Párhuzamos valóságok – őszi kampányszínek
Októberben szinte teljesen visszatért a másfél évvel ezelőtt, drámai módon szétszaggatott valóság. Járhattak a gyerekek iskolába, kinyíltak a közterek, vendéglők, kocsmák, a munkahelyeken is megszűntek a korlátozások, eltűnt az emberek arcáról a maszk, rendezvények sora csalogatta az érdeklődők sokezres tömegét, végre lehetett a meccseken is egymást – és bárkit – újra szidalmazni. Közben persze nagyon sok minden megváltozott, szó sem lehetett arról, hogy mindenestől ott folytathassuk az életünket, ahol abbahagytuk 2020 márciusában. Párhuzamos valóságok épültek ki körénk, s némi túlzással azt állíthatjuk, hogy mindenki szabadon választhat: mit tekint leginkább igaznak a maga számára. Az alábbiakban e valóságok némelyikét tekintjük át röviden.
Az utóbbi tíz hét felfogható az egybefüggő, szakadatlan látványosságok, tömegrendezvények láncolataként is. Kezdődött a grandiózus – és jócskán vitatható ízlésűre sikeredett – augusztus huszadikával, folytatódott az Eucharisztikus Kongresszus izgalmaival, majd e látványshow zavartalanul folyhatott át a Vadászati Világkiállítás számtalan eseményének látogatásába. Ennek lezárultakor pedig a hosszú ünnepi sorozat szükségképpen torkollott október 23-a 2006-ként történő „megünneplésébe” – kampányfilmes körítéssel.
Lett volna még egy fontos szál: a világbajnokságra készülő fociválogatott őszi, sikeres menetelése is ezen hetekre lett időzítve, a mérkőzésekre csak együtt lehetett megvenni a jegyeket. Ám már a nyitány is oly balul ütött ki, hogy ebből az jegy-árukapcsolásból csak hoppon maradt tömegek keletkeztek, a sikereket az ellenfelek aratták le. Igaz, ez a rendezvénysorozat sem különbözött alapvetően a többitől, hiszen ez is rengeteg pénzbe került, és ez is ugyanúgy hatalmas tömegeket mozgathatott meg, mint a többi. Magukat védettnek és egészségeseknek tudó tömegeket.
Összességében véve, az elmúlt tíz hét során a látványelem maximálisan érvényesült: pénz nem számított, a látvány biztosított volt. Az ízlés sem számított, tehát mindenki jól érezhette magát. És a kormány is úgy gondolhatta, minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy az emberek elsöprő többsége a karantén súlyos hónapjai után visszaszerezhesse életkedvét.
(További részletek: itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt)
Kinyílott a pénzeszsák
Sőt, emberbarát kormányunk ennél is többet tett, mert az ősi, „kenyeret és cirkuszt a népnek”- elvét követve, a tömegrendezvények örömével párhuzamosan, példátlanul nagy méretű osztogatásba kezdett. Az ígéretek és a nagyvonalú kárpótlások hetenkénti meghirdetésében pedig maga a kormányfő járt az élen. Ezen az őszön alig akadt olyan társadalmi nagycsoport, amely ne hallhatott volna a miniszterelnöktől jó hírt arról, hogy személy szerint éppen nekik, mikor, mennyi jár majd. Természetesen, mindenki tisztában volt azzal, hogy mindez már a jövő évi választásokat megelőző kegykeresés része, ám azt senki nem vonta kétségbe, hogy ez és ez a kedvezmény, béremelés, extrajuttatás, ajándék és/vagy meglepetés neki ne járt volna, hiszen arra már nagyon régen rászorult és kiérdemelte.
(További részletek: itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt)
Szó, mi szó, az ügyes és előrelátó kormány sohasem a ciklus elején kezd osztogatni, hanem a legvégén, lehetőleg a választásokat közvetlenül megelőző hónapok során. Ám kérdés, hogy a magyar gazdaság helyzetében, jövő évre elfogadott költségvetésében ennek az ajándékosztó rohamnak egyáltalán megvannak-e a valós alapjai. Ennek a szóba hozatala és megvitathatósága azonban egy egészen másféle valóság keretei között vethető csak fel – akárcsak az ünnepeket és az ünneplést is ezen az őszön leginkább a kormányzati világokon túli szférákban lehetséges megkérdőjelezni. Talán az ellenzék és/vagy a még félszabadnak megmaradt média berkein belül.
Ellenzéki feltámadás és helykeresés
Évtizedes helyben járás és kudarchalom után, talán több mint meglepetés, hogy a hat ellenzéki párt ezen az őszön nemcsak képes volt meghirdetni az előválasztást, hanem alapjában véve, maradéktalanul le is tudta vezényelni a roppantul összetett feladatot. Kitermelték a 106 körzetben később egységesen támogatandó, egy – azaz 1! – jelöltjüket, megszülték a közös miniszterelnök-jelöltjüket. Minden várakozást felülmúló tömegeket mozgattak meg, képesek voltak együttműködni számos fontos civil szervezettel, és október 23-án eredményeiket ország-világ előtt fel is mutathatták.
Más összefüggések között értelmezve mindezt, sok éves helykeresés és hiábavaló belső viták után, visszaadták a politikai részvétel értelmét és reményét ama millióknak is, akik már egy hosszú évtizede szeretnének a jelen rezsim világától egészen különböző keretek között létezni. Állampolgárként is, magánemberként is, magyarként is, de még inkább európai magyarként.
Ez a jól sikerült őszi futam sem feledtetheti azonban azt, hogy számukra a neheze még hátra van. Kormányzóképességet kellene felmutatni, ehhez pedig érthető és elfogadtatható programra is szükség lenne, ráadásul olyanra, amit a sokféle jelölt képes lesz képviselni és megvédeni a maga egyéni választókerületében. S ennek alárendelten kell majd megoldaniuk a közös lista összeállításának – előre láthatóan konfliktusokkal teli – feladatát is.
(További részletek: itt, itt, itt, itt, itt)
Vissza a mindennapi világba
Hazánk lakosságának döntő többsége számára ezen az őszön az élet nagyjából ugyanott kezdett folytatódni, ahol a normalitás megszakadt, 2020 koratavaszán. Igen ám, de mindeközben történt egy s más, amelyeknek a következményeit kénytelenek leszünk ezután figyelembe venni. Azt talán nem túlzás állítani, hogy a magunk mögött hagyott másfél év közös tapasztalata nyomán, ma hazánk lakosainak döntő többsége egészen másképpen tekint mind az egészségügyi, mind pedig az oktatási alrendszer egészére, és másképpen látja mind a fontosságát, mind a terhelhetőségét, mind pedig a kormányzati finanszírozás – elmúlt évtizedekre oly jellemző – gyakorlatát, mint ahogyan ezt korábban látta.
Mindez egy hosszabb távon is érvényes következmény lehet, aminek megítélésében nálunk is előbb-utóbb fontos szerepet fog játszani az a hatalmas nemzetközi fordulat, amely a környezeti problémák súlyának felfogásában az elmúlt egy-két év során világszerte is megfigyelhető lett.
Visszailleszkedtünk ugyan a magunk korábbi világába, de az őszi hírek, események többsége arra int, hogy minden korábbi állapothoz képest, óvatosabb, körültekintőbb magatartásra, tájékozódási rutinokra, kapcsolattartási szokásokra lett-lesz szükségünk. Alig egy-két hónapja annak, hogy visszakaptuk a szabadságunkat, de azt már a magunk bőrén is megtapasztalhattuk, hogy másként fogunk találkozni, utazni, nyaralni, fogyasztani, érintkezni, mint azelőtt. Sokan, százezrek már dolgozni is másként „járnak”. Másként tekintünk az otthoni gépeinkre, számítógépes eszközeinkre, mint azelőtt, mert már tudjuk, hogy – a szórakozáson túl – ettől függ a társadalmi tudásunk minősége, a gyerekeink oktatásának hatékonysága, az Időhöz való viszonyunk, a mindennapi vásárlási/étkezési/ügyintézési feltételeink jellege és még számos egyéb élettény, amelynek a megtanulásában legalább annyira kezdők voltunk, mint kisiskolás gyermekeink. S ezzel a vadonatúj világgal olyan körülmények között kell megbarátkoznunk, ahol megjelent még egy-két, nagyon is konkrét kihívás is.
Új kihívások a leghétköznapibb életünkben
Az általános jellegű megoldandókon túl, berobbant az életünkbe két olyan mozzanat is, amely alapjaiban érint szinte mindenkit.
Az egyik az a fajta infláció, amellyel együtt élni ugyan volt már módunk korábban is, de már ez igen régen történt. Mostanában hetente kell szembesülni azzal, hogy ez sem annyi, az sem annyi, mint volt, és korántsem csak a ritkán használt javakról van szó, hanem éppenséggel az alapvető élelmiszerekről, meg a benzinről stb. S e sorok írása idején legfeljebb csak annyit tudhatunk, hogy e kedvezőtlen folyamatoknak csak az elején járhatunk, és senki sincs abban a helyzetben, hogy megmondhassa: egy év múlva majd mennyit kell fizetnünk a legalapvetőbb javakért és szolgáltatásokért, valamint az euróért? Jól tudjuk, hogy a mindenkori infláció mindig is a társadalom alsóbb rétegei számára jelent erőteljesebb kihívást és nehezen elviselhető alkalmazkodási kényszereket, azt viszont ma még nem tudhatjuk, hogy éppen e csoportok életét mennyire keseríthette meg – más okokból – az elmúlt másfél év.
(További részletek: itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt)
A másik kihívást az októberben feltartózhatatlanul emelkedő tendenciát mutató 4. hullám okozhatja. Minden rendelkezésre álló szám arról tanúskodik, hogy visszazuhantunk a május végén megélt állapotokhoz, csakhogy mindeközben az állam mintha kivonulni látszana a járvány kezelésének ügyeiből. Az éppen már egy-két hónapja uralkodó álláspont szerint minden az egyéneken, főleg pedig azokon múlik, akik nem oltatták be magukat időben, ezért ennek a hullámnak a következményeit tessék majd rajtuk számon kérni. Nincs kellő terünk ezen elemzésben végigkövetni ama logika várható következményeit, miszerint egy idő után a hatmilliónyi beoltott szabadság-igényei állhatnak szemben ama milliók felelősségével, akik nem lesznek beoltva. A megoldás jelenleg nem nagyon körvonalazódik, de nem fogunk tévedni, ha azt állítjuk, hogy bármilyen intézkedéseket is hoznak majd, aligha lehet utólag eredményesen korrigálni a már elszabadult negyedik hullám eddigi következményeit.
(További részletek: itt, itt, itt, itt, itt)
Rövid utószó
Széljegyzet-szerűen áttekintettünk az elmúlt ősz féltucatnyi valóságának párhuzamosan futó pályáin. Ezek a párhuzamosok egyelőre nem nagyon látszanak egymást metszeni. A következő néhány hónap nagy-nagy feladványait majd az formálhatja, hogy a jelenleg szembenálló politikai erők miféle válaszokat lesznek képesek adni a valós kihívásokra? Avagy – s ez lehet a legrosszabb végkifejlet – inkább folytatják a mesterséges valóságok erőszakkal való realitássá stilizálását. Mert, ha igen, akkor a mai magyar társadalom többségének ezúttal sem marad más lehetősége, mint a történelmileg megszokott lecke ismétlése: készülni a minél kisebb áldozatokkal járó túlélésre.
