Zoltán Gábor: a Turul a Fidesz emlékműve. Továbbra is szerepel nyilasok neve a szobron

– Egy évtizede kutatja a XII. kerületi nyilasok történetét. Amikor belevágott, sejtette, hogy ez ekkora horderejű munka lesz?

– Egyáltalán nem. Eredetileg magamról akartam írni, és ehhez szükség lett volna feltárni azt is, honnan származom, milyen környezetben telt a gyerekkorom. A XII. kerületben nőttem fel, és bár hallottam arról, hogy a nyilas hatalomátvétel után csúnya dolgok történtek a kerületben, konkrétan soha, senki nem beszélt róluk. Az iskolában sem tanították, hogy mi zajlott le itt, a szomszédos utcákban. Felkészülés közben kiderült, hogy alig jelent meg valami a témáról, ezért is kezdtem el levéltárakban kutatni. 

– A Mozgó Világban megjelent novellájának főhőse is valóságos személy volt. De amíg korábbi írásaiban néven nevezte a nyilas tömeggyilkosokat, itt csak Hentesként említi. Miért? 

– Egy Tímár József nevű nyilasról van szó, aki már a korábbi jegyzeteimben is szerepelt, ám eddig külön nem foglalkoztam vele. Nemrég azonban újra olvastam Mészöly Miklós Balkon és jegenyék című elbeszélését. Az író feleségével, Polcz Alaine-nel a második világháború után költözött a Városmajor utcába, nem sokkal azt követően, hogy a nyilas Hentes elhagyta a szomszéd házban működő üzletét. Mészöly a balkonjáról rálátott az udvarra, ahol valaha disznókat vágtak, a pincében pedig még ott álltak a baljós vaskampós állványok. „A hentes a háború alatt két zsidót gettóba vitetett” – írta róla Mészöly, ezért szerepeltettem én is Hentesként a novellában. 

– Mészöly Miklós valószínűleg nem volt tisztában azokkal a tényekkel, amelyek évtizedekkel később, az ön kutatásaiból derültek ki: a Hentes lelkét sokkal súlyosabb bűnök is terhelték, mint, hogy két zsidót feljelentett. Pontosan mit követett el? 

– A kerületi nyilaskeresztes párt tagjaként razziázott ő is a környéken. Behatoltak az akkor még itt élő zsidó polgárok otthonába, raboltak, fosztogattak, és elhurcolták őket a Városmajor utca 37-ben lévő nyilasházba. Főleg a zsidókat vitték el, de akadtak köztük olyanok is, akikről azt feltételezték, hogy „angolbarátok” vagy kommunisták. A Hentes is részt vett a vallatásokban, brutális kínzásokban, majd éjszaka a foglyokat kikísérték a Duna-partra, leggyakrabban a Lánchíd pesti oldalához. Ott az áldozataikat a folyóba lőtték, bár ők ezt „úsztatásnak” nevezték. Eleinte előfordult, hogy néhányan szökni próbáltak, akadt, akinek ez sikerült is, másokat pedig lelőttek, és a hullájuk ott maradt az utcán. A nyilasok azonban nem akartak nyomot hagyni. A szökések megakadályozására kitalálták, hogy a foglyaikat ötösével összekötik. Ezzel a gyilkolást is tökélyre fejlesztették, mert a sortűznél nem mindenkit ért halálos lövés, így viszont a még élő áldozatot is lehúzták a víz alá a hozzá kötözött halott sorstársai. 

– A XII. kerületi „testvérek” úgy követték el a rémtetteket, hogy a nyilas vezetőségtől sem kaptak hozzá felhatalmazást. Miért tették akkor? 

– A Dunába lövések 1944 novemberében, decemberében váltak rendszeressé. A helyi nyilasoknak is az lett volna a feladatuk, hogy az Óbudai Téglagyárba vagy a Teleki térre tereljék a zsidókat, ahonnan vonatokkal deportálták őket. Csakhogy akkor már nem volt ehhez elég vagon és mozdony, ezért gyalog is elindítottak halálmeneteket a nyugati határ felé. A XII. kerületi nyilasok úgy ítélték meg, hogy nehézkesen haladnak a deportálások, ezért majd ők gyorsabban megoldják a zsidótlanítást. Úgy, hogy ennek nyoma se maradjon, hiszen a rengeteg halottat elnyelte a jeges folyó. A tömeges kivégzéseknek persze volt más okuk is: ezek az emberek – köztük a Hentes is – szerettek ölni. 

– Mit szólt a nyilas vezérkar ahhoz, hogy a XII. kerületi „testvérek” önállósították magukat, hogy szadista vágyaikat kiéljék? 

– 1944 karácsonya előtt már szóltak nekik, hogy a Dunába lövésekkel le kellene állni. A pártvezetés megosztottságát jelzi, hogy bár a nyilas fő kerületvezető nem ellenezte az „úsztatásokat”, de őt is szembesítették azzal, hogy nekik nem ez lenne a dolguk. A rablás, az erőszak, a tömeges kivégzések valóban nem szerepeltek az eredeti pártprogramban. Úgyhogy Tóth Béla fő kerületvezető december 15-én el is ment a Városmajor utca 37-ben lévő pártházba, és figyelmeztette az ottaniakat, hogy hagyják abba a mészárlásokat. Ennek semmi foganatja nem volt. Majd néhány nap múlva – a közelgő oroszok elől menekülve – a fő kerületvezető elhagyta Budapestet. A XII. kerületiek pedig még nagyobb lendülettel folytatták a gyilkosságokat. 

– Ehhez a nyilas csoporthoz nagyon sokan csatlakoztak: a tagjai szinte igazi testvéri közösséget alkottak, egymást mindenben támogatták. És ez számukra összefért azzal, hogy másokat halálra kínozzanak. A Hentes segédje is nyilas volt. Amíg az egyik az üzletben trancsírozta a húsokat, a másik a Dunába lőtte embertársait. Felfoghatatlan, hogy lehet ennyire lealjasodni. Ön talált rá választ?

– A nyilasok egy általuk ideálisnak képzelt társadalmat akartak létrehozni, erős szociális hálóval, ám ebben bizonyos lényeknek nem volt helyük. A zsidóknak nem, de mindenféle más vallásúaknak és származásúaknak igen. Azokkal, akik a körükbe tartoztak, messzemenően szolidárisak és segítőkészek voltak. Ha valamelyik társuk megbetegedett, elintézték, hogy a legjobb orvosi ellátásban részesüljön. A XII. kerületi nyilasok közül sokan kis falvakból települtek Budára, és idegenül érezték magukat a fővárosban. Számukra a pártszervezet közösségi élményt, igazodási pontot is jelentett. Jól jött a nyilas vezető iránymutatása, akinek azt is elhitték, hogy hamarosan minden vágyuk teljesülhet, csak előbb le kell győzni az ellenséget. A jövő csodálatos lesz, csupán el kell takarítani az útból azokat, akikre a majdani tökéletes világban nincs szükség.

– Ez magyarázatot ad a szadista kegyetlenségekre? 

– 1944 telén előállt egy szokatlan helyzet: már nem működött az állam, Szálasi-kormánya is távol volt, aki tehette, menekült. A városban maradó nyilasok léptek az állam helyébe, szó szerint élet és halál uraivá váltak. És többé nem létezett semmiféle civilizációs vagy kulturális gát, ami megfékezte volna ezeket a sértett, frusztrált embereket az erőszakban. A Hentes például halomra gyilkolhatta azokat a tehetősebb kuncsaftjait, akiket korábban irigykedve, elfojtott gyűlölettel szolgált ki. 

– Mi lett a Hentes későbbi sorsa? Indult ellene népbírósági eljárás?

 – Nem. Az ostrom után Csepelen kötött ki, ahol a Rákosi Mátyás Művekben élmunkás olvasztár lett, és mint több más nyilas, ő is belépett a kommunista pártba. Onnan csak 1956 után került ki. Az sem kizárt, hogy a pártban kiderülhetett, mit követett el 1944-ben, és a személye kínossá vált. De még akkor sem indult ellene eljárás. A hatvanas években kezdődött el a „budai gyilkosok” utáni nyomozás. Ennek nyomán, olyan volt nyilasok kerültek a vádlottak padjára, akik a népbírósági tárgyalásokat megúszták. Sok esetben a már elítélt nyilasok vallottak a társaik ellen. Így fogták el a Hentest is, aki sok mindent beismert a bíróságon, és a vallomásainak dokumentumai fennmaradtak. Elmondta azt is, hogy a Duna-parton az egyik kivégzésre váró nő elé vetette magát, úgy könyörgött az életéért. Egy másik nyilas rálőtt a nőre, de véletlenül a Hentest sebesítette meg. Miután minden zsidót belelőttek a Dunába, ezt a nőt puskatussal verték, rugdosták, és amikor már mozdulni sem bírt, megkapta a golyóját. 

– Hogyan képes ön tíz éve ilyen szörnyű történetekről írni? Hogy lehet ezt lelkileg kibírni? 

– Engem olyan mértékben megvisel a jelenlegi hazai közélet, hogy az is segít, ha inkább a múlthoz fordulok. Bármilyen szörnyű ugyanis az, ami a második világháborúban nálunk és a világban történt, már tudjuk, mi lett a vége. Tudjuk, hogy a német nácik hiába arattak rengeteg diadalt, végül elvesztették a háborút, és velük együtt buktak az olasz fasiszták, a japán császári seregek és a magyar nyilasok is. De, hogy a mai magyar társadalomban fokozódó feszültség meddig fokozódik, és mi lesz a vége, azt még nem látjuk. Nemrég egy ismerősöm mesélt egy rokon családról, amelyből két fiatalember is katonaiskolába ment, hogy felkészüljenek az eljövendő harcra a zsidók és a cigányok ellen. Győrkös István sem megy ki a fejemből, az a náci, aki fegyvereket halmozott fel, hungaristáknak tartott kiképzéseket, és orosz szakértők jártak hozzá.

– Kirívó szélsőséges példákat mindig találni…

– Nem nevezném szélsőségesnek azt a jelenséget, amikor a kormány által alapított történelmi kutatóintézet vezetője azt fejtegeti, hogy a Kamenyec Podolszkijba irányuló deportálás és tömeggyilkosság idegenrendészeti eljárás volt, és azt sem, amikor egyik munkatársa szerint a numerus claususra szükség volt. Vagy ott van a Turul szobor, amit a XII. kerületben a nyilas tömeggyilkosságok helyszínén állítottak föl – kétségtelenül az is provokált engem, hogy a kerület múltjába beleássam magam. Nemrég az egyik fideszes propagandista azt mondta a Turulról, hogy az emlékmű azt szimbolizálja, ahogy a madár lecsap erre a bűnös városra. Tudni kell, hogy a horthysta köznyelv bevett fordulata volt a „Budapest, bűnös város” kifejezés. 

– A szobor történetéről – többek közt az ön közreműködésével – forgatott filmet Ács Dániel rendező. A gyilkosok emlékművében a fideszes képviselők arra hivatkoznak, hogy amikor az emlékművet 2005-ben felépítették, még nem lehetett tudni, hogy itt tömeggyilkosságok történtek.

– Ha nem is ennyire mélyen és részletesen, mint ma, de a Dunába lövésekről egy keveset mégiscsak lehetett tudni, vagy akár arról is, hogy 1945 januárjában az emlékmű közvetlen közelében, a Németvölgyi út 5-ben volt a nyilasház. Egyébként maga az önkormányzat adott ki Hegyvidéki olvasókönyv címmel egy könyvet, egy kis adalék abban is található ezekről az eseményekről.

– A Turult eleve azzal a szándékkal építették, hogy a második világháború helyi civil és katonai áldozatainak emléket állítson. Több mint ezer név került az emlékműre. Nemrég kiderült, közéjük keveredett sok nyilas neve is. Például Pokorni Józsefé, aki a jelenlegi polgármester nagyapja. Pokorni Zoltán azt állítja, nem tudott nagyapja nyilas múltjáról. Levetette a nevét a szoborról, és azt ígérte, a többi gyilkos nyilas nevét is eltünteti onnan. Ez megtörtént már? 

– Úgy tudom, négy nyilas nevét vették le. Az önkormányzat felkért egy történész bizottságot arra, hogy vizsgálják meg, kik voltak az emlékművön feltüntetett személyek. Ez a bizottság bevont engem is a munkába. Az önkormányzat kérése arra vonatkozott, hogy szűrjük ki azokat a nyilasokat, akiknél egyértelműen bizonyítható, hogy részt vettek emberek kínzásában, kirablásában vagy meggyilkolásában. Ez négy esetben – köztük volt Pokorni József is – volt bizonyítható, és ezek a nevek lekerültek az emlékműről. Ettől függetlenül, továbbra is szerepelnek ott nyilaskeresztes párttagok. Ők kétségtelenül meghaltak a háború időszakában. Például, aki az angolszász bombázás során veszítette életét, még 1944 októbere előtt. Többen az ostrom idején, ismeretlen körülmények között kaptak halálos sebet. Akad köztük, aki a legkevésbé sem volt „kisnyilas”. 

– Kire gondol?

– A Szomszéd című könyvemben említem Rákosi Andrást, aki katonatiszt volt, és a Nyilaskeresztes Párt egyik befolyásos személyisége. Ő a keleti fronton halt meg, bár nem a harcok során, hanem betegségben. Ugyanakkor az emlékműn – a nyilasok mellett – a polgári áldozatok neve is olvasható, olyanoké, akik az ostrom során veszítették életüket. Például egy kislány, akit az ostrom idején nyaki sérülés ért, és mire a kórházba értek vele, elvérzett. Vagy ott van a Nyugat első nemzedékéhez tartozó író, Kádár Endre, akit zsidó származása miatt deportáltak a XII. kerületből. Lakott itt egy házaspár, egy keresztény férfi a zsidó feleségével. Amikor a nyilasok el akarták vinni az asszonyt, a férje vele ment a nyilasházba is. Vallatták őket, a férfi megrúgta az egyik nyilast, mire mind a kettőjüket agyonverték. A férj neve ott van az emlékműn, a feleségé nincs.

– És azoknak a zsidó áldozatoknak a neve fölkerült az emlékműre, akiket a Dunába lőttek, halálra kínoztak? 

– Nem, az ő nevük általában nem került fel az emlékműre. Ez egy értelmezhetetlen lista, egy bronzba öntött katyvasz. 

– Pokorni Zoltánnak azonban esze ágában sincs lebontatni és elvitetni onnan ezt a szobrot. Legújabb ötlete szerint valamilyen tájékoztató központot alakítanának ki a Turul körül. Mi a véleménye erről?

– Ha tíz-tizenöt évvel ezelőtt állt volna elő ezzel az ötlettel, talán még lett volna valami értelme. Most inkább arra szolgál, hogy ne kelljen szembenézni azzal, mit jelent ez a szobor, mire emlékeztet ezen a helyen. Az emlékmű felállítása eleve egy politikai játszma része volt. Egyrészt a híd szerepét töltötte be az akkori Jobbik és a Fidesz között, egyesítve a népnemzeti oldalt. Ezzel fejezték ki, hogy ők a jók, az igazság képviselői, a nemzet építői, velük szemben pedig ott acsarkodik a nemzetére rárontó, örökké békétlen ellenzék. Hasonlóképpen használták a Turult, mint a harmincas-negyvenes években. Persze tudjuk, hogy a mai gyűlöletpolitika már nem a zsidókat fenyegeti leginkább, hanem a romákat, a migránsokat, az idegeneket, illetve mindazokat, aki nem a NER kegyeltjei. Lehetnek „libernyákok” és független értelmiségiek, vagy szegények, hajléktalanok, fogyatékosok: mindenki ellenség, aki a rendszer számára haszontalan, és útban van. A Turul a Fidesz uralmának emlékműve lett, ezért kell a helyén maradnia.