Közönyös szörnyetegek vagyunk, vagy jó emberek?
A mentősökről leginkább olyankor olvasunk, amikor valami baj van velük: késve érnek ki egy beteghez, esetleg a szükségesnél is többet utaztatják. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor a mentősöknek lenne szükségük több empátiára, ha úgy tetszik, emberségre. Ilyen volt az a híradókban látott két eset is, melynek „főszereplői” nem csupán közönyösen nézték, hanem kifejezetten akadályozták is a munkájukat.
„A közelmúltban egy budapesti mentőegység azért kényszerült rendőrök segítségét kérni a mentésirányítás segítségével, mert egy forgalmas piacon végeztek újraélesztést, a vásárlókat azonban olyannyira hidegen hagyta az életmentés, hogy többen átléptek a betegen, belerúgtak az életmentők felszerelésébe, többszöri felszólításra sem biztosították az ellátáshoz szükséges helyet, mozgásteret a mentőknek, ezzel veszélyeztetve a mentés sikerességét. A rövidesen helyszínre érkező rendőrök végül biztosították a helyszínt, ezzel számottevően növelve a beteg túlélési esélyeit” – írta Facebook oldalán a mentőszolgálat. Egy másik, ugyancsak a napokban játszódó történetet is megosztottak a nyilvánossággal – ez a sztori sem vidámabb az előzőnél. „A központi rohamkocsi bajtársai egy fővárosi pláza étkező részénél kezdték meg egy huszonéves férfi újraélesztését. Az csak egy furcsaság, hogy a mentés körül helyet foglalók zavartalanul folytatták ebédjüket, ügyet sem vetve a történésekre, azonban a pláza biztonsági őreinek folyamatosan rá kellett szólni a vásárlókra, hogy ne sétálgassanak a mentők körül, a felszólításra pedig néhányan felháborodottan reagáltak. Miután sikerült a fiatal állapotát stabilizálni, bajtársaink a mentő felé indultak a beteggel, de sokaknak egy csapat életmentő, egy hordágy és több biztonsági őr sem volt elég ahhoz, hogy észrevegyék a feléjük közeledő mentőcsapatot, folyamatosan fel kellett szólítani a vásárlókat, hogy álljanak félre az útból, többen pedig ennek ellenére is majdnem nekimentek a hordágynak.”
Néhány évvel ezelőtt az egyik televízió híradójában egy síró babakocsit mutattak. Pszichológusok állították össze a kísérletet, máshol is kipróbálták, s mint mondták, más országokban sem volt jobb a helyzet. Fényes nappal vették fel a jelenetet, a belváros közepén. A „csecsemőt” egy sírógép helyettesítette, ám azok, akik elmentek mellette, ezt nem láthatták. Csak annyit tudtak, hogy egy járdán magára hagyott babakocsiban keservesen sír egy gyerek.
Két óra alatt hatan álltak meg, hogy odamenjenek a „csecsemőhöz”, és felhajtsák a pokrócát. A többiek? Volt, aki mobiljával lefényképezte az eseményt, hátha jó lesz valamire – elküldeni barátoknak, feltenni az internetre. Mások még ennyi fáradságot sem vettek, elfordították a fejüket, mentek tovább a dolgukra. Hirtelen mindenkinek nagyon sietős lett.
Ilyenek vagyunk, gondoltam akkor és most, a mentős történetek hallatán rosszkedvűen. Közömbösek, szőrös szívűek. Elmegyünk mások gondjai mellett, futunk a pénzünk után – igaz, a pénzünk is mintha futna előlünk mostanában.
Ilyen lett a világ, gondoltam akkor magamban, ilyenné tettük. Veszélyessé és egyre kevésbé élhetővé.
De azért másmilyen is maradt valamennyire. Egy nappal a tévériport után, nem messze a házunktól, egy autó alól keserves nyivákolás hallatszott. Mire odaértem, már többen tanakodtak, hogy mit lehetne tenni a kiscicákkal. Merthogy két kiscica sírdogált a parkoló kocsi alatt, az anyjuk eltűnt, nyilván elpusztult. Egyre többen lettünk, és majd mindenkinek volt valamilyen ötlete, hogyan is kellene megmenteni szegényeket. Nekem mennem kellett, dolgom volt. De vagy három órával később, egy dobozban láttam a néhány hetes kiscicákat. Gondos kezek árnyékos helyre tették őket, kis tálkában tejet is öntöttek nekik, és felváltva vigyázták a csöppnyi jószágokat, nehogy bajuk essék. Mindjárt jönnek értük az állatvédők, mondta valaki.
Tavaly szeptemberben a hirtelen hidegre és csapadékossá fordult időjárás miatt a fecskéket kellett mentenünk a Balaton melletti településeken. Ezrek, korábban ismeretlen emberek fogtak össze, hogy segítsenek a váratlanul jött hideg miatt élelemhez nem jutó és ezért pusztulásra ítélt madarakon. Egymásnak adták az információt, hogyan lehet szakszerűen segíteni rajtuk, mivel etessük őket, hová vihetjük néhány napra száraz, meleg helyre a bajba jutott madarakat.
A cicákkal és a fecskékkel csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a helyzet mégsem teljesen reménytelen. A világ ugyan veszélyesé vált, de talán mégsem vagyunk olyan rosszak, mint amilyennek néha mutatjuk magunkat.
A KlikkTV témához kapcsolódó korábbi, 2023. május 21-i adása itt nézhető meg:
