Ez az a ház…

Ha jól emlékszem, Koncz Zsuzsa énekelte a dalt még 1967-ben. Nekem, akkori tinédzsernek nagyon tetszett, mert hozzám szólt, nekem mondta el, ami olyan megfogalmazhatatlanul „punnyasztó”, sehova se vivő, sehová se vezető volt akkor. Fölfogtam, hogy itt nem egy ódon házról, hanem egy ódon rendszerről van szó, miközben „az ablakain kívül zúg a nagyvilág”. 

Sosem gondoltam volna, hogy 2023-ban valahonnan a lelkem mélyéről ismét előkéredzkedik majd ez a dal, mert pillanatnyilag egy még punnyasztóbb rendszerben kell élnem. Sőt, még abba sem egyezhetek bele, hogy itt áll az idő. Nem, nem áll. Egyenesen visszafelé folyik, egy meghatározhatatlanul ostoba, de naponta terjeszkedő, és még csak múltnak sem nevezhető sötét iszonyat felé.

Egy olyan Magyarországba visz, ahol a hatalom úgy csinál, mintha… Úgy tesz, mintha kormányozna, mintha komolyan venné, hogy egyeztetnie kell a szakszervezetekkel – értsd, a néppel –, de valójában nem azt teszi. Oda küld bárkit „tárgyalni” a saját mamelukjai közül, aki gondosan följegyzi az észrevételeket és a kéréseket, azzal, hogy majd a következő találkozáskor választ ad rájuk. Aztán a mameluk elsétál a miniszterhez, aki egy gyors mozdulattal mindenre nemet mond, kivétel ez alól csak az lesz, amit eleve ők szúrtak el. Például – szakszervezeti fölvetésre – beleegyezően adminisztratív hibaként könyveli el azt a parányi apróságot, hogy a végrehajtási rendeletben a mesterpedagógusként gyógypedagógiai intézményben dolgozóknak nem jár munkaidő kedvezmény. Merthogy egyszerűen elfelejtkeztek róla.

Aztán a következő egyezetetésen a mameluk elmondja majd, az észrevételek közül ezt az egyet tudták méltányolni, esetleg még egyet-kettőt, amiről menet közben számukra is kiderült, hogy ők hibáztak benne. Persze, ez utóbbi részletet már nem fogja elmondani, de úgy fogja feltüntetni, lám csak milyen jóságos is ez a kormány, hisz' meghallja a „nép” szavát.

Így ment ez a státusztörvény kapcsán is, így fog menni a rendelettervezet tárgyalása kapcsán is. 

De nem ez az egyetlen, a mindennapjainkat beárnyékoló ilyen történet. A szemünk előtt zajlik, hogy intézményeket vonnak egybe, hogy egyszerre tudjanak elfedni sok mindent. Gyógyszerhiányt, orvoshiányt, pedagógushiányt, kórházhiányt, rendőrhiányt, benzinhiányt, a jóllét hiányát. Hiány hiány hátán. Amikkel nekünk kell együtt élnünk, miközben „országunk vezetői” már rég bespájzoltak, elrejtettek, beépítettek mindent a saját vagyonukba, amit csak lehetett. Most még megpróbálják lenyúzni rólunk a maradék bőrünket is.

Mi pedig időn és téren kívülálló idegenként nézzük, ahogy becsapnak, átvernek, kifosztanak bennünket. Némán tűrjük, hogy még azt is elhitessék velünk, hogy mindennek így kell lennie, és tulajdonképpen csak egy dolgunk van: térden állva hálát rebegni azért, mert a jóságos vezető éjt nappallá téve dolgozik, hogy nekünk jobb legyen. Még a mamelukok is ezért dolgoznak, csak mi nem látjuk úgy. Ezért csupán annyi a dolgunk, hogy nem morgunk, nem elégedetlenkedünk, és legalább úgy nézzünk és mosolyogjunk jóságos vezetőnkre, ahogy Semjén Zsolt szokott a parlamenti üléseken, amikor az beszél. 

Akkor, amikor 1967-ben ez a Koncz Zsuzsa által énekelt dal sláger volt, még bízhattam abban, hogy mire felnőtt leszek, megváltozik a világ. Ha nem, majd én, és a kortársaim teszünk róla, hogy megváltozzon. Ezt akartuk, mert tudtuk, láttuk, éreztük, hogy az a punnyadás elviselhetetlen, és azt is, hogy a miénken kívül valóban zúg a világ. És mi azt a világot akarjuk, azt fogjuk megteremteni. Abban is bíztunk, ha nekünk nem sikerül, majd a gyerekeink befejezik azt, amit mi nem tudtunk. 

Nem így lett. Rövid pár évig talán birtokoltuk, aztán átadtuk a gyerekeinknek, mert bíztunk bennük. Úgy gondoltuk, ők tényleg be fogják fejezni, amit mi elkezdtünk. Legrémesebb rémálmainkban sem gondoltuk, hogy ehelyett inkább az önérdekkel, a hatalommániával, a harácsolás művészi tökélyre fejlesztett hazugságával egyszerűen ellopják a jövőt. De nem csak a mienkre tették rá a mocskos mancsukat, most épp azon igyekeznek, hogy a következő nemzedékére is rátegyék. 

Ők úgy hívják, kormányzati kommunikáció, miközben a legaljasabb és legsötétebb kormányzati manipuláció. A lényege, hogy ne az igazat mondd, még csak ne is valódit. Ámítsd az embereket, mondd nekik, hogy „mi” vagyunk, ám közben tegyél rájuk, ahogy a tömegekre, az elesettekre, a gyengékre, a rászorulókra is teszel. Mert ők számodra mindig is „ők” maradnak, haszontalanok, semmire sem valók. Aztán semmiért ne vállald a felelősséget, akkorát hazudj, hogy az már hihető legyen, és mindent, ami rossz, kenj rá másokra. 

Ebben az egészben az a legaljasabb, hogy ezt a módszert ki akarják terjeszteni most már az oktatásra, az iskolákra is. Azért, hogy ebben a légkörben nőjön fel eleve a következő nemzedék, mert azt hiszik, ha így lesz, akkor sokáig nem kell majd aggódniuk a saját jövőjük miatt. 

Tévednek. A mai diákok már tudják, a jelen nélkül nincs jövő. Ők már nem fogják eltűrni, hogy hatalommániás senkik elvegyék tőlük a jogos jussukat. Az ő számukra már szűk egy olyan ház, ahol semmi sem változik, ahol áll az idő. Köszönik, de nem kérnek belőle. Olyanból meg pláne nem, ahol nemhogy áll, de egyenesen visszafelé folyik, egy meghatározhatatlanul ostoba, de naponta terjeszkedő, és még csak múltnak sem nevezhető sötét iszonyat felé.