Van remény a végzetes társadalmi meghasadtság begyógyítására

„Volt egy jelentős része a szavazóknak már 2016-ban, sőt, jóval Trump elnökjelöltsége előtt is, akik eleve fogékonyak voltak az alternatív valóságra. A fősodorbeli, mainstream média már nem létezik. Olyan média, amelyet oldaltól, irányultságtól függetlenül bárki elismerne, mint objektív, közös valóságot közvetítő orgánum, már szintén nincs” – mondta Győri Gábor, a Policy Solutions vezető elemzője, amikor arra kértük, elemezze annak a jelentőségét, hogy Donald Trump nem hajlandó elismerni 2020-as választási vereségét. A tömör állítások egy sokkoló valóságot mutatnak, valójában társadalmi valóságunk meghasadtságát, amely a magyar közállapotokra is szomorúan jellemző. Győri Gábor kifejtette azt is, hogy 2016-hoz képest annyiban változott a helyzet az Egyesült Államokban, hogy sokak szemében nem pusztán elvesztette hitelét az úgynevezett fősodorbeli média, hanem mára a valóságábrázolásban megtört monopóliuma is, mert kiépült két párhuzamos politikai valóságot felfestő médiarendszer. Ezek így folyamatosan megerősítik és újratermelik az eltérő valóságértelmezés szerint kialakuló két nagy politikai tömböt. Ez a törésvonal nem egészen fedi le a két nagy párt meghasadtságát, de közelít ahhoz – magyarázta az elemző.

A jelenség további boncolására megkértünk egy jogpszichológust, Czabán Samut, az ELTE Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola doktoranduszát, aki nemrég tért haza amerikai tanulmányútjáról. Ő válaszaiban nemcsak megerősítette Győri Gábor helyzetértékelését, hanem – és ez talán reményre ad okot – ugyanazt vetette fel a társadalmi meghasadtság lehetséges megoldására. A buborékból kitörést, a közvetlen kapcsolatfelvételt a másik tábor tagjaival, a spontán találkozásokat. Az interjú:

Amerika előválasztásokra és elnökválasztásra készül. Mégis az a furcsa helyzet állt elő, hogy a társadalom nemcsak abban megosztott, hogy kit gondol (tippel) a 2024-es győztesnek, hanem az sem egészen egyértelmű, hogy ki győzött 2020-ban. Hogyan lehetséges, hogy egy objektív, könnyen eldönthető kérdés (ki nyert egy választást) ennyire eldönt(het)etlen, azaz még mindig nyílt az amerikai társadalomban?

Egy Leon Festinger nevű pszichológus fél évszázaddal ezelőtt beépült egy szektába, amely várta a világvégét. Azt mondta a próféta, hogy azon év december 21. napján egy űrhajó jön, ami elviszi őket az űrbe. Ezért - hisz az űrben nincs rá szükség - a kiválasztottak eladták házaikat, és elosztogatták a pénzüket. Festinger azt jósolta, hogy akik hisznek a jövendölésben, azok nemhogy kiábrándulnak, hanem még jobban fognak hinni a prófétában, miután nem jön el a világvége. Azon a december 21.-i napon a szobában álltak és imádkoztak a tagok, és várták a világvégét, ami nem jött el. Először csalódottak voltak, de a prófétának hirtelen látomása lett. Azt mondta, a világnak azért nem lett vége, amiért ilyen kitartóan imádkoztak a szobában, így isten megkegyelmezett. A szekta tagok ezután valóban még jobban hittek, és még téríteni is elkezdtek. Hogy miért? Az emberek előtt két út állt, vagy beismerik, hogy idióták voltak, mert eladták a vagyonukat egy sarlatán kitalációi miatt, vagy beépítenek egy új, kényelmesebb, bár bugyutább információt a világképükbe, ami így töretlen marad. Az emberek hajlamosabbak a másodikra. Ez az önigazolás lélektana, amit azóta ötven éve kutatnak a szociálpszichológusok és átfogó szakirodalma van.

Az emberek ezek szerint mindig egy olyan világképet próbálnak megalkotni, amiben nincs disszonancia, tehát ami következetes, és amiben ők maguk racionális szereplőknek tűnhetnek fel. Azért, hogy ne éljünk át kognitív feszültséget, nemcsak passzívan fogadjuk be az információt a világról, hanem aktívan elrendezzük azt. Olyan ügyesen és gyorsan, hogy a hétköznapokban észre sem vesszük. Az öntudatlan önigazolás, őre pedig egy megbízhatatlan énvédő krónikás, az emberi emlékezet. Például, miután Trump nyert, amit szinte senki nem jósolt meg előtte, az emberek elkezdtek úgy emlékezni, hogy ők már megjósolták Trump hatalomra jutását. 

Aronson, a téma egyik kutatója hozza fel a példát, miszerint, sokszor nem értjük, hogy a csudába tudnak együtt élni magukkal gyerekeket molesztáló papok, gyilkos diktátorok, és profithajhász vállalatvezetők? A válasz pedig annyi, hogy pontosan úgy, ahogy valamennyien, önigazolással. Ez nem csak rossz, ez a nyugodt alvásunk biztosítéka, így nem kell szinte minden döntés után gyötrődnünk. Negatívum viszont, hogy tévedéseinket nemhogy helyrehozni, hanem belátni is képtelenek vagyunk. És így, az információs térben, ha már elköteleződünk egy narratíva mellett, nagyon nehezen ismerjük be, hogy az hülyeség volt. Inkább kapaszkodunk egy őrült összeesküvés-elméletbe, mint beismerjük, hogy valamiben nem volt igazunk. 

Erre a természetes emberi kognitív torzításra, ami az információ feldolgozásában van, erősítenek rá azok az algoritmusok, amelyek ma a hírek, információk többségét szállítják nekünk. Nem tudom, mennyire köztudott, de a Google keresése az embereknek mind személyre szabott. Ha én beírom például, hogy "ukrán háború" a böngészőbe, más híreket fog kihozni, mintha valaki más írja ugyanezt a keresési kulcsszót. Nekem valószínűleg olyan híreket fog kihozni az algoritmus, ami az ukrán sikerekről szól, mert a Google jól ismer az internetes előzményeimből, és tudja, erősen Ukrajna-párti vagyok. Jobb szívvel és nagyobb valószínűséggel kattintok rá egy cikkre, ami a front áttöréséről szól, ezért egyre inkább ezek fognak előre sorolódni, míg én már egyáltalán nem látok olyan híreket, amik esetleg az ukránok katonai vereségéről szólnak. Ez a személyre szabott hírfogyasztás, ami miatt, bár a háború itt zajlik mellettünk, és együtt követjük, nem keletkezik közös a tapasztalatunk róla. Aki ugyanis kicsit Oroszország-párti, az semmit nem fog látni az orosz katonák visszaéléséből, helyette arról kap híreket, hogy az ukrán katonák hogyan kínoznak szegény oroszokat. Így a végén információs és ideológiai gettókba zárnak minket azok a platformok, amelyek az információk nagy részét szolgáltatják. 

Ezek a hasonlóan gondolkodó táborok pedig azután egy visszhangkamrát képeznek, és radikalizálódnak. Ez a csoportpolarizáció elve, amit legújabban például Cass Sunstein kutatott Amerikában. Eszerint amikor az ugyanúgy gondolkodók interakcióba lépnek egymással, a végén szélsőségesebb véleményre fognak jutni. Amikor ugyanis az emberek olyan dolgokról vitatkoznak, amiben már egyébként egyetértettek, ugyanannak a tézisnek az alátámasztására különböző érveket hoznak fel. A többség az érvek konklúziójával egyetértve, nem vizsgálja meg ezeket alaposan, így az emberek még több indokkal támogatják saját eredeti véleményüket, vagy ugyanaz a véleményük még szélsőségesebbé válik. Én például azt gondolom, a mai ipari civilizáció össze fog omlani 50 év múlva az üvegházhatású gázok kibocsátása miatt, ha egy másik zölden gondolkodó emberrel beszélgetünk, ő el fogja mondani, hogy az hagyján, a tengerek is pusztulnak és az erdők is égnek, amik a legnagyobb széndioxid elnyelő helyek. A végére lesz még öt érvem a klímapusztítás mellett, és úgy fogom értékelni, nem 50 hanem 10 év múlva fog összeomlani minden, tehát egy szélsőségesebb álláspontra fogok kerülni, mintha egy techno optimistává beszélgetnénk, aki amellett hozna fel érveket, hogy a technológiai fejlődés megfordíthatja, lassíthatja ezeket a trendeket. Persze, polarizálódni korábban is hajlamosak voltak az emberek, de a technológia ezt hihetetlenül felerősítette. 

Milyen társadalmi folyamatok vezettek oda, hogy két alternatív valóságkép alakulhatott ki egy ilyen lényeges politikai kérdésben?

Kutatások nézték, mi történik, amikor bevezetik egy településre a Fox News-t Amerikába, és elég egyértelműen látszik, hogy a társadalmi szétszakadást nagyban megnövelte. De sok jel arra utal, hogy a polarizáció már előbb elkezdődött. Kering több kép arról, hogy az amerikai törvényhozásban miként szavaznak egyre inkább különböző irányba a demokrata és a republikánus képviselők. Ebből az látszik, hogy a pártok ideológiai távolsága az 1970-es évektől kezdődően kezdett növekedni. Ez mindkét kamarára igaz, bár a Képviselőházban a polarizáció nagyobb ütemben halad előre. A Kongresszus jelenleg jobban polarizálódik, mint a függetlenségi háború utáni időszakban. 

Amerikai tanulmányútjából van ezzel kapcsolatban bármilyen közvetlen élménye?

Új-Mexikóban a házigazdánk egy szélsőségesen libertariánus, Trump-szavazó pár volt, gondolkodásban a teljes ellentéteim. A világ legsegítőkészebb emberei voltak, ha három állammal arrébb lerobbant volna az autóm, eljöttek volna segíteni akkor is, ha több napi útjukba telt volna. Próbáltam kérdezni őket azokról az ellentmondásokról, amiket én a trumpizmusban látok. Például, abszolút úgy gondolták, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek növekednek Amerikában és ez rossz, illetve, hogy a nagy multikkal valamit kezdeni kéne a szabályozásnak. Mégis, amikor azt vetettem fel, ehhez pont erős állam és adózás kéne, akkor valahogy elterelték a szót a korrupcióra vagy egyéb problémákra. Mindenesetre, pont az volt a tapasztalatom, hogy élőben kulturáltan lehetett velük bármilyen témáról beszélni. Ott volt a közös pont is, a egyenlőtlenségek növekedésének közös tapasztalata. Ezek a spontán találkozások kellenek ahhoz, hogy enyhüljön a mai szembenállás, és ezek vesznek el a technológiai platformokon. Ha valamit tanultam Amerikában az az, hogy a Trump szavazók teljesen normális, sokszor végtelenül kedves emberek, akikkel valójában könnyen találhatnánk közös pontokat, ha lennének terek rá. Az emberek nem hülyék vagy gonoszak, csak emberek. Mind önigazolóak vagyunk, de sok ember együtt – főleg, ha van kultúrája a kritikának - ki tud alakítani egy élhető konszenzust.