Spam avagy keresd a pénzt!

(Húsz éves történet, de még mindig aktuális. Sőt!)

Vétkem az volt, hogy e-mailben felhívtam a figyelmét néhány könyv megjelenésére. Szerinte ez spam volt. Ami igaz, igaz. A spam – a wikipedia.hu szerint – a fogadó által nem kért, elektronikusan, például e-mailen keresztül tömegesen küldött hirdetés, felhívás. A törvény pedig (2001. évi CVIII. Törvény 14. § (1)) úgy szól (illetve szólt, mert ma már nem így szól, hanem talán még szigorúbban félmilliós bírságot belengetve!), hogy reklámüzenet „kizárólag az igénybe vevő egyértelmű, előzetes hozzájárulásával küldhető elektronikus úton, levelezés során.” A panziótulajdonost valóban nem kérdeztem meg anno, hogy felhívhatom-e a figyelmét néhány könyvre. (Az e-mail címét onnan ismertem, hogy leveleztünk, és küldött szállásajánlatot. Igaz, én nem jelentettem fel.)

A hatóság figyelmeztetett és megbocsátott. (Az Úrral perlekedő zsoltárjaimat ötven éve efféle hatóságoknak – az államhatalomnak – címeztem. Nem tehetek róla, hogy üzenetük érvényes ma is.)

Nos, folytatva az alaptémát, magam is tucatnyi spam-et kapok naponta a világ minden tájáról. Bejelölöm, szemétbe dobom. Tíz másodperc. A NET olyan, mint a közlekedés. Ha részt veszünk benne, belénk hajthat egy mazsola. Vagy mi az ő kocsijába.

A kéretlen közlés azonban nem csak a neten csaphat le ránk.

A panziós levele után egy órával éppen szerelmet vallottam életem egyik legcsodálatosabb választottjának, Máriának (vagy Sárikának, pontosan már nem emlékszem), amikor mobilon hívott a NEMÉRTETTEMANEVÉT Bank Rt. munkatársa, és egy befektetést ajánlott. Sajnos, nem küldhettem el a brókert a mindannyiunk által jól ismert címre azzal, hogy én éppen egy másik befektetésen dolgozom, mert udvarias nyíregyházi fiú vagyok, ezért két percembe került, míg lebeszéltem a rábeszélésről. Szívem választottja közben felkapta, amit előzőleg leimádkoztam róla, és rám csapta az ajtót. 

Ez a mobilhívás természetesen nem büntetendő spam.

Bánatomban kimentem az újságért, hogy a sok rossz hírrel megnyugtassam magam, másnak sem fenékig tejfel, de a levélszekrényből kiömlő reklámnyomtatványok ledöntöttek a lábamról. Ha a kutyám nem ás ki a papír alól, a bevásárlóközpontok saját halottjuknak tekinthettek volna. Bár ahogy ismerem őket, biztosan továbbadtak volna fél áron, plusz egy habverő… 

Természetesen ez a sok prospektus se spam volt.

Kitántorogtam az utcára, hogy városom szépségét élvezzem, ha már más nem jött össze mára, de a plakátok, falragaszok elsöpörték az esztétikai orgazmus lehetőségét. A törvény szerint azonban ez sem spam. Sőt! Nagy részét az én pénzemből nyomják a szemem elé, ami a pofátlanság teteje.

Végül bezárkóztam a lakásba, hogy nyolcadszor is megnézzem életem legkedvesebb filmjét, s katarzisa meggyógyítson. A legtragikusabb jelenetnél azonban, amikor a szerelmesek halomra halnak, azt láttam könnyeimen át, hogy egy zilálttá kefélt hajú nő, arról biztosította édesanyját telefonon, hogy egyedül van, miközben egy fehér és egy fekete fickó félmeztelenül kiosont a lakásból. (2006-ban volt ilyen reklám.)

Hogy is szól az a paragrafus: reklámüzenet „kizárólag az igénybe vevő egyértelmű, előzetes hozzájárulásával küldhető”? No, de tisztelt törvényhozók, akkor tessenek szívesek megmondani: ki kérte a bankot, hogy hívjon fel? Ki kérte a prosit a postaládájába? Ki akarta plakáttal eltorlaszoltatni a várost? Ki kért zilálttá kefélt nőt a filmembe? ÉN?!

Ha logikai úton akarjuk megérteni, ami illogikus, csak arra gondolhatunk, hogy amiért egy cég, s rajta keresztül az állam pénzt vasalhat be, az törvényes. (Lásd: alkohol.) Amiért pedig nem kérhet pénzt, vagy ami a pénzfejést zavarja, az törvénytelen. (Lásd: fű.) 

Szívesen elküldeném ezt az okfejtést a tiltakozó panziótulajdonosnak. Már csak azért is, mert egy internetes újságot kinyitva, elém ugrott egy úgynevezett pop-up-reklám (banner, link vagy amit akartok) a panziójáról, és nem tudtam elolvasni az alatta levő cikket. 

Apropó! Ezt ki a fene is kérte?!

Nógrádi Gábor