250 év után sem kapnak jogokat Ausztrália őslakói
Ausztrália őslakói legalább 50 000 éve élnek a kontinensen, vagy 250 esztendeje a brit uralom alatt született országban, de a múlt vasárnapi népszavazás sem adott nekik beleszólást hazájuk ügyeibe.
Az ország kereken 26 milliós lakosságából kevesebb, mint egy millió az őslakos. Azok hajdan Új-Guineából, Timor szigetéről, később Indiából és Melanézia szigetvilágából vándoroltak be a kontinensre. Különböző csoportokban éltek, s a britek, miután a 18. században „felfedezték” őket, 500-600 különféle nyelvüket jegyezték be. A brit korona a „senki földjeként” tartotta nyilván a kontinenst, amelyet az első lépésben mintegy 160 000 elítélt bűnözővel, száműzöttel népesítettek be. A senki földje megjelölés nem azt jelentette, hogy Ausztrália lakatlan, hanem azt, hogy az őslakosoktól elvették a tulajdonjogát a földnek, amelyen éltek – sőt, a 20. század elejéig üldözték, sőt, irtották is őket az Európából jött telepesek. Az üldözés elől sokan menekültek az állam által védett, részben ma is létező telepekre, ahol azonban elvesztették kultúrájukat és ahol hódít az alkoholizmus és a drog. Így alakult legújabb kori történetük, amelynek jellemzői közé tartozik napjainkban, hogy életük átlagosan nyolc évvel rövidebb a fehérekénél, a börtönben lévők aránya számukhoz képest a legmagasabb a világon és az őslakosok a tehetős ausztrál társadalom legalsó szintjén helyezkednek el.
A mindenkori kormányok különböző módszerekkel törekedtek beillesztésükre a többségi társadalomba. Ennek hírhedt fejezete volt, amikor 1900-tól 1970-ig őslakos gyerekek tízezreit szakították el erőszakkal szüleiktől és bízták fehér nevelőszülőkre. A kormányok a gyerekek érdekében hozott intézkedésről beszéltek, az „elveszett nemzedékek” történetét ma népirtási kísérletként, az emberi jogok súlyos megsértéseként tartják nyilván. Csak 1995-ben indult hivatalos vizsgálat a gyermekek elhurcolása történetének felderítésére. A napról, amelyen két évvel később a vizsgálat eredményeit közzétették, a Nemzeti Megbékélés Napjaként emlékeznek meg minden évben, s végül a kormány 280 millió dolláros alapot hozott létre a még élő áldozatok kártérítésére.
Ez azonban mit sem változtatott azon, hogy Ausztrália őslakosainak máig nincs érdemi beleszólásuk hazájuk ügyeibe. A vasárnapi népszavazás ezen próbált – méghozzá igencsak szerény módon – javítani. A 250 törzsi vezető által Uluruban, az őslakosok szent helyén kidolgozott javaslat szerint az ország 120 éve hozott alkotmányában elismerték volna az őslakosságot, valamint képviseleti testületet hoztak volna létre számukra. Ennek azonban mindössze javaslati, tanácsadási joga lett volna, az őslakosság ügyeiben a parlamentben és helyi testületekben, döntéseket, vétókat nem hozhatott volna. Más egykori brit területeken: Kanadában, Új-Zélandon, valamint az Egyesült Államokban már korábban hoztak döntéseket az őslakosság elismerésére, illetve sérelmeik miatti kárpótlásukra.
Bármennyire is szerény volt a javaslat, az ausztrálok kereken 60 százaléka így is elutasította. Az országban egyébként ritkán sikeresek a népszavazások, mivel azokhoz úgynevezett „kettős többségre” van szükség: nem csak az országos szavazatok számában, hanem Ausztrália hat tartománya közül legalább négyben kell a javaslatnak többséget kapnia.
A kudarc érzékenyen érinti Anthony Albaneset, a munkáspárti kormány miniszterelnökét, aki tavalyi választási győzelme után prioritásként jelölte meg az őslakosság ügyét. A választáson gyengén szerepelt konzervatívok jó alkalmat láttak a népszavazásban Albanese helyzetének gyengítésére. Az ellenzők kampányában álhírek mellett nem kevés szélsőséges nézet is felbukkant. Egy korábbi kormányfő szerint nincs miről beszélni, hiszen „a brit gyarmatosítás a legjobb dolog volt, ami az országgal történhetett.” Mások arról szónokoltak, hogy a kisebbségnek először meg kellene tanulnia angolul – és voltak, akik javasolták: vezessenek be vértesztet, mielőtt valaki hozzájuthat a szociális támogatásokhoz...
