A magyarok a szabadságharcot szeretik, nem a szabadságot

Nagy port kavart néhány évvel ezelőtt a Kossuth-díjas író, Kertész Ákos, amikor egy írásában a magyarokat genetikailag alattvalónak nevezte. Nem alávalónak, ahogyan azt többen belemagyarázták, és amiért az írónak – miután életét is veszély fenyegette – el kellett hagynia Magyarországot. Az azóta Kanadában előbb menedékjogot, majd állampolgárságot kapott Kertész a Hírklikknek adott tegnapi interjújában megerősítette, hogy az alattvaló kifejezést használta, s ezt az állítását viszont ma is fenntartja.

Orbán Viktor és követői szeretik népünket szabadságharcos, büszke népként beállítani. Azért is szeretnek bennünket ilyennek mutatni, mert mi szeretjük ilyennek látni magunkat. Velünk nem lehet kukoricázni. Nekünk nem diktálhatnak idegen hatalmak. Sem Brüsszel, sem pedig nem leszünk gyarmat. Abcúg Soros! Nekünk nem mondhatják meg mások, hogy kikkel akarunk együtt élni. MI a tiszteletet nem kiérdemeljük, hanem követeljük.

Ilyen egy büszke és szabadságharcos nép, 2020-ban, Európában. Békésen tűri, hogy szétlopják az országát, és még a szemébe is röhögjenek közben. Beletörődött abba is, hogy nem sokkal a 2010-es választások után, lenyúlták a magánnyugdíj-pénztárakban tartott 3 ezermilliárd forintját. Ennek a pénznek azóta is bottal üthetjük a nyomát. Senki sem tudja,  hová tűnt, már nem is nagyon kérdezzük. Néha még beszélünk róla, mint ahogyan a mohácsi vész is szóba kerül olykor. De semmi több, elkönyveljük történelmi veszteségeink közé, van hova besorolni ezt is.

Ez a büszke, szabadságharcos nép simán lenyelte a trafikmutyit, amikor a dohánykereskedelmet úgy alakították át, hogy az csak néhány csókosnak legyen jó. Eltűrte, amikor a nyerőgépeket kicipelték a kocsmákból. (Most ne kezdjünk moralizálni, hogy a nyerőgépek bajt hoztak a családokra, mert volt és van nekik bajuk ezek nélkül is. Sokkal nagyobb bajaik, ráadásul.) Csak a vállát vonogatta a nép, amikor kiderült, hogy a devizahitelesek közül csak azokat segítették, akik a legkevésbé voltak erre rászorulva. Büszkén tűrte azt is, amikor egy gyakorlatilag nem létező párt, a KDNP javaslatára bevezették az üzletek heti pihenőnapnak csúfolt vasárnapi zárva tartást. És dolgos népünk ugyancsak felháborodás nélkül vette tudomásul, amikor – ahelyett, hogy népszavazáson dönthetett volna ennek eltörléséről – a kormány néhány nap alatt ezt is elrendezte.

Ez a szabadságharcos nép bávatagon bólogatott, amikor Schmitt Pál személyében egy grammatikai és nem mellesleg, morális kihívásokkal terhelt bohócot ültettek a köztársasági elnöki székbe, majd miután Schmittnek kitelt az ideje, egy Bólogató János követte őt ebben a – sok országban fontosnak számító – pozícióban.

Voltak tüntetések, tisztelet azoknak, akik ott voltak, de egyiken sem voltunk egymillióan, hogy kifejezzük rosszallásunkat azért, amiért lebontották a jogállamot, padlóra küldték az oktatást, szétverték az egészségügyet.

Rosszkedvűen ugyan, de tudomásul vettük, hogy Magyarország a Mészáros Lőrinceké és a Tiborcz Istvánoké. A Rogánoké, a Matolcsyké, a Poltoké. De, mindenekelőtt, Orbáné.

Utóbbi – jelen állás szerint legalábbis – azt tesz az országgal, amit akar. Ha úgy tartja a kedve, kiárusítja az oroszoknak, eladósítja a kínaiaknak, közben szotyolát köpköd, azzal dicsekszik, hogy péntek reggelenként fickósnak érzi magát, és még a kezét is a zsebében tartja.

Pontosabban, a mi zsebünkben.

De mi ezt is eltűrjük, mert büszke nép vagyunk. Mi a szabadságharcot szeretjük, nem a szabadságot.