Megerőszakolt történelem, megerőszakolt demokrácia
„Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni” – ezt mondta 31 évvel ezelőtti beszédében Orbán Viktor. Ama bizonyos megszólalásában, amely akkor és utólag is nagy vihart kavart, és amely az akkor még fiatal pártvezetőt országosan ismert politikussá tette. A Fidesz elnökeként, a fiatalok nevében kapott szót, és élt is a szó erejével. Itt és most nem fogunk belemenni a leginkább vitatott mondataiba, a szovjet csapatok hazaküldésének követelésébe. Szóval itt és most nem fogjuk elemezni, hogy bátor volt-e vagy csak egy régebben megkezdett, titkosan kezelt folyamatba rondított-e bele. Nem is érdemes: Orbán Viktor akkoriban az a fiatal politikus volt, aki jól érezte az időt, a változás elkerülhetetlenségét, és ehhez mérten fogalmazott – kellő radikalizmussal.
1989 júniusában, alig két héttel a 26. születésnapja után, egy olyan ember képét mutatta fel, aki tudja, miként kell hatással lenni a tömegekre, aki szembe mer nézni a még regnáló hatalommal, de azt is pontosan felméri, annak már nincs sok ideje hátra. Ennek tükrében, persze tűnődhetünk azon, hogy a bevezetőben idézett mondat pontosan mit is jelent, jelentheti-e azt, hogy egy ilyen rendszert akár erőszakkal is meg lehet dönteni, de ezt sem érdemes firtatnunk. Harmincegy évvel ezelőtt, már pontosan lehetett tudni, hogy a rendszerváltozás elkerülhetetlen, hogy a pártok – igen: immár pártok! – kikényszerítik a szabad választásokat, és menthetetlenül elindul a demokratizálódás folyamata. Azt persze nem tudhattuk, és nem is gondolhattuk, hogy Orbán Viktor maga micsoda politikai karrier előtt áll – bár visszatekintve, ezen sincs min csodálkoznunk.
Legfeljebb azon csodálkozhatunk, hogy már akkor, ilyen fiatalon, mennyire érezte a nép lélektanát, és azt, hogy milyen politikai irány válhat a hasznára. Csakis visszamenőleg tudjuk belátni: Orbán már 26 évesen sem bízott semmit a véletlenre, és nem a politikai fejlődés változtatta őt liberálisból konzervatívvá, harcos demokratából, erős kezű parancsnokká, vagy éppen demokratából vezérelvűvé. Ma, innen úgy tűnik: gondosan megtervezett volt minden lépése; ahogy felmérte a létező pártok aktuális erejét és gyengeségeit, ahogy kiszámította a jobbkanyar szükségességét, ahogy lecsapott a gyengélkedő pártok leggyengébb láncszemeire, ahogy beépítette azokat saját táborába (is), ahogy megtanulta, melyek azok a legfontosabb lépések, amelyek fenntartják a demokrácia látszatát, de egy központosított, általa uralt hatalomhoz vezetnek.
Igen: semmi sem volt véletlen, legfeljebb olykor a számításai nem váltak be, mint például 2002-ben, amikor nem tudott újrázni, és Medgyessy elvette tőle a kormányrudat. De ez a pillanat is tanulsággal szolgált számára. Annak tanulságául, hogy az 1989. június 16-i mondat inverzét is megtanulja: nem hiheti, hogy a demokrácia magától meg fog változni. Tenni kell érte. Tenni kell azért, hogy – majdan az Európai Unió tagjaként is – működjön a pártállam, de a demokrácia látszata mellett. Orbán Viktor tehát úgy jutott el 2010 áprilisáig, hogy pontosan tudta: mire kell használnia a kétharmados győzelmet. Vagyis: pontosan tudta, hogy harminc évvel később, miként lehet visszatérni a pártállami idők hatalmi rendszeréig, milyen demokratikus intézményeket kell az uralma alá hajtani, hogyan lehet a történelmet úgy megerőszakolni, hogy fenntartsa a tömegdemokrácia látszatát.
Ma itt tartunk: 2020. június 15-16-án, Nagy Imre újratemetésének 31. évfordulóján. Azon a napon, amikor elkezdik kipostázni a nemzeti konzultáció kérdéseit… Ehhez pedig csak annyit: senki sem hiheti, hogy a pártállam magától meg fog változni.
