialista politikus mondta, amikor egyszer csak felbukkant új pártjában. Szerepvállalása pont annyira hiteles, mint az egész KDNP-é; valahol, valamiből meg kell élni, ha kellően gonosz akarok lenni. Amúgy Szilről mindenki tudja, hogyan és miért sodródott át Orbán táborába, lett ott tanácsadó, kurátor az egyetemi alapítványban, majd most KDNP-tag. Őt, lehet mondani, a szocialisták rúgták le magukról, amikor nem választották meg köztársasági elnöknek. Amit mellesleg én is nagy hibának tartottam, no nem Szili elhivatottsága miatt; egyszerűen hiba volt átadni a jobboldalnak a pozíciót. Szili, aki ugye oszlopos és vezető tagja volt az MSZP-nek, parlamenti elnökként működött, súlyosan megsértődött, amiért elvették tőle a köztársasági elnöki címet, és – ennyit adjunk meg neki – ebben igaza is volt. A koalíciós partnerek közötti vita áldozata lett, amiből azonban nem feltétlenül következik, hogy a végén a másik oldalon kössön ki. Márpedig ott kötött ki, sértődöttsége, bosszúvágya vezette Orbán Viktor karja közé. Szilit 2005 után – akkor volt az a híres elnök-választás, amelynek eredményeként Sólyom Lászlóé lett a cím – a pécsi politikus már soha nem tért vissza az „övéihez”, és lám, tizennyolc év után abba a családba került, ahová, állítása szerint mindig is vágyott; keresztényként, konzervatívként, baloldali értékek őrzőjeként. Immár, nyilván, ő is békepártivá lett, talán egy nap odanyilatkozik, hogy volt párttársai viszont a háború pártján állnak. 

No, de hagyjuk Szili Katalint, lépésének körülbelül annyi jelentősége és hatása van a magyar politikai életre, mint az egész KDNP-nek. Múló epizód, kis színes ebben a világban, ha van használati tárgy, akkor léteznie kell használati személynek is. Na ez most Szili Katalin. 

Játszik vele, mint mindannyiunkkal, olykor még saját, közelebbi társaival is a magyar kormányfő. A világháború közelségét, valamit az azonnali tűzszünetet és a béke szükségességét zengi, anélkül, hogy hangsúlyozná a legfontosabb lépést: az orosz csapatok kivonulását Ukrajnából. Pedig már Novák Katalin és Gulyás Gergely is pedzegetett ilyesmit, hogy aztán Orbán visszazökkentsen mindenkit az ő valóságába, még inkább az ő virtuális világába. Gondolhatnánk: teljesen eluralta gondolatait saját béke-szüleménye, és már meggondolatlanul is beszél, de nem tudhatjuk, hogy így van-e. Pénteki rádiónyilatkozatával kivívta az oroszok, no nem a haragját, inkább bírálatát, amikor éppen békefenntartókat akart küldeni Ukrajnába. Az orosz elnöki szóvivő szembement Orbánnal, hangsúlyozva, hogy ehhez a lépéshez a két fél egyenlő akaratára van szükség, márpedig ez hiányzik egyelőre. Orbán amúgy arról nem beszélt, hogy mégis ki küldené oda ezeket a békefenntartókat: az ENSZ vagy más világszervezet? Egyébként is: ha a magyar miniszterelnök szerint rajta kívül mindenki háború-párti, akkor mégis hogyan történhetne ez meg? Illetve nem ezt mondja Orbán: ő azt állítja, hogy Európa áll a háború pártján, a világ viszont békét akar. Ugye teljesen nyilvánvaló, hogy úgy ostobaság és értelmetlen ez a kijelentés, ahogy van, mégis ettől hangos a magyar éter (hisz az egész éter, lényegében az övék), de még magyar szempontból is az, ha szembe állítjuk az ENSZ által elfogadott, a magyarok által is diktált deklarációval, amely egyértelműen fogalmaz: a béke lehetősége ott kezdődik, amikor az oroszok kivonulnak a megszállt területekről. Ebből viszont az következik, ha Magyarország kilép a világba – értsd úgy, ahogy akarod –, akkor háborúpártivá vedlik át, Európában viszont egyedüli békegalambként repked körbe, Szijjártónak öltözve. Ezzel együtt Európában pontosan tudják, hogy ez az egész nem más, mint a magyar vezetés politikai játszmája, Orbán újabb próbálkozásának egyike, amelyet – a jelek szerint – nagyon is unnak. Csak mi magyarok nem, mi magyarok egyre inkább hiszünk neki. Egyre többen azt is, hogy nyugtalanító az Európai Unió viselkedése. Ezt is Orbán Viktor mondta, ami azért – lássuk be – több mint nyugtalanító.