Kőhalmi Zoltán szerint a világ elviselésére a humor az egyik legjobb megoldás

Nem pesszimista, csak nem derűlátó

Kőhalmi Zoltán nem különösebben rajong azért, hogy a róla szóló írásokban „hivatásos szorongóként” jelenik meg. A Bóta Caféban elmondta, hogy szerinte ezt a tulajdonságát a média túlságosan is hangsúlyozta, miközben ő inkább úgy fogalmazna: „nem vagyok egy nagy optimista”. Nem gondolja ugyanis, hogy a világ önmagában annyira vidám hely lenne. „A humor inkább egy megoldás a világ elviselésére” – mondta, hozzátéve, hogy ha az ember nagyon belegondol abba, milyen világban él, nem feltétlenül talál sok okot az örömre.

A veszélyeket ráadásul nem keresi. Háromgyerekes apaként másként éli meg azokat a helyzeteket, amelyeket a gyerekei kalandként fogadnak. Felidézte, hogy a gyerekek számára például az is izgalmas történet, amikor tovább maradtak valahol, és menekülni kellett a hókotrók elől, neki viszont ugyanez inkább rémület. Saját magát ezért „civilizált városi embernek” tartja, aki szereti a kényelmet, és nem kívánkozik veszélyes kalandokba.

Szentesen született, Szegeden töltötte gimnáziumi éveit, Budapest pedig számára mindig más tempót jelentett. A főváros szerinte nyomasztó nagyváros, bár szerencséjére kertvárosi környezetben él a XI. kerületben. A vidéki és a budapesti ritmus különbségét azzal érzékeltette, hogy vidéken az ember akkor siet, amikor Budapesten egyszerűen sétálni próbál. Egy kisvárosban ugyanazon a rövid úton el lehet intézni a postát, a bevásárlást és még számos ügyet, a fővárosban viszont ugyanaz a távolság csak egy apró szelet az életből.

A félbehagyott mondatokból lesznek a történetek

Kőhalmi egyik legfontosabb alkotói módszere a megfigyelés. Szeret hallgatózni, pontosabban a szembejövő beszélgetések foszlányait továbbgondolni. Egy-egy félmondatból elképzeli, kik lehetnek az emberek, honnan jönnek, hová tartanak és mi történhetett velük. „Az már egy karakter, az már egy szituáció, az már egy jelen, az már egy történet” – fogalmazott.

Az élő beszéd különösen fontos számára, hiszen szerinte az írók hajlamosak túlságosan szabályos mondatokat alkotni. A valóságban azonban az emberek ritkán beszélnek tökéletesen. Félbehagyják a mondatokat, keresik a szavakat, elkalandoznak, és éppen ezek a tökéletlenségek teszik hitelessé a megszólalást. Kőhalmi szerint a humorban is az ellentmondások mozgatják a poént. Egy karakter attól válik igazán élővé, ha kiderül róla valami, ami nem illik az első benyomásba.

Ezért is érdekelné a „viccológia”, amely szerinte akár a néprajz egyik sajátos területe is lehetne. A viccek, mendemondák, babonák és vándortörténetek eredetét és útját izgalmasnak tartja. Úgy látja, az emberek valójában jóval kevesebb viccet találnak ki, mint gondolnánk: sok poén évszázadokon keresztül vándorol egyik közösségből a másikba. Egy humorista pedig ezekből a kulturális rétegekből is meríthet.

A színpadon ugyanakkor különösen fontos számára a hitelesség. Nem akar káromkodással vagy mások megalázásával nevetést kiváltani. „Ami nem fér bele, az az, hogy másokat bántsak” – mondta, és különösen kerülni próbálja azok megalázását, akik eleve kiszolgáltatott helyzetben vannak. Szerinte az indulat sem jó alap a humorhoz, mert a düh egyirányúvá teszi a gondolkodást. Aki nagyon felháborodott, nehezen képes saját magán is nevetni.

Nem ihlet kell, hanem munka

Kőhalmi pályája kezdetén maga sem gondolta, hogy egyszer rendszeresen színpadra áll. A Humorfesztiválon még szerzőként aratott sikert, a nagydumások között pedig inkább háttérbe húzódott. Fábry Sándor sem tudta elképzelni róla, hogy egyszer kiáll majd a közönség elé. Kőhalmi viszont idővel megtapasztalta, hogy amikor egyedül van a színpadon, eltűnik a korábbi szorongása. „Az az én világom” – mondta arról a 20-25 percről, amelyet egy-egy fellépésen megkapott.

A standup számára nem egyszerűen munka, hanem egyfajta közös játék a közönséggel. Éppen ezért nem kedveli azokat a fellépéseket, ahol az emberek valójában nem kíváncsiak a műsorra. Egy bútoráruház parkolójában, vagy olyan céges rendezvényen, ahol a közönség egy része inkább enni, inni vagy beszélgetni szeretne, szerinte nehéz valódi színházi helyzetet teremteni. A legjobb közönség az, amelyik maga választja, hogy beül az előadásra.

A standup népszerűségét éppen a közelségével magyarázza. A humorista civil emberként áll a színpadon, a néző pedig könnyen érezheti úgy, hogy akár ő is ott lehetne. „Én is lehetnék ott, csak nem tudom milyen jól mondani” – fogalmazta meg a közönség egyik lehetséges élményét.

Kőhalmi ugyanakkor a humor mellett az írásról is meglehetősen prózai képet fest. Sokáig hitt az ihlet fontosságában, mára azonban inkább az ihlet misztifikálását tartja veszélyesnek. Szerinte „nem az ihlet működik, hanem a határozottság működik”. A szerzőnek le kell ülnie dolgozni, mert „aki ír, az mondatokat javít”. A tökéletes mondatra szerinte hiába várunk: először le kell írni valamit, aztán lehet javítani rajta.

Ez a módszer a standupra is érvényes. Kőhalmi sok poént előre megír, diktafonra is felveszi a fellépéseit, majd visszahallgatja, mi működött és mi nem. Szerinte a színpadon gyakran kiderül, hogy egy írott poén túl hosszú, túlságosan „megcsinált”, miközben a közönség már jóval korábban rájött, mire akar kifutni. A humorista feladata ezért nemcsak a poén megtalálása, hanem annak folyamatos csiszolása is.