Botrány a Sándor-palotában: Sulyok Tamás a NER mocsarában

Miért most beszél az államfő a jogállamiságról?

A műsor kiindulópontját az államfő parlamenti alakuló ülésén elhangzott beszéde adta, amelyben részletesen szólt a jogállamiság kritériumairól. A beszélgetés résztvevői szerint ugyanakkor nehéz elvonatkoztatni attól, hogy korábban kevés olyan gesztus vagy intézkedés volt tapasztalható, amely ezt az elköteleződést alátámasztotta volna.

Horváth Gábor úgy fogalmazott: az államfő helyzete „reménytelen”, mivel szerinte nem örvend széles társadalmi tekintélynek, és közvetlen politikai támadásoknak van kitéve. Felidézte, hogy a parlamenti beszédet követően Magyar Péter ismét lemondásra szólította fel az államfőt, és állítása szerint ez a politikus egyik kiemelt témája maradt nemzetközi megszólalásaiban is. Horváth szerint ugyanakkor egy ilyen helyzet politikailag és jogilag sem egyszerű, különösen akkor, ha az államfő nem kíván önként távozni.

A beszélgetésben többször visszatért az a gondolat, hogy más lenne a jelenlegi megítélés, ha az államfő korábban tett volna olyan lépéseket, amelyek a nemzet egységét megtestesítő szerepfelfogást erősítik. Horváth szerint az elmúlt időszakból nemigen lehet olyan példát felidézni, amely „az ország túlnyomó többségének elismerését” kivívta volna számára.

Lattmann Tamás ehhez kapcsolódva arról beszélt, hogy az államfő szerinte „szimbóluma lett minden olyan mocsoknak, ami a NER-hez kötődik”, ugyanakkor hangsúlyozta: jogászként nem elsősorban köztársasági elnöki teljesítményét tartja problémásnak, hanem korábbi alkotmánybírósági szerepét.

Az alkotmánybírósági múlt és a „Lex CEU” ügye

A nemzetközi jogász részletesen kitért az államfő alkotmánybírósági pályafutására. Véleménye szerint már az alkotmánybíróvá választás körülményei is vitathatók voltak, és úgy vélte, szakmai szempontból nem felelt meg minden elvárásnak. Különösen kritikus volt azzal kapcsolatban, ahogyan az államfő az Alkotmánybíróság elnökeként működött.

Lattmann személyes példaként említette a „Lex CEU” ügyét, amely szerinte komoly alkotmányossági kérdéseket vetett fel. A beszélgetésben azt állította, hogy a sürgősségi parlamenti indítvány formai hibája akár közjogi érvénytelenséghez is vezethetett volna, ugyanakkor állítása szerint az ügyet az Alkotmánybíróság vezetése nem kezelte megfelelő súllyal. Kritikája szerint az intézmény inkább kivárt az európai bírósági döntésekre, mintsem saját alkotmányossági állásfoglalást alakított volna ki.

A jogász szerint mindez hozzájárult az Alkotmánybíróság szakmai tekintélyének csorbulásához. Felidézte, hogy a Fundamentum című alkotmányjogi folyóirat szerkesztősége egy ponton már nem tartotta érdemesnek rendszeresen szemlézni a magyar alkotmánybírósági gyakorlatot, mert azt „méltatlannak” és szakmailag gyengének ítélte.

A beszélgetés során hangsúlyosan jelent meg az az összevetés is, hogy a rendszerváltás utáni időszakban a magyar Alkotmánybíróság még nemzetközi szakmai elismerésnek örvendett. Lattmann példaként említette, hogy külföldi alkotmánybíróságok – köztük szerb intézmények – korábban magyar döntésekre hivatkoztak. Ezzel szemben szerinte az utóbbi években az intézmény elvesztette korábbi súlyát.

Horváth ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet, hogy a személyi döntések mögött szerinte alapvetően Orbán Viktor politikai akarata állt, hiszen „minden azért történt, mert Orbán Viktor így akarta”. Lattmann erre reagálva azt vetette fel: szerinte nem kizárólag politikai nyomásról kell beszélni, hanem személyes felelősségről is. Úgy fogalmazott, az államfőnek lehetősége lett volna arra, hogy bizonyos szimbolikus ügyekben önállóbb és empatikusabb álláspontot képviseljen anélkül, hogy nyíltan konfliktusba kerülne a kormányoldallal.

Ennek példájaként említették a kegyelmi botrány utáni időszakot is. Lattmann szerint az államfő akár pusztán szimbolikus gesztusokkal – például az érintettekkel való együttérzés kifejezésével vagy az ügy morális megítélésének egyértelműbb kommunikálásával – is jelezhette volna, hogy komolyan veszi az elnöki szerepet. Megfogalmazása szerint ez nem jelentett volna szükségszerű politikai szembefordulást a kormányzattal, ugyanakkor növelhette volna az intézmény hitelességét.

Lemondás, politikai szimbólum és az intézmény jövője

A beszélgetés egyik központi témája az volt, mennyire reális forgatókönyv az államfő távozása. Horváth szerint Magyar Péter számára politikailag kiemelt jelentőségű kérdés az államfő lemondása, ugyanakkor nem világos, milyen eszközökkel lenne kikényszeríthető egy ilyen lépés, ha az érintett ragaszkodik hivatalához.

Lattmann úgy vélte, az államfő „könnyű célpont”, mert szerinte még a kormánypárti táborban sem övezi különösebb lelkesedés. Említést tett olyan politikai pletykákról is, amelyek szerint akár előzetes megállapodás is születhetett a távozásról, bár hangsúlyozta, hogy ezt nem lehet tényként kezelni.

A jogász egyúttal bírálta a köztársasági elnököknek járó, életük végéig biztosított juttatási rendszert is. Felidézte, hogy a szabályozás Schmitt Pál lemondása idején alakult át, és szerinte egy esetleges politikai rendszerváltás során érdemes lenne újragondolni a magyar köztársasági elnöki modellt. A beszélgetés során felvetődött annak kérdése is, szükség lehet-e a köztársasági elnök választási rendszerének átalakítására.

Horváth rámutatott: ha továbbra is a parlament választja meg az államfőt, akkor egy új politikai többség jelöltje könnyen ugyanabba a legitimációs vitába kerülhet, amely ma is gyakran előkerül. Ha viszont közvetlen választás lenne, az olyan politikai helyzeteket teremthetne, mint Lengyelországban vagy Franciaországban, ahol az államfő és a parlamenti többség eltérő politikai oldalt képvisel.

A beszélgetésben külön szóba került az államfő személyes felelőssége és karaktere is. Lattmann szerint a jelenlegi helyzet egyik tanulsága, hogy az intézmények működése végső soron az azokat vezető emberek döntésein múlik. Úgy fogalmazott: „nem a jog bukott meg, hanem az emberek”, vagyis a jogállami intézmények válságát nem önmagában a szabályozás hiányosságai okozzák, hanem az, hogy a közjogi szereplők miként élnek vagy nem élnek a rájuk ruházott lehetőségekkel.

A műsor végén a résztvevők abban egyetértettek, hogy az államfő körüli vita jóval túlmutat egyetlen politikus személyén. A kérdés szerintük az, milyen szerepet szán Magyarország a köztársasági elnöki intézménynek: pusztán reprezentatív, politikailag alárendelt pozíciót, vagy olyan közjogi szerepet, amely képes bizonyos helyzetekben erkölcsi és alkotmányos ellensúlyként is működni.