Rettegtető

Az óbudai barunhaxlerek hajdanán népszerű krumplikirálya, az ex-polgármester, majd főpolgármester ezúttal – finoman fogalmazva – jól maga alá rettegett. Azt találta fejtegetni,hogy

„A DK és a Momentum vezetőinek nyilatkozataiból kiindulva, esetleg könnyen számítani lehet egy Tanácsköztársaság típusú vendettára. Ez kellemetlen társadalmi esemény, de lenne ennél súlyosabb is". 

Amiről rögvest az jut az ember eszébe, hogy a rendszerváltás küszöbén, 1988. novemberében Grósz Károly is hasonló víziót említett egy sportcsarnoki gyűlésen a pártaktivisták és munkásőrparancsnokok előtt. Azt magyarázta ha megdől az akkori rend, és nem sikerül határozottan fellépniük az ellenforradalmi erőkkel szemben, akkor

„anarchia, a káosz és – ne legyen illúzió – a fehérterror fog eluralkodni”.

Grósz Károlynak ez a jóslata nem vált be. Még akkor se mondhatnánk, hogy igaza lett, ha a Fidesz 5. számú tagkönyvese – akinek a nevét évek óta nem vagyok hajlandó megemlíteni – büntetlenül írhatta le egy publicisztikájában a nem épp hozzá hasonlóan gondolkodókról, hogy

„Sajnos nem sikerült beásni mindet nyakig az orgoványi erdőben”…

Az analógia a 32 évvel ezelőtti és a mostani eset között – vélem –, nem kíván részletesebb magyarázatot. Legyen elég annyi: az addig uralkodó, ám már hanyatlóban lévő, tovább fenntarthatatlan politikai rendszer embere ijesztgeti a népét. Azzal, hogy valami irreális, nagy fenyegetésnek, véres terrornak esik majd áldozatául, ha az összeomlóban lévő hatalmat – és ennek megtestesítőjét, a rettegtetőt – nem védi meg, ha nem számol le az ellene fenekedőkkel.

A történelem egyik tanulsága, hogy a lejárt, bukásra érett, többé-kevésbé diktatórikus rendszereknek többnyire arra kell minden effajta félelmetes ellenségkép, hogy mozgósítsák a híveiket és ezzel elnyújtsák az agóniájukat. A másik meg, hogy így se nagyon sikerül. Még akkor sem, ha – mint most Tarlós – a „még súlyosabb” következmények között konkrétan sorolja, hogy

„…a legfontosabb sorskérdések kezelése tekintetében (illegális bevándorlás, nemzetállamiság, kultúra, családmodell, családpolitika) 180 fokos fordulat állna be”.

Ugyan mi félnivalója is lenne a magyar választók jó háromnegyedének attól, ha az „illegális bevándorlás és a nemzetállamiság” ezernyi csövön át a nyakukba zúdított propagandája helyett, az Európai Unió tagállamainak zömével együtt haladva, közösen próbálná kezelni ezeket az ügyeket az államuk? Mitől kellene tartaniuk, ha a családot leszűkítő fogalomba préselő, szinte feudális családmodell vagy a szociális helyzetet, a rászorultságot jórészt figyelmen kívül hagyó családpolitika az előnyére változna? Miért is reszketnének szorongva, ha az óhajtásuk szerint, igazságosabbá, mindenkinek jó esélyt adóvá válna, s ha minden família – és nem csak a kegyesen kiváltságossá és gazdaggá tett klientúra – javát szolgálná? És miért is kellene félniük attól, ha közös kincsünk, a kultúra – a tudomány, az oktatás, a művészet – újra kiszabadulna az épp 180 fokos fordulattal az elmúlt pár év során rákényszerített járomból?

Ne vitassuk: abban őszinte lehetett – a lényegről, a rettegése és a rettegtetése valódi okáról beszélhetett – Tarlós István, hogy

„Szinte minden 2022-ről szól… Nem a teljesítmény alapján dől el ma Magyarországon egy választás, hanem azon, hogy ki, milyen hangulatot tud teremteni."

Nos, aki bedől e rémképekkel ijesztő, sötét „hangulatot teremtő” propagandának, az bizonyára hozzá fog járulni, hogy egy ideig ezután se a teljesítmény (vagy legalább annak reménye) alapján dőljön majd el a választás. Azt meg tán fölösleges is mondanunk: nem a jövőbe vetett bizakodás, hanem a félelem teszi agresszívvá az embert. S árulja már el valaki: miért is kellene vérbosszútól tartania a vétlen, békés polgárnak, akinek nem tapad vér a kezéhez…