Éljenek a nagymamák!
Nem kis meglepetéssel és némi csodálkozással vettem tudomásul, hogy ma van a nagymamák világnapja. Bár azt sejtettem, hogy mindenféle világnap létezik, és nincs olyan nap a naptárban, ami ne rejtene egy világnyi ünnepet, de, hogy a nagymamáknak is külön? Na, erre nem számítottam. De, hát miért is ne lehetne? Csak úgy külön. Csak azért, mert megérdemlik. Tényleg megérdemlik.
De vajon kinek jutott eszébe először, hogy legyen egy ilyen nap? Nos, az internet segítségével sok mindent sikerült kiderítenem, de őszintén szólva, elég nagy összevisszaságra leltem.
Volt, aki azt írta, ez a nap március első vasárnapja. A legtöbben abban egyeztek meg, hogy május első vasárnapja, mert Anyák napján a nagymamákat is ünnepeljük. Aztán az is kiderült, hogy ez egy változó dátumú társadalmi ünnep. Először 1965-ben Lengyelországban tartották meg, igaz, szeptember 15-én.
De megnyugtathatom azt a kommentelőt is, akinek a Nagymamák világnapja kapcsán ma csak az az egy kérdés jutott eszébe a Facebookon: „és a nagypapák világnapja mikor van?” Ugyanis ez a lengyelországi szeptember 15. azóta nagyszülők ünnepévé változott.
Amerikában és Angliában 1978-ban ünnepelték meg először a nagyszülőket Marian McQuade nyugat-virginiai szenátor kezdeményezésére, aki Jennings Randolph szenátor 1973-as ötlete alapján dolgozta ki a célokat. McQuade arra törekedett, hogy a közösség fiataljait megismertessék az idősek által a történelem során elért fontos tetteikről. Vagyis, ha máskor nem, szeptember 15-én a nagypapák is „bezsebelhetik” az ünneplést. Sőt, a világnapnak még hivatalos virága is van, a nefelejcs.
De térjünk vissza a nagymamákra. Az én Mamim ma lenne 138 éves. Rég nincs már velünk, de még mindig sokszor eszembe jutnak a meséi. Azok is, amelyeket a való világról mondott, azok is, amelyeket könyvből olvasott fel, amikor kisgyerekként lefektetett aludni. Szegény, a meséket mindig annyiszor olvasta fel egymás után, ahányszor csak kértem. Csak akkor hagyta abba, amikor már annyira kiszáradt a szája, hogy nem tudott tovább olvasni. Akkor se durván és hirtelen csapta be a könyvet, csak annyit mondott: „Ne haragudj, nem tudok tovább olvasni.” Ó, hányszor előfordult, hogy még végig se mondta a mondatot, de már el is aludt. Ilyenkor lekapcsoltam a villanyt, és tovább álmodtam Benedek Elek A zöld királyfi című meséjét. Talán ezért is tudom a mai napig kívülről.
Tőle tudom a budapesti villamos elindulásának történetét is. Számtalanszor elmesélte, hogy kislány korában a saját szemével látta a nagy eseményt. Azt, ahogy hosszú ruhájú dámák és sétabotos, elegáns urak álltak a járdán, és nézték, ahogy jön a villamos. Voltak, akik csodálkoztak, és voltak, akik kiabáltak, hogy csalás az egész, és biztos lovak húzzák a föld alatt.
És azokat a lekváros buktákat, túrós papsapkákat – ő hívta így a túrós batyut –, fánkokat, diós tésztákat, mindennél finomabb palacsintákat se felejtem el, amiket csak ő tudott csinálni olyan finomra! Mert a szívét is beletette. Csak azért, hogy örömet szerezzen vele.
Azt se felejtem el, hogy mindig jó szóval nevelt, következetesen, de sohasem gorombán. Számára elképzelhetetlen volt, hogy kezet emeljen az unokáira. Tizenhárom éves, kis cselédlányként tanulta meg, hogy ilyet nem tehet. Mert őt még pofonokkal igazgatta a helyes útra az a grófnő, akinél szolgált.
Sok mindent hagyott örökül rám, igazi kincseket, a feltétel nélküli szeretet simogatását, az alázatot és hitet abban, nekem már jobb életem lesz, mint neki volt. Ő mindent megtett azért, hogy így legyen. Ápolt, ha beteg voltam, biztatott, ha elkeseredtem. Velem volt örömben és bánatban, teljes szívvel mellettem állt, amíg tehette.
Igen. Ilyenek a nagymamák. Így a mai nap köszönöm neki mindazt, amit értem tett. Talán utoléri a köszönet.
És, csak remélhetem, hogy majd egykor az unokáim is így emlékeznek rám.
