Szellemidézés - A két éve elhunyt Karinthy Márton emlékére

Kislány korom óta ismertem Marcit, mert édesanyám zongorázni tanította a köbölkúti iskolában, ahol a növendéke volt. Marci meg is örökítette őt az Ördöggörcsben, megemlítve, mint a szép, szőke Nelli nénit, aki hiába próbálta bevezetni a zongorázás bűvös rejtelmeibe. Kár is szépíteni, anyám szerint Marcinak ahány ujja csak volt – mind a tíz – bizony tízfelé állt, s nem igen akartak engedelmeskedni. Ujjai semmiféle virtuozitást nem mutattak a billentyűkön. A kisfiú Marcit már akkor is csak a színház érdekelte. Zongoraóra helyett inkább beszélgetni szeretett a színházzal kapcsolatos élményeiről és vágyairól. Barátjával, Benedek Elek unokájával lelkesen osztották meg anyámmal kettejük varázslatos kis világát, a saját otthoni házi-színpad eseményeit, történeteit, előadásait. Semmi más nem tudta őt úgy lázba hozni, mint a színház és saját képzeletvilága. Mamim szerint Marci be volt oltva a zongora ellen. Nem a zene ellen! Egy alkalommal, fogadóóráján, félénk javaslatot tett a szülőknek arra vonatkozóan, hogy talán nem kellene erőltetni a szegény gyereknek a zongorázást. Járjon inkább bábszakkörbe, vagy színjátszó körbe, hisz Marcit az érdekli. De, ha a zenéről nem tudnak lemondani, akkor meg kellene próbálni valami fúvós hangszert. Trombita, klarinét, fuvola, talán több sikerélményt jelenthetne, de Ciniék egy-két évig még nem adták fel a lehetetlent, hiszen a zongorázás az minden hangszer alapja. De végül beletörődtek fiuk kudarcába, s lemondtak Marci zongorista karrierjéről.

Az én első Karinthy-élményem tehát Marci volt, a mindig „álmos-szemű”, vézna kisfiú, akit Nelli néni, a szép szőke az év végén bizonyítvány osztáskor csak szorgalmáért jutalmazhatott. Nem kottával, mint a többi növendékét, hanem könyvvel. Emlékszem, milyen fejtörést okozott ez anyámnak. Karinthyk könyvtárához képest a mi kis négy soros könyvespolcunk… Egyáltalán, van olyan könyv, ami nekik nincs meg? Álltunk a Rózsavölgyiben tanácstalanul. Aztán Mami egy hirtelen ötlettel leemelt egy könyvet a polcról. A kis Mozartról szólt, a csodagyerekről. – Na, ez jó lesz az én kis Karinthy Marcimnak! –mondta.

Marci nagypapájával és apukájával – Fricivel és Cinivel – a már elhíresült Karinthykkal csak később ismerkedtem meg. Nagyapám nagy Frigyes-rajongó volt, úgy anekdotázott róla, kávéházi és irodalmi barátairól, mint családtagokról, mintha csak ő is ott ült volna a társaságukban a Centrálban vagy a Hadikban. De Ciniről is több történetet tudott, mint saját gyerekeiről, hiszen Frigyes jóvoltából a gyermek „Cini-történetekkel” tele voltak a hírlapok. (Gábor Miklós mesélte később, hogy gyermekként mennyire irigyelte Cini népszerűségét, akit egy ország ismerhetett, mert híres emberek voltak a felmenői.)

Amikor bátyámmal és velem felnövő barátaimmal a budai dombokon kívül, már az irodalom berkeiben is barangolgattunk, s mindenevőkként faltuk a könyveket, természetesen megosztottuk egymással felfedezéseinket. Szenvedélyes mélybúvárokként hoztuk felszínre eldugott kis antikváriumok és kerületi könyvtárak mélyéről a holt költők és írók remekműveit. Az „Utas és Holdvilág” bűvöletébe keveredtünk, az Ulpius ház szereplőivé váltunk, mindannyian Ervinek, Tamások, Évák voltunk Szerb Antalnak köszönhetően. És végzős gimnazistákként már nagy kéjjel élveztük K. F. „Így írtok ti” paródiáit.

Cini a Budapesti tavaszt jelentette nekem, na meg a Gellérthegyi álmokat. Személyesen Máriássy Félix tanár úr mutatta be nekem, vagy mutatott be engem a Mesternek. De hiszen látásból már korábban ismertem őt. A '60-as évek végén Leányfalun felparcellázták az egykori Disznós dűlőt. Akkor apám is vett a hegyoldalban egy dunai panorámás kis telket és 1970-ben, a Vadrózsa út tetején felállította a nyaralónkat, egy 32 négyzetmétes „Erdért” faházat. Sok ismert művésznek lett itt nyaralója. Majd mindegyik építkezését végigkövethettem. A mögöttünk lévő Mese utcában Ádám Ottó építkezett. Cini gyakran járt fel hozzá. (Amíg Ádám Ottó nyugdíjba nem ment, hétvégeken a kis utcában ott parkolt egy egész kocsi-karaván. Aztán mintha elvágták volna...) Amikor a Kacsa szigettel szemben, a Duna parton sétáltattam Mókás kutyámat, majd futtattam Csillagot, a nagy, fehér kuvaszt,

Cini gyakran biciklizett arra fürdőgatyában, atléta trikóban, mezítláb. Hatalmas, King-Kongra emlékeztető alakja, furcsa, tüske hajú kocka feje már messziről feltűnt. Füttyögött, integetett. Minden kicsit is csinos lányt – mondhatnám úgy is, fiatalkát és nem nagyon csúnyát – észrevett, s ha alkalma adódott, le is szólította. Ha valóban tetszett neki, flörtölt vele kicsit zavarba ejtően, kicsit tolakodóan, de kedvesen. – Tudod-e, ki vagyok én, kislány? – kérdezte. – Nem? Hát megmondom én Neked. Én vagyok a Cini bácsi. A Karinthy Cini bácsi, a híres író, a még nálam is híresebb Karinthy Frigyes író bácsi fia, bizony. Jól jegyezd meg!

Ha visszagondolok rá, milyen érdekes összefüggéseket fedezek fel! Máriássy tanár úrnak is egy törpe tacskója volt, mint Cininek. Máriássy tanár úrnak piros Volkswagenje volt, Horváth Ádám tanár úrnak fehér, Szabó István tanár úrnak sárga, Ádám Ottónak is krém színű, vagy bordó, vagy tán egészen az! Mosolyognom kell. A 70-es években a tacsik és a Volkswagenek státusz-szimbólumok voltak? Fejes Endrének is volt tacsija, meg egy kuvasza is, mint nekünk.

Karinthy Ferenc, Cini mondta, „Az ismert világegyetem középpontja: Leányfalu”

Leányfalun és Szentendrén, talán a filmes alkotóház miatt, szinte az egész szakma felvonult. Ki ne ismerte volna Cini háromszög alakú kertjét! Ki ne tudta volna, hogy hol található? Ahogy híres volt a Móricz, a Szeberényi és a Gács-villa, úgy Karinthyék „mini villája” is. És persze közelben volt a kormányüdülő.

Aki járt a veszprémi tévéfesztiválon, az tudja, hogy Karinthy Cininek állandó bérlete volt oda is, ahogy Budapest összes szállodájának uszodájába és fürdőjébe. Nélküle semmit nem ért volna a fesztivál. Az Aurora szálló medencéjében minden reggel ott úszott, vagy éppen a medence szélére támaszkodva anekdotázgatott. Jelenléte rangot adott az eseménynek, és ő, Cini tudta ezt. Annyira harsány volt a jelenléte, hogy maga mellett mindenkit kitakart.

A kamasz Marci, a fiatalember Marci szinte mindenben különbözött tőle – akarva, akaratlanul. Nyúlánk, kifinomult, gátlásos, dekadens lénye egyre távolabb került a papától. Mintha csak hangsúlyozottan törekedett volna erre. Marci akkoriban végzett rendezőként a főiskolán, amikor én éppen elkezdtem tanulmányaimat. Futólag találkozhattunk csak olykor-olykor. Ő a színház, én a film bűvöletében éltem. Egy időre, úgy tíz évre szem elől tévesztettük egymást.

Fiatalon nincs időnk sok mindenről elgondolkodni, ha csak nem vezetünk naplót. Én amolyan rapszodikus naplóíró vagyok. Hol írtam, hol nem írtam ifjú korom óta. Ma is így vagyok vele. Hol írom, hol nem írom. A naplóírók szeretik a memoárokat, naplókat, így én is. Naplót olvasni annyi, hogy belebújsz a másik bőrébe, lényébe, lelkébe, s egyszer csak már azt érzed, hogy te vagy ő. Ez az. Ez az átváltozás misztériuma. Ahogy az alkotás is.

Marci, a kis Karinthy beleszületett ebbe a misztériumba. Jelenét folyamatosan határozta meg a múlt, amihez – ha akarta, ha nem – köze kellett, hogy legyen. A családját nem választhatja meg az ember, csak a barátait. A családfa adott, s annak ágai, ha tetszik, ha nem, oda-vissza, de behálózzák az egyéniségét. Akkor is, ha nem akar tudni róluk az ember. Közöm? Én, én vagyok! A civil megteheti, hogy nem vesz tudomást felmenőiről, de Marci esetében lépten-nyomon kéretlenül is ott kísértettek, nem lehetett nem tudomást vennie róluk. És ami eleinte izgalmas, felvillanyozó, szárnyakat adó, az idővel súlyosan nyomasztó teherré válhat. Na, ezt nem tudtuk mi még akkor ott, a főiskolán, amikor csak irigyek voltunk rá és csodáltuk, mint a kis Karinthy-örököst, akinek semmit sem kell bizonyítania és tennie ahhoz, hogy „elhíresüljön”. Elég, hogy megszületett, hogy van. Nevét nem kell nevesítenie, hiszen ő Marci, a legifjabb Karinthy. Ő Karinthy Márton.(Fokozatosan jöttem rá később, hogy a híres emberek elhíresült gyerekei bizony cseppet sem irigylésre méltók. Tapasztalatból mondom, hogy nem volt könnyű Darvas Ferinek, Máriássy Ferkónak, Gábor Julinak, Várkonyi Gábornak, Ráday Mihálynak, Szinetár Gábornak, Csákányi Eszternek, Szirtes Áginak, Básti Julinak lenni, hogy csak a kortársaim közül emeljek ki néhányat.)

Könnyebb volt névtelenül kilépni az ismeretlenség homályából, ma már tudom – ennyi bölcseletre, ha többre nem is, évtizedekkel később szert tettem. De a fiatalság nem csak irigylésre méltó szépséggel, tisztasággal, szárnyalással, tudásvággyal, de sok-sok ostobasággal és előítélettel, meggondolatlansággal is jár. Toronyiránt ágaskodó egónk, hiúságunk, nagyravágyásunk rövidlátókká tesz, s nem is látunk az orrunknál tovább.

Karinthy Frigyes fricskázta meg először az orrom, egyik könyvéből kinyúlva, rám olvasva 20 évemet, hogy bizony 20 évesnek lenni nem egy érdem, nem egy státusz, s nem állandó állapot, úgyhogy jó lesz kisasszony ezt tudomásul venni, s berendezkedni a 20 év feletti, jóval tovább tartó „öreg korra”, amennyiben szerencséje van, s megéri azt. El is szégyelltem magam egy kicsit, mivel felfedeztem ama képességemet, hogy tudok én a sorok között is olvasni, ha muszáj. Abban az időben faltam Frigyes novellásköteteit. És akkor tűnődtem el először azon, hogy milyen érzés lehet ez Marcinak, olvasni nagyapja könyveit, akit személyesen soha nem ismerhetett, csak hallomásból, anekdotákból, kortárs írók tollából. Míg vele ellentétben, én – szerencsémre – ismerhettem mindkét nagyapámat. Őrzöm illatukat, érzem borostájukat az arcomon, simogatásukat a hajamon, hallom nevetésüket, ölükben ülve elmerülhettem szemük mézbarnaságában és kékjében, beburkolózhattam pipa- és cigarettafüstjükbe, hallgathattam végtelenített meséjüket a Dongóról és a légyről, mely volt egyszer, és mondjam még?  Mert más csak fényképről ismerni arcvonásokat, mosolyokat, grimaszokat.

Marcinak apai ágon nem voltak élő nagyszülei, se nagymamája, se nagypapája. És amikor ez belém hasított, egészen másként viszonyultam hozzá. Az irigységet részvét és együttérzés váltotta fel. Nézegetve Marci gyerekkori fényképeit a falakat beborító könyvespolcok előtt, felidéződik bennem az a szorongás, amit én a helyében éreztem volna… – Jaj, ezeket nekem mind el kellene olvasnom? És, ha nem leszek rá képes?

Nálunk odahaza velünk nőtt a könyvtár. Nagyapám könyvtára a sok költözés következtében a '30-as években megcsappant, szanaszét szóródott, a kötetek a háború alatt megrongálódtak, elvesztek, jobb híján elajándékozódtak, vagy élelmiszerre cserélődtek. Az '50-es években könyvtárból szerezték be nagymamival az olvasnivalókat. Csak egy-két díszkötéses kiadvány maradt ránk, magyar költők rézkarcokkal illusztrált domborműves borítású, gyönyörű kiadványai, de azok sem teljesek, sajnos hiányosak. Kislányként csak nagyapám nővérénél, a Haris közben láttam falakat beborító könyvszekrényeket. De Macu néni férje magas állású mérnök volt. Macu néni meg elsőként volt számontartva a gépkocsit vezető úrhölgyek között Budapesten. Félévenként, ha feljutottunk hozzájuk, bátyámmal ámulattal bámultuk a könyvtárat, a festményeket, a bronz- és üvegcsillárokat, a stukkókkal díszített mennyezetet, azt a „hihetetlen gazdagságot”, amelyben nekünk nem lehetett részünk. (Egyedi „freskóink” ugyan voltak a plafonon, a felső szomszéd jóvoltából, amikor nyitva felejtette a csapot és túlcsordult a fürdőkád. Fantáziánkat megmozgatta. Ki, mit lát bele.) De mi ketten voltunk, Marci meg egyke. A sok felnőtt közt magányos fiúcska, de erre csak 1985-ben gondoltam, amikor az a megtiszteltetés ért, hogy megbíztak a Magyar Televízió drámai osztályán azzal, hogy Karinthy Frigyes születésének 100. évfordulójára, (1987-re) novellái alapján írjak egy forgatókönyvet, s rendezzem is meg. Benedek Katalin dramaturg volt a megbízóm. Heuréka!

Akkor még élt Cini, a jogörökös. Benedek Kati, Gyárfás Miklós író felesége volt, akinek a lányát, Gyárfás Julit Marci vette feleségül. Ebből a házasságból született a legifjabb Karinthy: Karinthy Vera.

Nekiestem az Én és Énke, avagy Találkozás egy fiatalemberrel című forgatókönyv írásának, s ezzel kezdetét vette az én hónapokig tartó nagy utazásom a Karinthyk világába.

A forgatókönyv címe persze csak később született meg, amikor már kialakult bennem a film szerkezete. De mielőtt még belevetném magam az emlékek mélységes kútjába, kénytelen vagyok korrigálni magam. A felkérést nem 1985-ben kaptam, hanem 1987-ben, a Karinthy centenárium évében. Kicsit későn, mondhatni az utolsó pillanatban. Tévedésemre naplóm jóvoltából bukkantam. El is akadtam. Ugyanis a naplóm lapozgatásába merültem, s mint tudjuk, annak se vége, se hossza. Elnyeli az embert az ilyen időutazás.

Szóval, az úgy volt – és emlékezetem naplóm jóvoltából már nem csalhat meg –, hogy a létező összes Karinthy könyvemet és a róla szóló tanulmányköteteket belapátoltam Mogyoróba, a Kis Polski Fiatba, bőröndbe hánytam tíz napra való fehérneműt, melegítőt, nadrágot, pulcsit, szóval az egész ruhatáramat, és 1987. április 5.-én leutaztam Siófokra a tévés-rádiós üdülőbe, ami a holtszezonban alkotóházként is működött. A filmszövetség beutalt. Napi háromszor kaja, teljes kiszolgálás. Hurrá! Zavartalanul vethettem bele magam Karinthy világába! Tíz napom volt csak olvasni, jegyzetelgetni, vázlatot írni, gondolkodni. Különleges, ritka alkalom ez annak, aki mindig nagy családban élt, több generációval együtt, különszoba nélkül. Meg kellett tanulnom sok ember között egyedül lenni, ahogy Karinthynak is. Állandó alapzajban dolgozni, szimultán jelen lenni és nem lenni, kizárni, kikapcsolni a külvilágot egy belső gombnyomásra, s vissza, ha úgy tetszik. K. Fricike a sok testvér között a szalonban, az ebédlőasztalnál írta naplóját, jegyezte le beszélgetésüket, majd gondolatait. Talán ezért is lett meghatározó élettere, alkotóháza később a kávéház íróasztala a Centrálban, igen, ott, a kirakatban. Háttérzaj nélkül nem ment az írás, és a jelen történéseiről lemaradni egy pillanatra sem akart, még akkor sem, amikor írás közben éppen el- és felemelkedett. Ott is volt, meg nem is. De, amit észrevett, amit tollhegyre tűzött, az felragyogott és megelevenedett. Attól vált a semmi is valamivé a papírlapon. Számára a téma valóban az utcán hevert. Bárhol, ahol ő a fantáziáját elengedte.

A nagy találkozásom a Karinthykkal éppen Frici gyerekkori naplója olvasása közben történt. Na, jó! Az „Egy komisz kölök naplója”, és a „Tanár úr kérem” is kihagyhatatlan ebből és a csodálatos novellái. De a gyermek Frigyes, azaz Frici vezetett el unokájához, Marcihoz. Általa lettünk mi valójában ismerősök, rokonok, egy kicsit testvérek is. Akkor ő ezt még nem tudta, csak én. Mert mi tagadás, skizofrén állapot volt ez a tíz nap. Ennyi év után, miért is ne vallhatnám be, hogy én ott, Siófokon, '87 áprilisában „beleszerettem” egy gyerekbe, egy kamaszba, egy fiatalemberbe, egy középkorú úrba. És mindegyiket Karinthy Frigyesnek hívták. Egy kivétellel, aki mindegyiküket álmodta és képzelte, Frici volt, az akkori kis Karinthy, aki még csak nem is sejtette, hogy lesz majd egy másik fiúcska, aki majd nyomába ered a Karinthy-titoknak, s az nem lesz más, mint az ő unokája: Marci. Az a Karinthy Márton, aki élete utolsó egyharmadában maga is lesz oly merész, hogy tollat ragadjon, s kiengedje a szellemet a palackból, mert az Ördöggörcs igazi szellemidézés lett. – De hol voltunk akkor mi még ettől!

Én tudathasadásos állapotomban egyszerre váltam, Fricivé, Elzává, és Micivé. Sirattam az elvesztett Mamát, mint félárva. Ott kóboroltam a Damjanich utcában és a Liget környékén és képzelődtem a Mamáról, úgy tettem, mintha élne, becsaptam magamat a vágyaimmal. Friciként hazudtam reggel, délben, este. Íróvá álmodva magam. (Évekkel később, amikor már kirúgtak a tévéből többedmagammal, s nem volt megélhetésem, s el kellett hagynom a belvárosi lakásunkat, hogy mindig kisebbe költözzünk, s a különbözetből éljünk, akkor nosztalgiából éppen ott, a Damjanich utcában – szemben K.F. szülőházával – vettem egy udvari lakást. Nyomasztó évek voltak azok.) De 1987-ben euforikus állapotban sétáltam a siófoki öbölben a jelenben és múltban, számtalan novella hősnőjeként. Napokig én voltam Boga, a „halhatatlan” kedves, majd spanyolnáthában elhunytam és vigasztalhatatlanul elsirattam magam. Aztán feltámadtam, mint agyonverhetetlen nő ezer alakban, aki Boga helyébe akart lépni. Az álságos megértő, a ragadozó rajongó, a hódítani akaró díva, a szelíd és kedves, unalmas, buta liba, az erőszakos, tudálékos kékharisnya, az elérhetetlen idol és az elhagyott, megunt szerető. Leginkább a megváltó szerepében szerettem tetszelegni, aki ideális, megértő partnere, barátja tudna lenni, de rá kellett jönnöm, hogy hiába, ő nem erre vágyott. Ő azt kapta, amit érdemelt. Azt a nőt, aki mellett szenvedhetett, aki elől menekülhetett, aki után vágyakozhatott, de meghódítani igazán sohasem tudta, ugyanakkor, s éppen ezért, aki mellett ő, önmaga lehetett. Házassága kudarcaiból nyerte inspirációit és sikereit. Személyes vonzalmainak élhetett, szerelmes barátságokban élhette ki kalandvágyait, és korlátlan fantáziáját eleresztve, tollával szerelmeskedett szűz papírlapokat teleírva.

Előkép – előhang

Matrózruhás szőke, fürtös, kék szemű, vékony, törékeny fiúcska hol egy templomkapu sötét boltíve alatt álldogál, megbabonázottan bámulva a mennyezetet, mert lenyűgözi a freskó látványa, megelevenedni akaró káprázatos mesevilága – hol egy sátorponyvából összetákolt cirkusz tátongó bejárati nyílásában, ahonnan szájtátva bámulja a kupola magasában szédületes bátorsággal lengő-pörgő akrobatákat. (A két helyszínen látott élmény fantáziájában összemosódik.)

A trapézon angyalok szállnak, röpdösnek ide-oda, Akrobatikus forgásokat végeznek a szentek, s a kis szárnyas angyalkák a felhők között flitteres ruhácskákban, bohócmaszkban viháncolnak, hemperegnek, bukfenceznek. A fiúcska alig hat éves. Kezében hegedűt szorongat. Mindkét helyszín bejárati nyílásában lökdösik ide-oda. A templomban a hívők, a cirkuszban a mutatványosok és a nézők. De ő nagy, csodálkozó szemeit a magasba függeszti, mert lenyűgözi a látvány misztériuma.”

Ijedtségre semmi ok. Nem idézem ide az egész forgatókönyvet. Annál is inkább, mert hiszen a forgatókönyvből sohasem lett vetíthető, leforgatott film, csak papíron létezik és a szemem vetítővásznán. Ilyen-olyan pályázatokon mindig próbálkoztam később, de hiába. Amikor újra elővettem, a szerzői jogokkal már Marci rendelkezett. Az ő hozzájárulása és aláírása nélkül nem pályázhattam volna forgatókönyvemmel. Többször is találkoztunk emiatt, s ilyenkor úgy beszélgettünk mindenről, mintha csak tegnap találkoztunk volna.

Az 1999-es (már 20 éve!) tévés kirúgásom után Marci volt az egyetlen színházigazgató barátom, aki hívott, hogy rendezzek nála, ha van kedvem, és van olyan darab, amit szívesen színpadra tennék. Voltak is ötletek, tárgyaltunk is, aztán valami mindig közbejött, nehéz volt időpontot és színészt egyeztetnünk. Mint filmes, tévés rendező megszoktam, hogy magam választom ki a színészeimet. Én bennük gondolkodom, velük képzelem el…ez a filmesek arisztokratizmusa, amiről nehezen mondunk le. Abban az időben, még nem voltam elég kompromisszum képes, ma már belátom tévedésemet. Marci bölcsebb volt, ebben is előttem járt. Soha nem sértődött meg, nem neheztelt rám ezért, mindig nyitott maradt felém, és mindig aláírta a pályázatomat. – Ha valakiben, benned hiszek, szívesen bízom rád a megfilmesítés jogát. És nagyon díjazom, hogy ilyen kitartó vagy. – mondta ezt már 2004-2005 táján a Keleti pályaudvaron az Ördöggörcs megjelenése után, ha jól emlékszem. Ő író-olvasó találkozóra utazott, a vonat peronján írta alá kérelmemet. Én csak futólag tudtam eldadogni elragadtatásomat a könyvével kapcsolatban, s megköszönni neki, hogy anyámról, a „szép szőke Nelli néniről” is megemlékezett néhány sorban. Legutolsó két találkozásunk Gábor Miklós születésének 100. évfordulójához kötődik.

2019 április 13.án a Gábor Miklós 100 emlékesten a KuglerArt Szalonba nem meghívott vendégként, hanem érdeklődő nézőként jött el legnagyobb meglepetésemre, és szót is kért. Megtisztelt jelenlétével, s rangot adott az estnek és Gábor Miklós jelentőségének.

Ő az abszolút színházi ember minden különösebb meghívás nélkül, úgy érezte, hogy neki ott a helye, és ott is volt. Szerencsére, videón megörökítettük. Utoljára a Bajor Gizi Múzeum Gábor- Bessenyei 100 kiállítás megnyitóján találkoztunk. Sajnálom, hogy nem őt kérték fel, hogy beszéljen Gábor Miklósról, aki Cini darabjában, a Szellemidézésben eljátszotta nagyapját, Karinthy Frigyest. Ki más lehetett volna autentikusabb, hogy emlékezzen rá a jelenlévők közül, mint Marci, a színházcsináló, színházalapító, aki Gábor Miklóst gyermekként is ismerhette, s az ő színészetén, színházi alakításain nőtt fel, s általa kötelezte el magát egy életre a színház mellett. Ő nem volt tolakodó. De jelenlévő volt, mert a jelenünk volt. Mindannyiunk Karinthy Marcija, aki Mártonná érett, s íróvá lett. Szeretni való volt, mert tudott szeretni. Szerette a színészeket olyan elnézéssel és megbocsájtással, mint a jó tanár a gyerekeket. Ez ritka képesség.

Lett volna még miről beszélgetnünk, jó lett volna még néhány futó, váratlan és megbeszélt találkozás hátralevő éveinkben. Így képzeltem, így reméltem, de ki tudhatja előre, kinek mennyi van még hátra?

(Fotó montázs - Mátrai István)