Polónyi István: a magyar felsőoktatás ugyanott toporog a rangsorban húsz éve

A kormány mindent megtesz azért, hogy azt bizonyítsa, a magyar felsőoktatás világszínvonalú. Ezt többen is említették az utóbbi napokban, Szijjártó Péter külügyminiszter szerint például világszerte ismert a magyar felsőoktatás színvonalának javulása.  Ez valóban így van?

Ez nagyon relatív. A világon van összesen mintegy 13-15 ezer egyetem. Abból benne vagyunk az első 1000-ben. Ha azonban a fejlett országokat nézzük, akkor azért ez elég szolid eredmény, és ráadásul a rangsor nem is nagyon mozog, Azt kell látni, hogy Magyarországról benne van az első 500-ban az öt-hat nagy egyetem, az ELTE, Debrecen, Szeged, talán még a Pécs is, Pestről a Műegyetem meg a SOTE. Ezek közül általában a SOTE szokott a legjobb helyen lenni, van, amikor az első 300-ban van. Az ELTE a második, és a többi egy kicsit lejjebb van a rangsorban. Az első 100-ban 85 százalék amerikai, 10 százalék angol, és 5 százalék egyéb, például japán, vagy ausztrál. Az európai egyetemek közül a németek, svájciak inkább a második 100-ban vannak. Az osztrák egyetemek közül van, amelyik az első 200-ban szerepel, és ebben a kategóriában találhatók a posztszocialista országok közül a csehek is. Így jövünk mi az 500-as kategóriában. Vagyis, ha azt nézzük, hogy a fejlett országok között hol vagyunk, hát bizony elég hátul kullogunk. Az osztrákok, a csehek simán megelőznek bennünket, mi nagyjából a szlovákokkal és a románokkal vagyunk azonos szinten. Ha mi ezt annak értékeljük, hogy világszínvonalon vagyunk, akkor ez csak propaganda. A kormánynak most nyilvánvalóan szüksége van arra, hogy igazolja a lezajlott, és a világon példátlan privatizálást. Bármennyire is állítják, hogy vannak ilyen országok, nincsenek. Olyan országok vannak, ahol két-három egyetemet privatizáltak, de, hogy ezt megtették volna az egyetemeik 80-90 százalékával – tehát öt híján az összes állami egyetemmel –, olyan a világon sehol nincs. Olyan aztán meg végképp nincs, hogy úgy privatizálták volna, hogy a holdudvarból kineveznek embereket az alapítványi kuratóriumok élére, örök életre. Mert ennek az a lényege, hogy az életük végéig ülhetnek ott, és semmilyen anyagi meg erkölcsi felelősséget nem viselnek, miközben milliós díjazást kapnak. Ilyen még az afrikai országokban sincs. A propaganda ellenére, tehát gyakorlatilag toporgunk, nagyjából 20 éve ugyanazon a helyen vagyunk, vagyis a magyar felsőoktatás a világrangsorban az első 500-ba tartozik. 

Mitől lesz világszínvonalú egy egyetem? 

Az, hogy mi a világszínvonal, nehéz ügy. Ha megnézzük az első 100-150-ben vannak az amerikai, angol intézmények, az első 100-ban van egy-két kínai egyetem. Azt hiszem, most éppen benne van a Fudan is, de messze alatta a német egyetemeknek.

Akkor érdemes lenne a Fudant Magyarországra hozni?

Ha tényleg az a célunk, hogy Magyarországra világszínvonalú egyetemet hozzunk, akkor azért nem kellene olyan messzire menni. Elég lett volna a CEU-t nem elüldözni, meg esetleg Németországból, vagy Ausztriából hozni egyetemet. Németországban nagyon sok jelentős egyetem van, és ha jól emlékszem, még a kínai előtt, vagy majdnem azonos szinten van azzal a prágai Károly Egyetem is. Magyarul a Fudan egyáltalán nem olyan nagy durranás. Az a magyar keleti politikának meglehetősen érthetetlen lépése, hogy idehívunk egy nagyon távoli, és lényegében kommunista beállítottságú egyetemet.

Miért olyan fontos a kormánynak elhitetni a világgal, hogy világszínvonalú a magyar felsőoktatás?

Igazából emögött van egy nagyon kemény, tíz éve tartó felsőoktatás-politika, a nemzetköziesedés, vagyis, hogy idehívjuk a külföldi hallgatókat. Ebben kétségtelenül jelentős eredményeket értek el, igaz, óriási anyagi áldozatokkal. Magyarországon ma már 30-40 ezer külföldi hallgató tanul, ami nagyon radikális növekedés. Az egy másik dolog, hogy ezeket a külföldieket a magyar hallgatók helyére vették fel, az ő számuk körülbelül ugyanennyivel csökkent. A külföldiek persze tandíjasok, ugyanakkor óriási ösztöndíjat kapnak a magyar kormánytól azért, hogy idejöjjenek. Milliárdokat ölnek ebbe bele, a külföldi hallgatóknak szolgáló alapítvány 30 milliárd forint fölött rendelkezik. 

Ennek jele Szijjártó Péter bejelentése, hogy az idei tanévre már több mint ezer marokkói hallgató jelentkezett magyarországi egyetemekre. A marokkói szakminiszterrel megállapodást is aláírtak: 2023 és 2025 között évi 150-ről 165-re növelik a marokkói diákoknak biztosított ösztöndíjas helyek számát a magyarországi egyetemeken…

A külföldi hallgatók idehozatala része annak, hogy világszínvonalú legyen a magyar felsőoktatás, mert a ranglistába való bekerülés egyik szempontja a külföldi hallgatók száma. A sanghaji rangsorban – ez a legegyszerűbb – például ilyen szempontok vannak: hány Nobel-díjas oktató van; hány Nobel-díjas van a végzettjei között; hány cikket helyeztek el az oktatói a legnevesebb természettudományi folyóiratokban; hány cikket helyeztek el az oktatói a legnevesebb társadalomtudományi folyóiratokban, és az ötödik szempont az, hogy hány külföldi hallgatója van. Magyarul a külföldi hallgatók, és tegyük hozzá, egy csomó másik rangsorban a külföldi oktatók száma nagyon fontos eleme a rangsorban való haladásnak. A másik szempont a jegyzett, indexált folyóiratokban történő publikálás. Ez az egész felsőoktatási politika, az egész alapítványosdival együtt járó teljesítményértékelés arra fut ki, hogy az oktatókat rákényszerítsék a külföldi folyóiratokban való publikálásra. A másik metszete a dolognak pedig a külföldi hallgatók idehívása. 

Mi az, ami még problémát okoz ezen a téren?

Amiben nagyon rosszul állunk, az a külföldi oktatók idehívása. Magyarországon nagyon kevés külföldi, neves, külföldi oktató van. Ennek az az oka, hogy őket meg kellene fizetni. Nem hiszem, hogy havi 500 ezer forintos fizetésért idejönne egy neves külföldi oktató. Anekdoták is szólnak erről. Például volt egy Szabó nevű 30-40 év közötti fiatalember, egy nagyon jó nevű amerikai gyógyszerkutató, és tényleg világhírű. Nagyon komoly helyekről nyert amerikai pénzeket, sok bejegyzett szabadalma volt, és hazahívták a SOTE-ra. Csakhogy a SOTE nem szavazta meg egyetemi tanárnak, mert „nyálasszájú fiatal”. A SOTE-n a legjobban kereső professzor mindenféle egyéb pénzekkel keres 1 millió forintot. Ha ez a „fiú” hazajött volna, nyilvánvalóan legalább 20 millió forintot kellene neki fizetni. Magyarul a mai felsőoktatási rendszer nem képes befogadni egy ennyire differenciált kereseti rendszert.

Miért?

A mai magyar felsőoktatási rendszer még mindig a régi, hagyományos humboldti rendszer. Akiket itt ma kineveznek egyetemi tanárnak, azok között alig van 40 évesnél fiatalabb. Külföldön általában 30-40 évesek a professzorok, Magyarországon az egyetemi tanárságig átlagosan 50 éves koruk körül jutnak el az emberek. A mai magyar tekintélyelvű felsőoktatásban a gerontokrácia még mindig él. Különösen az orvostudományi egyetemekre jellemző ez. Többek között ez is akadálya annak, hogy itt világszínvonalú felsőoktatás legyen. A mai magyar tudományos előrehaladás nem a reputációra épül. Nem arra épül, hogy ki milyen publikációt jelentet meg. Gyakorlatilag minél feljebb megy valaki az egyetemi ranglétrán, annál kevesebbet publikál. Ha elmegy Nyugat-Európába, vagy Amerikába, ott egyetlen tudományos fokozat van, a PhD. Utána azon múlik, ki jut előre, hogy milyen tudományos publikációi vannak, milyen a reputációja abban a tudományban, ahol ő tevékenykedik.

És nálunk?

Magyarországon először is PhD van, utána, hogy docens lehessen valaki, habilitálnia kell. Egyes egyetemeken már ezzel lehet valaki egyetemi tanár, de egy csomó olyan egyetem van, ahol akadémiai nagydoktorságot is kell hozzá szerezni. Ezután jönnek a még nagyobb emberek, azok akadémikusok lesznek. Ez mesterséges méricskélés és nem az a lényeg, ki mennyit publikált, mennyire ismerik a világon. Nem ez utóbbi számít, hanem az, hogy megcsinálta-e már a nagydoktoriját, megszavazták-e a haverok akadémikusnak. Errefele a világ még máshogy működik. Ez részben a humboldti, részben ennek a rendszernek a szocialista rendszerrel való, máig összefonódó változata. A nagydoktori például valójában az oroszoktól átvett rendszer. Magyarországon 1993-ban törölték el a kandidatúrát, addig azért is fizettek havi 5 ezer forintot. Ha valaki leteszi a nagydoktorit, az akadémiai doktorátust, azért jár havi 90 ezer forint. Ha pedig akadémikus lesz, akkor jár neki – sőt még az özvegyének is – havi félmillió forint, de mindenféle követelmény nélkül. A világon nincs ilyen. És ez a rendszer a mai napig ül nálunk. 

Akkor még erre rak rá egy nagy terhet az alapítványi rendszer?

Látni kell, hogy az „alapítványosításnak” van egy publikus, nyilvános célja, nevezetesen a teljesítményi rendszer bevezetése. Ennek az a lényege, hogy minden egyetemnek, amelyik bekerült ebbe a „buliba”, teljesítményértékelési rendszert kell bevezetnie. Vagyis értékelik az oktatók tudományos teljesítményét. Az pedig ahány egyetem, annyi fajta. A publikus rész arról szól, ennek az lesz a következménye, hogy nő a teljesítmény. De van egy háttér is, amiről nem annyira szoktunk beszélni.

Mi az?

Nem véletlen, hogy ezekbe az alapítványokba minisztériumi emberek vannak. Mert ahhoz, hogy egy ilyen teljesítményrendszert csináljunk, nem kell miniszter a kuratóriumba. Ahhoz inkább tudósok, menedzserek, ipari menedzserek meg gazdasági szakemberek kellenének.

Akkor miért vannak ott miniszterek?

Azért, mert ennek az alapítványosdinak van egy nyilvánvaló háttércélja – amit az EU is lát, és ezért akarja, hogy eltávolítsák onnan a minisztereket –, az a pénz, amit várunk, vagyis a következő hét éves uniós támogatás. Azt nem tudom, hogy ideadják-e egyáltalán, de Navracsics Tibor – és korábban miniszterként még Palkovics László is – mondogatta, hogy 2000 milliárdos felsőoktatási fejlesztési támogatási programot akarnak megvalósítani. Ebből talán világos, hogy miért kell a kuratóriumba nagyon megbízható ember. Orbán Viktor azt mondta, hogy a kuratóriumokba csak „nemzeti érzelmű” embereket lehet választani, és nem szabad internacionalistákat bevonni. Azt tudjuk, hogy mit ért internacionalisták alatt. Vagyis azért kellenek a kuratóriumokba a miniszterek, mert ennek a 2000 milliárdnak „jó helyre kell mennie”. Az egész privatizálásnak nyilván az volt a célja, hogy ez a 2000 milliárd forint olyan helyekre kerüljön, ahol a Fidesz-közeli, NER-közeli és miniszterelnök-közeli emberek vannak. Az is nyilvánvaló, hogy ezt az Európai Unió is tisztán látja, nem véletlenül akarja az alapítványokból kivenni a minisztereket. Az pedig már egy másik dolog, hogy ez Magyarország, és hiába is veszik ki a minisztereket, nyilván ott lesznek azok a talpnyalók, akik ugyanazt fogják csinálni, amit a miniszterek csináltak volna. 

Ez szép, de akkor végül is mikor fogunk előbbre jutni az egyetemi ranglistákon?

Nem hiszem, hogy hamar. Azért azt látni kell, hogy a felsőoktatás nagyon nagy üzlet. Ma már pont ez a nemzetköziesedés az, ami világüzlet. Amerika és Anglia vezeti azt a rangsort, ahová a fejlődő országok gazdag embereinek a gyerekei járnak. Ez a politika. A volt brit kormányfő, Tony Blair annak idején megmondta, azért jó, hogy Angliában olyan sok külföldi hallgató jár egyetemre, mert ez egy nemzetközi kapcsolathálót hoz létre, ami a kereskedelemben, a kutatásban, a tudományos együttműködésben hasznot hajt. Ez a két ország az, ahol a legtöbb külföldi diák tanul. Nekik ez a céljuk. A külföldi hallgatók odahozzák a pénzt, és kiépítik a kapcsolatokat. Vagyis ez a törekvés egy nemzetközi törekvés, és a gazdag gyerekek oda fognak menni az ő egyetemeikre. 

Kik fognak hozzánk jönni?

Még a marokkóiak se nagyon, onnan is inkább a második vonal. A hallgatói áramlás úgy működik, hogy részint a fejlett országokba irányul, de azon belül is a volt gyarmattartók felé. A marokkóiak inkább Franciaországba mennek, mert a marokkói gyerekek francia múltú, francia történetű középiskolákból kerülnek ki, és nyilván tudnak franciául. Viszont nem biztos, hogy jól tudnak angolul. Az lehet, hogy Marokkóból jönnek Magyarországra gyerekek, de a marokkói tehetséges elit, amelynek pénze van, az Franciaországba megy. Hozzánk pedig a meglehetősen szegény, rosszul tanuló afrikai gyerekek jönnek. Azért, hogy ne legyek igazságtalan: látni kell, hogy a Magyarországon tanuló diákoknak három csoportja van. Az egyik az orvostanhallgatók csoportja. Az ő számuk évek óta nem nő, szabályozták, és a számba az orvosi kamara is beleszól. Ez egyébként más országokban is így van. A magyar orvosképzés arra épül, hogy vannak olyan országok, ahol korlátozott a létszám, mint Németország, vannak olyan országok, ahol nem építették ki rendesen a képzést, mint Izrael, vagy Norvégia, és ezekből az országokból jönnek ide a hallgatók. A másik csoportja az itt tanuló külföldi diákoknak a határon túli magyaroké. Hogy őket külföldinek számoljuk, vagy sem, politikai ízlés kérdése. A többiek a világ legkülönbözőbb tájáról jönnek Mongóliától kezdve Marokkón keresztül az afrikai országokig. Ők azok, akiket ösztöndíjjal csábítanak ide. Mert, ha lenne pénzük, akkor nem Magyarországra jönnének, hanem mondjuk inkább Angliába vagy Németországba, ahol „rangosabbak” az egyetemek. Itt jön be az, hogy hol is tart a magyar felsőoktatás. Ha 500., akkor 500. lesz a gyerekek választásában is. A lényeg az, hogy ebben a rangsorban rém nehéz előbbre jutni. Pont azért, mert mondjuk Mongóliából, vagy Kínából a térképen legjobb esetben Magyarországból csak Budapest látszik. Azt, hogy kik mennek Szegedre, vagy Debrecenbe, nem lehet pontosan tudni. Jól látszik, hogy egy kis országnak egy posztszocialista múlttal nagyon nehéz előre jutni ebben a nemzetköziesedésben. Ezért nem gondolom, hogy hosszú távon nagyon radikális változás következne be a magyar egyetemek világrangsor-jelzésében. 

Mi lesz a magyar tehetségekkel?

A magyar tehetségek, vagy inkább nevezzük elitnek (ami azért nem ugyanaz), már régen külföldön járnak egyetemre. Egy kutató már 15 évvel ezelőtt leírta, hogy a politikai, gazdasági, kulturális, tudományos elit a gyerekeit réges-rég külföldre járatja. Már lehet, hogy középiskolába is. Egyre inkább ez a tendencia. Ha ezt tovább folytatjuk, akkor a magyar középosztály felső része a budapesti elitegyetemekre járatja majd a gyerekeit, a középosztály közép, és alsó része a vidéki egyetemekre.  A feltörekvő, nem középosztálybeli, esetleg a középosztály alsó rétegébe tartozók a vidéki, főiskolából alkalmazott tudományegyetemmé átkeresztelt intézményekbe íratják be a gyermekeiket. Ez aztán visszahat az egész képzési struktúrára. 

Hogyan?

Ha megnézzük, kik mennek pedagógusnak: ők a feltörekvő, első generációs értelmiségi családok gyerekei. Nem véletlen, hogy eltörölték a felvételinél az alsó ponthatárokat, a nyelvvizsgát, meg az emelt szintű érettségit. Mert pedagógusnak elsősorban a vidéki iskolákból mennek a gyerekek, ahol nagyon nehéz az emelt szintű érettségi szintjét elérni. De még annak ellenére is, hogy ezeket eltörölték, a pedagógus szakokra majd 30 százalékkal kevesebben jelentkeztek, mint korábban. Ennek az egész nemzetköziesedésnek egyébként van egy olyan következménye is, hogy bizonyos szakok – mint például a szociális munkásé vagy a pedagógusé – a kevésbé felkészült gyerekeknek lesznek a szakjai. Az elit gyerekei pedig, ahogy mondtam, külföldön tanulnak. Ebben semmi újdonság nincs, de ami érdekes, hogy erről nem nagyon vannak adatok. Nagyon nehezen elérhető ez a réteg.