A budapestiek messzire zavarnák Orbánt. Talán.
Mostanában kiéleződött, vagy legalábbis ez volt az érzésünk, a címben említett Budapest-háború. Pedig nincs teljesen így; ez a háború mindig is létezett a főváros és vidék között, amit az aktuális hatalom vagy élezett, vagy próbált valahogy kezelni.
Azt bevallom őszintén, nem tudom, hogy a vidéken élő átlagemberekben – ha létezik egyáltalán ilyen meghatározás – megvan-e egyáltalán ez a pszichózis, azt azonban igen, hogy rendre akadtak olyanok, akik ezt igyekeztek elmélyíteni. Különösen élen járt ebben mindig Orbán Viktor, akiről – ha igazat írtak a róla szóló könyvekben – elég mély frusztráció volt, még a fővárosi életében is. Hogy miért, azt ne kérdezzék most tőle, meghaladná ennek az írásnak a kereteit; nyilván megvan ennek a szociológiai magyarázata.
Annyi azonban mindenképpen bizonyítható: sosem tagadta, hogy politikailag igyekszik felhasználni, mi több, folyamatosan fokozni az ellentétet, sőt, amióta ellenzéki vezetése van Budapestnek, háborúvá transzformálni. Nyilván megvoltak ennek a jelei az első Orbán-kormány idején is, akkor azonban nem volt még kétharmada, nem tudott hozzányúlni a választási törvényhez sem. Ne feledjük ugyanis, azokban az időkben olyan rendszer uralkodott, hogy aki Budapestet megnyerte, az nagyjából biztos lehetett abban, hogy uralkodó párttá, azaz kormányzó erővé válik.
Sok rosszat mondtunk, írtunk már Orbánról, azt azonban nem lehet elvenni tőle, hogy képes előre gondolkodni, képes hosszú távú terveket szőni, amely tervek alapvetően persze mindig a hatalom, az ő hatalmának stabilizálásáról szóltak. Vagyis pontosan tudta: a korábban kialkudott választási rendszert kell átalakítania, fel kell borítania az addig kialakult status quot, és olyan szisztémát bevezetni, ahol megszűnik a fővárosi dominancia. (Az már kiegészítő elem volt, hogy felmérte: ehhez kétharmados többség kell, hisz' a hajdani MDF-SZDSZ paktum erősen bebetonozta az akkor kialkudott viszonyokat. Más kérdés, hogy később, amikor ez a kétharmad már megszületett – 2010-ben –, akkor pont ez a paktum szolgálta őt a legjobban, és szolgálja ma is: egyszerűen kitaszította az ellenzéket minden változtatási lehetőségből.)
A tizenhárom évvel ezelőtti Fidesz-győzelem – az első kétharmad – megnyitotta az utat Orbán számára, hogy átalakítsa azt a bizonyos választási törvényt, a vidék javára. Ma már tehát hiába alakít ki fölényt – mint például 2019-ben – az ellenzék, hiába a fővárosi nagy győzelem, ez kevés ahhoz, hogy országgyűlési választásokat lehessen nyerni. 2019 csak arra volt elegendő, hogy az ellenzék kezébe kerüljön a főváros, ettől még 2022-ben újabb kétharmados győzelmet könyvelhetett el a Fidesz. A Budapest ellen folytatott háború, mellesleg, akkor is folytatódott, amikor a Fidesz, Tarlós István lett a fővárosi helytartó; ő ugyanis túl autonóm személyiség volt ahhoz, hogy időről-időre ne a helyi érdekeket akarta volna képviselni. Voltak tehát akkor is harcok, csöndesebbek ugyan, de ezek – nyilvánvalóan – Tarlós vereségével értek véget. (Kisebb ütközetek Tarlós sikerét hozták. Főként a személyi ütközetek, amelyek a Fideszen belül alakultak ki – vele szemben.)
Karácsony győzelme, illetve a közgyűlésben kialakult ellenzéki túlsúly már végképp nyílttá tette ezt a háborút; Orbán és csapata immár verbálisan is ki akarná semmizni Budapestet, olyannyira, hogy egyesek már egyenesen Debrecenbe telepítenék a fővárost. Tudjuk, hogy ez úgy ostobaság, ahogy van, hiszen Magyarország közigazgatási szerkezete, hatalmi-hivatali struktúrája ezt egyszerűen lehetetlenné teszi, de a „trónfosztás” verbálisan jól hangzik, és alapot ad arra, hogy elzabrálják a fővárosaik által megtermelt, és nekik járó pénzeket. Ehhez különös segítséget adott az immár nyolc, lassan kilenc éve létező rendkívüli állapot, a rendeleti kormányzás. Ez plusz erőt, és a törvények megkerülésének lehetőségét biztosította az orbáni hatalomnak, amely él is ezzel a lehetőséggel, és még élni is fog.
Azt írtam az elején, hogy a háború kiéleződött. Ezt jól kitapinthattuk Lázár János megnyilvánulásaiból; a hatalomba visszatért miniszter leplezetlen nyersességgel támad Karácsonyékra, most éppen a Budapest-bérlet, vagy a mini-Dubaj ügyében. És a mostani főpolgármesternek nincsenek is ütőkártyái, azok mind a kormány kezében vannak és használni is fogja őket. A főpolgármester egyetlen dologban bízhat: a büszke budapestiekben. Abban, hogy a fővárosiaknak elegük van a kormány-hübriszből, az ellenük folytatott háborúból, az ellenük hozott intézkedésekből. Ma közvélemény-kutatók többsége azt mondja: Karácsonyt nem tudja legyőzni a Fidesz. Valószínűleg ebből a felismerésből, vagy félelemből fakad, hogy Orbán újra hozzányúlt a választási törvényhez, abban bízva, hogy a széttöredezett, saját érdekeit fel nem ismerő ellenzék nem fog tudni közgyűlési többséget alkotni – magyarul: a Fidesz megnyeri a budapesti választást –, és ezáltal Karácsony, ha nyer is, béna kacsaként fog billegni a közgyűlés élén.
A most felizzó háborúnak valójában ez a célja, és lássuk be, nem is teljesen reménytelen. Talán a remény nem reménytelen: hogy a budapestiek tényleg olyan büszkék, hogy kifejezik szavazataikkal: ők bizony már messzire zavarnák Orbánt.
