Siker vagy kudarc – az EU utóbbi öt évéről az ülésponttól függ az álláspont 

„A miniszterelnök álláspontja szerint az elmúlt öt év az Európai Unió legkudarcosabb öt éve volt. Azokat a vezetőket, akik ez idő alatt irányították az EU-t, el kell küldeni” – válaszolta az atv.hu megkeresésére Havasi Bertalan, a miniszterelnök sajtófőnöke. A kérdés a következő volt: Orbán Viktor miniszterelnök tudja-e támogatni, hogy Ursula von der Leyen legyen újra a Bizottság elnöke, miután hivatalosan is jelölte őt az Európai Néppárt? Rákérdeztek arra is, hogy vajon fenntartja-e Orbán a tavaly decemberi csúcs előtt. von der Leyen akkor még csak tervezett újra jelölése kapcsán hangoztatott véleményét, miszerint az Európai Bizottság elnöke „Soros embere lett”, és nem támogatja az újraválasztását. Ez – mint akkor kifejtette – nem egyetlen eseményhez köthető szerinte, „az ilyesmi mindig egy folyamat. Amikor az ember feladja korábbi álláspontját, az nem egyik napról a másikra történik, hanem az ember belecsúszik”. 

Vajon igaza van Orbánnak? Kudarcos lett volna az EU elmúlt öt éves ciklusa? Vagy, ahogy fogalmazott, az eddigi legkudarcosabb öt esztendő volt? Inotai Andrást kérdeztük.

„Mint minden, ez is többsíkú, attól függ, hogy ki, mit emel ki prioritásnak, ami alapján ilyen vagy olyan véleményt formál” – tisztázott egy alapvető dolgot a közgazdász professzor. Ő mindenesetre három prioritást emelt ki. 

Az első szerinte a Covid-járvány és hatásainak a kezelése volt, amihez az uniónak fel kellett rúgnia a korábbi aranyszabályát, nevezetesen, hogy az EU költségvetése nem lehet deficites. Emiatt az Európai Központi Bank felhatalmazást kapott arra, hogy 30 évre nagyon alacsony kamatozással, igen kedvező feltételekkel felvegyen 750 milliárd euró hitelt, ebből lett a helyreállítási alap, amiből részben vissza nem fizetendő, részben pedig nagyon kedvező kondícióval kaphattak a tagállamok összegeket. Ez tulajdonképpen egy kimondottan erős európai szolidaritás volt, miközben bizonyos területeken mélyítette is az uniót, olyan területeket vont be uniós jogkörbe, amelyek korábban nem tartoztak oda – magyarázta Inotai. A tagállamok túlnyomó többsége hozzájárult a hitelfelvételhez, elkészítette a megfelelő terveit, amelyekre fel is vette azt a kölcsönt, ezeknek a projekteknek a finanszírozása folyamatban van. Enélkül az EU és a tagállamok gazdasága nagyon komoly kockázatokkal nézett volna szembe – mutatott rá. Ezzel pedig sikerült egy válságot közösen kezelni, ami mindenképpen siker – mondta, megjegyezve: az már más kérdés, hogy Orbán 2021 áprilisában azt mondta, Magyarország nem kér a helyreállítási alap hiteléből, mert mi „nem leszünk adósrabszolgák” – persze azután sokkal rosszabb (s máig nem ismert) feltételekkel folyamodott orosz, kínai stb. kölcsönökhöz. 

A fenti siker mellett egy kudarcot is fontosnak tart Inotai, mégpedig a következőt: az EU képtelen kezelni azt, hogy az egységet nyíltan romboló Putyin megbízásából dolgozó európai uniós Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor folyamatosan – és egyre látványosabban, nyilvánvalóbban – aknamunkát folytat. Az EU kudarca ebben az, hogy az uniós alapértékeknek hátat fordító Magyarország mindenfajta lényegi korlátozás, retorzió nélkül hosszú időn keresztül nem csak az uniós pénzekhez tudott hozzáférni, hanem ezzel párhuzamosan képes volt még folyamatosan alá is ásni az unió egységét.

A harmadik, prioritásként is kiemelhető téma az orosz agresszió nyomán megkezdett ukrajnai háború – Inotai szerint azt az EU tulajdonképpen jól kezelte. A kezdettől megmondták Ukrajnának, hogy annyit segítenek és addig, amennyit és amíg kell – ez nagyon világos üzenet volt. Igen jelentős uniós és tagállami támogatások mentek Ukrajnának, miként az Ukrajnából érkező többmillió menekült ellátására is. Ehhez hozzájárult az is, hogy a 2020-ban az EU-ból kivált Nagy Britannia – kétoldalú alapon – igen jelentős támogatást adott Ukrajnának. Az ugyan ma még nem látszik világosan – magyarázta –, de ez valahol az európai közös védelmi és biztonságpolitika szerves része. S mint közismert, a háborúnak nem csak a maga kezelése érdekes, hanem a pszichológiai és a biztonságpolitikai hatásai is. Az egyik hatása pedig az volt, hogy két korábban semleges uniós tagállam – Finnország és Svédország – belépett a NATO-ba, és ma már kialakulóban van – nem csak a Trump-fenyegetés, hanem az ukrajnai, valamint az oroszországi fejlemények bizonytalansága miatt is – egy egységesülő európai biztonsági és védelmi közösség – húzta alá. A NATO-n belül, és ha kell egy Trump-féle amerikai rémálomtól függetlenül is működő Európa öntudatra ébredt. Hogy ez mennyire lesz elég, és meddig tarthat, azt ugyan majd csak a jövő mutatja meg, de az biztos, hogy egy teljesen új geopolitikai dimenzió keletkezett, az egyensúly, ami lehet, hogy siker, de lehet, hogy kudarc lesz. Ezt mondja Inotai bizonytalan pillérnek. 

Rákérdeztünk arra is, hogyan ítéli meg – sikerként vagy kudarcként – az Oroszországgal szembeni uniós szankciós politikát. Az uniós ügyekben kifejezetten jártas közgazdászprofesszor szerint kezdetben ez nem volt elhibázott, nagyon világos politika volt, amely deklarálta: a háborúpárti agresszorral, a háborút kirobbantóval nem vagyunk hajlandók semmit sem közösen csinálni, ennek értelmében megszülettek a megfelelő intézkedések. Ez siker. Persze a kezdetektől látni lehetett, hogy ezek nem érvényesülnek, nem hatnak egyik napról a másikra. A hatás azonban – hogy úgy mondjuk – folyamatban van: az orosz gazdaságban rengeteg negatív folyamatot indítottak el a szankciók, számos lyukat ütött a gazdaságukon, amit próbálnak ugyan betömögetni – például Kína, India, Afrika felé diverzifikálni az olajszállításokat, vagy olyan országokkal – Azerbajdzsán, Kazahsztán stb. – kötni szövetséget, ahonnan hozzájutnak a nyugati technológiához. De sajnos a szankciók sohasem hatnak száz százalékig, és főleg nem azonnal. Inotai példaként említette a hatvanas évek elején Dél-Afrika ellen hozott nemzetközi büntetőintézkedéseket, amelyek szintúgy messze nem működtek tökéletesen, ugyanakkor később megvolt a hatásuk. De az EU szankciós politikájának van egy másik, kudarcélményes része is: egy csomó cég kijátszotta az intézkedéseket, amiből a „kedves magyarok” is kivették a részüket. De persze nem csak a magyarok. Például az amerikaiak is szállítottak érzékeny technológiai termékeket, egyebek között repülőgépekhez, az amerikai-orosz űrprogramot pedig nem állították le. Ezen túl negatív példaként ott van a pénzügyi szektor: a nyugatiaknak ki kellett volna vonulniuk Oroszországból – erre ma a legnagyobb ott maradt bank a Raiffeisen, utána következik a sorban az OTP, de ott van a Commerzbank is, s máig működik Oroszországban svéd, francia, amerikai pénzintézet is.

Inotai összegzésképpen megismételte: az, hogy mi kudarc és mi siker, az attól függ, hogy honnan nézzük. Ha Orbán Viktort és az orosz politikájának a hatásait nézzük: az unió malmai lassan őrölnek, kiváltképpen, mert korábban nem tudták elképzelni, hogy csirkefogó bitangok aláássák az Európai Unió alapértékeit. De ma már olyan mértékben megszűnt a bizalom iránta, hogy a következményei fenn fognak maradni, sőt, erősödni is fognak, ezt csak egy teljesen más magyar kormány, közélet, jogállam, intézményrendszer tudná rendbe rakni viszonylag s rövid idő alatt...