Ez már nem háború és ez már nem ország
Hazudnék, ha azt mondanám, eddig soha nem jutott eszembe a címben leírt gondolat, de mindig elhessegettem azzal, hogy én látom túl pesszimistán a dolgokat. Most mégis eljutottam odáig, hogy muszáj leírnom, az, ami ma Magyarországon folyik már nem háború, annál sokkal jobban hajaz egy népírtásra, és ez az ország már nem ország, mert a semmi ágán himbálózik egy mélységesen mély szakadék fölött.
Csákmáték földje lett, ami fölött egy elbizakodott, a feladatának soha megfelelni nem tudó ember trónol, aki a Karmelita kolostor erkélyét is legfeljebb csak kovászos uborka érlelésére képes használni. Azt, hogy egyáltalán eljutott odáig, nem érdemeinek és kiválóságának köszönhette, hanem annak, hogy amerre járt elhintette a viszály és a gyűlölet magvait. Ahogy azok szárba szökkentek, a segítségükkel azonnal kiütötte a nála jobbakat, alkalmasabbakat. Ehhez volt tehetsége, és ahhoz, hogy amikor mindenki mást kiütött a hatalomból maga körül, akkor mindent elvegyen mindenkitől. Először csak az évezreden át óvott, formált, alakított szavainkat vágta zsebre, hogy a nyelv hatalmát a hatalom nyelvévé formálhassa, aztán a kultúránkat, művészetünket cserélte talmi szarra. Végül a gondolatainkat, az álmainkat a hitünket orozta el, hogy helyettük saját lelki hányadékát zabáltassa fel mindenkivel. Akinek ízlett, az zsíros állást, jó pénzt kapott érte. Azt is megengedte neki, hogy a szolgálatába lépjen, és amíg pitizik egy pillantásáért, ott is maradhat. Itt ma csak az övék lehet hatalom és dicsőség.
Talpnyaló, ámde hasonlóképpen hasznavehetetlen szolgái pedig hálásak érte, hogyha rájuk veti tekintetét, olyannyira, hogy szavait szolgamódon visszhangozzák mindenfelé. És ezek a szavak kizárólag csak a háború szótárából valók. Harc, csata, háború, viadal, minden ott van közte, csak egy nincsen, a diadal. A gonoszság golyószóróinak golyózáporában így lett hazánk ordasok tanyája, ahonnan száműzve a béke és a szeretet, a tisztelet és a becsület, az együttérzés, és a gyengék segítése.
Aki nem paríroz nekik, azt kitagadják. Akinek mindez nem tetszik, az elmenekül. Aki itt marad a gonoszság kiszolgáltatottja lesz a saját szülőföldjén.
És ebben a bilincsbe vert országban már a gyermekeink lelkére is béklyókat kötnek. Hamis hazugságokat igazságként tálalnak föl nekik, és egyre kevesebb a „tanító”, aki még a jó irányba képes terelni, szabad, gondolkodó embernek tudja nevelni őket. Mert a pedagógusokat is bedarálták. Úgy dobták őket félre, mint egy ócska rongyot, és örülhetnek, ha néha a cipőjüket törülgetik velük. Mint ahogy a tudósokat, művészeket, az igaz embereket, a társadalom oszlopait is annullálták.
És most, amikor valódi vész támadt ránk, azokat is megpróbálják a földbe tiporni, akiknek emberségén múlik, hogy egyáltalán életben maradunk-e. Igen, az orvosokat, ápolókat, az egészségügyiseket. De ellökik maguktól a segítő kezet is. Az ellenzék nem nyithat oltópontokat, mert akkor nem lehet őket ellenségnek nevezni. Az ellenzék számukra nem is létezik. Biodíszlet, ami csak arra jó, hogy egy nagybajuszú házmester porig alázza őket. A vakcinákat is úri kegyből osztogatják, pedig minden számítás szerint az országba eddig beérkezettek 40 százaléka ott csücsül valamilyen raktárban. Csak, hogy lehessen Európát, az Európai Uniót gyalázni. Miközben onnan kaptuk a legtöbb oltóanyagot, és az folyamatosan érkezik is.
Ebben az elárvult hazában, annak, aki vette magának a bátorságot, hogy belenézzen ennek a rablóbandának a zsebébe, és meglátta, mennyi mindent raboltak össze, azt is látnia kellett, ez már nem ország. Egy anyagi, lelki és fizikai értelemben is végtelenül megosztott, elemeire bomlott társadalom, ahol a gyűlölet lassan és szívósan mindenki lelkébe beleeszi magát. De, ha magyar szót akarunk hallani még a jövő században is Európa e kicsiny szegletében, ezt nem engedhetjük! Ne tűrjük hát tovább a gazság uralmát az igazság fölött!
Jó reggelt, Magyarország! Ébresztő!
