Magyarország túl sokat veszít Orbánék totális szereptévesztésével

Nyugtalanító írás jelent meg a napokban: az amerikai konzervatív Washington Examiner azt írta, hogy fel kellene függeszteni Törökország és Magyarország NATO-tagságát, miután egy katonai védelmi szövetség hitelességéhez elengedhetetlenül szükséges, hogy tagjai bízhassanak abban: ha valamelyiküket támadás éri, a többi tagállam védő támogatást biztosít. A szerző szerint azonban a két tagállam nem tudja teljesíteni a feltételt. Ön, mint korábbi NATO-nagykövet mit érez, amikor ezt olvassa? (A cikket a Hírklikk itt ismertette.)

Eleve nagyon rossz jel, ha már erről kell beszélnünk, hogy egyáltalán szóba kerül, hogy Magyarországot ki kellene zárni a NATO-ból. Nagyon rossz előjeleket látok, de meg kell mondanom, hogy az utóbbi időben a magyar kormány tagjai részéről látok leplezetlen Amerika-ellenességet. A két dolog együtt aggasztó. Ami pedig a citált cikket illeti: mindenképpen külön kell választani Törökországot és a Magyarországot, és persze a két országot ért kritikát. Törökország a NATO alapitó tagja, hatalmas haderővel rendelkező, Magyarországnál nyolcszor nagyobb, rendkívül fontos tagállam. Stratégiai helyzete miatt is kiemelkedő pozícióval rendelkezik, a hadserege a védelmi szervezeten belül a második legnagyobb. Más kérdés persze, hogy azzal is van egy csomó probléma, nem vitatom, hogy a packázása a finn és a svéd bővítéssel nagyon kellemetlen, de szerény véleményem szerint előbb-utóbb, a törökországi választások után meg fogják oldani. 

Mi lesz az északi bővítéssel, ha a törökök kitartanak az eddigi – még tovább keményedett – álláspontjuk mellett? Arról nem szólva, hogy a finnek mindebben vétlenek.

Én azt is el tudom képzelni, hogy nem egyszerre lesznek tagok.

Lát-e arra esélyt, hogy a svédek csatlakozásának késleltetése miatt Törökországot komoly retorziók érik majd a NATO részéről? Esetleg – ahogy már volt, aki ezt bedobta a köztudatba – felfüggesztenék a tagságát? Vagy kipaterolnák a szervezetből?

Valóban nem túlságosan szerencsés ez a konfliktus, de meggyőződésem, hogy emiatt még nem fenyegeti Törökországot ilyen jellegű retorzió.

És mi a helyzet Magyarországgal, amely ugyancsak nem ratifikálta eddig a két északi ország csatlakozását, holott azt már tavaly őszre ígérte a kormány. A már említett – a Washington Examiner biztonsági szakértője és egyben szerkesztője, Tom Rogan által jegyzett – írás szerint Magyarország NATO-tagságát is fel kellene függeszteni.

A cikkből is kiderül, hogy Magyarország esetében egészen más ok miatt gondolja ezt a szerző. És tényleg nagyon eltérő a két „történet”. Mielőtt ezt részletesebben is taglalnám, szeretném megjegyezni, hogy maga a lap az egyik legkonzervatívabb washingtoni újság, tehát nyilván nem lehet azt állítani, hogy Sorost, meg a magyar ellenzéket szolgálja ki... Merthogy odáig nem ér el Soros keze, még kevésbé a magyar ellenzéké, amelynek tagjai még életükben nem hallottak erről a lapról, nemhogy kapcsolatban állnának vele. Tehát nulla a befolyásuk a Washington Examinerre. A lap biztonsági szakértője és egyben szerkesztője, Tom Rogan írása azt tükrözi, hogy a Republikánus Párton belül, konzervatív körökben is sajnos a legeslegsúlyosabb vád éri Magyarországot, az, hogy az oroszok és kínaiak szálláscsinálója. Lehet okoskodni – hallgatom néha a megrendelésre dolgozó, az Oroszországgal és Kínával kapcsolatban papagájkommandóként a kormánypropagandát szajkózó „szakértői” nyilatkozatokat, amelyek azt ismételgetik, hogy Kínával és Oroszországgal békében kell élni stb. Nem is ez a probléma, persze, ezt mindenki el tudja fogadni, de csak bizonyos feltételek között. Azt ugyanis már nem lehet elfogadni, hogy két ország – s most különösen Oroszország – célja megrendíteni a demokratikus államrend működését. Mindent be is vetnek ennek érekében, beleértve a titkosszolgálati eszközöket. Ehhez képest Magyarországot gyakorlatilag az orosz titkosszolgálatok szabad játszóterévé tették. Tehát nem véletlen, hogy a Washington Examiner cikke felveti, hogy Magyarországot ki kellene zárni a szervezetből!  

És ki lehet zárni? Mert azt tudjuk, hogy az Európai Unióból nemigen. Mi a helyzet a NATO erre vonatkozó jogrendjével?

Ez nem jogi kérdés, hanem politikai. Már annak a komolyabb felvetése is katasztrófa lenne az országra nézve. Azt tudjuk, hogy Orbán nagyon jól kiismerte az EU jogi labirintusát, s mindent jogi útra terel, hiszen tisztában van azzal, hogy ezzel részint lelassítja a folyamatokat, másrészt azt is ügyesen kitapasztalta, hogyan lehet előnyére fordítani a jogi eszközöket. Vannak ugyan veszteségei, ám igazi nagy csatát még nem veszített. De isten mentse meg Magyarországot, ha komolyan felmerül a NATO-ból való kizárása vagy akár tagságának felfüggesztése!

Merthogy?

Nem érdemes ezzel foglalkozni most. Az a fontos ugyanis, hogy drámai módon megroppant a Magyarország iránti bizalom a NATO-ban. S ennél súlyosabb vád nem érkezhet egy olyan szervezettől, amelynek a lényege a bizalom és a titkosság. Amikor ez bekövetkezik, akkor vannak a reakcióknak fokozatai, a kár súlyosságának a függvényében. Ezek sorában az utolsó lépés lehet a kizárás. 

És a felfüggesztés? Ahogy a Washington Examiner is szóba hozta lehetőségként?  

Erre már volt precedens. Például Portugália NATO-tagságát gyakorlatilag felfüggesztették a Salazar-rendszer összeomlása után, a kommunista Alvaro Cunhal irányítása idején, amikor megrendült a bizalom az ország iránt.

Mivel járhat egy ilyen felfüggesztés?

Például korlátozott információmegosztással, nem vehet részt a NATO Tanács ülésein, ahol érzékeny ügyeket tárgyalnak, nem vonják be az ezzel sújtott tagállamot bizonyos politikai kérdésekbe stb. Sok fokozata lehet ennek a lépésnek. A felfüggesztés politikai kára azonban felmérhetetlen.

Elképzelhetőnek tartja, hogy Magyarországot ezzel tényleg megbüntetnék a partnerek a kormány eddigi és jelenleg is folyó viselkedéséért?

Maradjunk annyiban, hogy el tudok képzelni olyan helyzetet, hogy nem lesz elég a bizalom megroppanásának az orvoslására az sem, hogy a kormány a GDP 2 százalékát valóban rákölti a haderőfejlesztésre, még ha Orbán Viktor a feje tetejére is áll. Merthogy ez nem anyagi kérdés, van, amit pénzzel nem lehet megvásárolni.

Ön szerint ezt látják a Karmelitában

Az ominózus Washington Examiner-cikk figyelmeztető jelzés volt, azt azonban nem tudom, hogy komolyan veszik-e Budapesten. Ilyen kaliberű, ilyen beágyazottságú újságíró nem dobálózik a szavakkal, s különösen nem a vádakkal. Ez egyben az amerikai konzervatív politikai establishment nagyon fontos és befolyásos köreinek a jelzése is. Itt nem arról van szó, hogy egy elszigetelt újságíró megírja a véleményét, ami kizárólag a sajátja. Ezen talán el kellene gondolkodni.

Milyen érzés önnek ilyen cikkeket olvasni akkor, amikor éveket töltött hazánk NATO-nagyköveteként Brüsszelben, s nem is akármilyen időkben?

Nem is titkolom, engem személy szerint is különösen szíven ütött, mert ott álltam a NATO brüsszeli főhadiszállásán, és láttam, ahogy Orbán felvonta a magyar zászlót. Az életemnek majdnem tíz éve telt el azzal, hogy Magyarországot bejuttassuk a NATO-ba. Nagyon nehéz menet volt. Orbán gyakorlatilag készen kapta a NATO-tagságot. Talán rá is igaz, hogy amit könnyen kap az ember, azt nem becsüli.

De hát éppen az elmúlt időkben kezdtek el komolyabban költeni a haderőfejlesztésre, eleget téve az Egyesült Államok követelésének, miszerint a GDP 2 százalékát kell évente erre a célra költeniük a tagállamoknak. Ez nem elég bizonyíték, hogy komolyan veszi a tagságot?

Én mást mondok. Nagyon helyes, hogy költenek a védelemre. A másik oldalon azonban ott a packázás a NATO-val az északi bővítés ürügyén, meg a Putyinnal való haverkodás. Az Ukrajnával kapcsolatos oroszbarát politika egybeesik azzal, hogy itthon kirúgtak 180 magas rangú katonát, főtisztet, tábornokot, akiknek nyilvánvalóan komoly NATO-tapasztalataik vannak. Ennek az egésznek politikai tisztogatás íze van. Szívem szerint megkérdezném a magyar külpolitika irányítóit: uraim, mikor lesz ennek már vége? Ez nekem régen túl sok, és szemmel láthatóan most már az amerikai konzervatívoknak is túl sok.

A jelek szerint azonban Orbán nem áll rosszul, hiszen sorra meglépi, meglépheti, amit az érdekei diktálnak. Eddig legalábbis mindent megúszott...

Lehet, hogy Orbán csatákat nyer, de attól még a háborút elveszítheti. A miniszterelnök által kedvelt focinyelven fogalmazva: ugyan az első félidőben az Orbán-csapat gólokat lőtt, de nincs azzal a ténnyel tisztában, hogy a másik csapatban jobb, edzettebb játékosok játszanak, és előbb-utóbb megnyerik a meccset. Nincs kétségem afelől, hogy nem Magyarország fog ebből jól kijönni. Totális szereptévesztésnek vagyunk a tanúi. Ha abból a szemszögből nézem, hogy hosszú távon mit veszít ezzel az ország, azt kell megállapítsam, hogy nagyon súlyosak lesznek a veszteségek.  

Azért tudjuk, a németek, a német ipari lobbi – eddig legalábbis – nagyon sok mindent megbocsátott, elnézett Orbánnak annak fejében, hogy Magyarországon elképesztően tömik őket támogatásokkal, ami euró-milliárdokban mérhető nyereséget jelent a számukra. A jelek szerint Orbán joggal bízhat ebben a jövőben is. 

A német ipari lobbi befolyása nem lesz elég arra, hogy helyrehozza az Orbán Viktornak köszönhető presztízsveszteséget. A miniszterelnök valóban arra számít, hogy  a Daimler, az Audi, a BMW, a Siemens ismét kihúzza majd a slamasztikából, de én erre azt mondom, hogy Európa, az európai erőviszonyok változóban vannak és éppen Észak- és Közép-Európa felé tolódik el.

Mire gondol?

Fogy a levegő Orbán Viktor és Magyarország körül. Én igen sokat járkálok a világban, és döbbenettel szembesülök azzal, hogy Koppenhágától Belgiumon át Kelet-Európáig ma már nem csak a miniszterek, politikusok, szakértők és uniós bürokraták, de a politika iránt kicsit is érdeklődő magánemberek is folyamatosan azt kérdezik tőlem: mi történik Magyarországon? Olyan lenézően beszélnek ma már Magyarországról, hogy a szívem beleszakad. Lehet, hogy Orbán Viktor propagandája ezt hazafelé ügyesen elleplezi, legalábbis megpróbálja, de ez akkor is egészen egyszerűen borzasztó. Tudomásul kell venni, hogy egy ország boldogulásának, sőt biztonságának nagyon fontos összetevője a nemzetközi megítélése. Az ország politikai vezetésének megítélése nagyban befolyásolja azt, hogyan néznek az állampolgárokra. Rombolni persze könnyű, de utóbb azután újjáépíteni azt iszonyatosan nehéz, hosszan tartó, kemény munkát igényel, konkrétan és átvitt, politikai és anyagi szempontból egyaránt költséges.

A NATO-hoz fűződő viszony esetében ez mit jelent(het)?

Fogy a levegő, és Orbán Viktor Magyarországát már bajkeverő, a közös fellépést folyamatosan akadályozó, a konszenzust gátló, de legalábbis nehezítő szereplőnek tartják. Fogynak a „barátai” is. Gondolok itt például arra, hogy egy volt NATO-tábornok, Petr Pavel meggyőző vereséget mért Orbán populista barátjára, Andrej Babišra. Lengyelország már nem a legjobb barátjaként tekint Magyarországra. Így azután hiába látjuk, hogy előbb vagy utóbb Orbán rendre beadja a derekát – merthogy az erőviszonyok és persze a pénz miatt rákényszerül erre. De a bajt addigra már nem lehet meg nem történtté tenni. Így azután bármit is mond Orbán Viktor, ráégett Magyarországra a Putyin-pártiság bélyege. Ez szomorú és egyben tragikus! Attól tartok, ezt a körülötte lévők közül ma már senki nem meri megmondani a miniszterelnöknek. A magam részéről szomorúan vagyok kénytelen tudomásul venni, hogy Magyarország ma itt tart.