Mintha semmi sem történt volna…

Júliusban mintha kettévált volna a világ. Három kontinens legnagyobb országaiban még le sem csöngött a járvány első hulláma, sőt, egyre rosszabb adatokat publikáltak, miközben más helyeken – Ausztráliától Spanyolországig – már a második hullám elindulásától rettegtek, s nem éppen alaptalanul.

Magyarország mindeközben a biztonság és a nyugalom szigetévé szelídült. A közéleti viták többsége ebben a hónapban zavartalanul simulhatott vissza abba a kerékvágásba, amelynek nyomai eddig is ugyanabba a Nagy Semmibe vezettek tovább. A kínálkozó tucatnyi vitatémából néhány olyan jellemzőt emeltünk ki, amely a maga konkrétságán túl, arra is alkalmat teremthet, hogy a meghatározó szerkezet egésze felől is elmerenghessünk.

1. A hónap legelején a parlament elfogadta azokat a szabályokat, amelyek lehetővé teszik a Színház- és Filmművészeti Egyetem eddigi önállóságának jelentős megnyirbálását, és sokkal szorosabb állami felügyelet alá helyezését. A közvetlenül érintettek ezt a lépést – előtte is, és utána is – az évek óta erőltetett kultúrharc rájuk való kiterjesztéseként értelmezték. S mi tagadás, a kormányzati álláspontot magukévá tevő megnyilatkozóknak mindezt nem is jutott eszükbe letagadni. A számos tanulság egyikeként ezúttal azt is rögzíthettük, hogy a leginkább érintetteknek mennyire nincs semmi esélyük arra, hogy beleszólhassanak saját intézményük sorsának alakulásába. (A részletek felől lásd ITT)

2. A júliusi hónap leginkább átlátszó, és a hajánál fogva előcibált konfliktusát a Lánchíd felújításának összege és időzítése körüli viták jelentették. Kormányzati oldalról úgy vélekedtek, hogy ez a felújítási káosz lehet a legkiválóbb bizonyítéka az új fővárosi vezetés alkalmatlanságának és szánalmas amatőrizmusának. A fővárosi vezetés és az ellenzék viszont akként vélekedett, hogy a kormány megpróbálná a maga évtizedes mulasztásai miatti felelősségét az új rezsim nyakába varrni. Az ügy fontosságát és a remélt politikai tét nagyságát mi sem mutatja jobban, mint az, hogy mind a két oldalról a hatalmi osztály első vonalbeli politikusai szólaltak meg, érzékeltetve a konfliktusból származó politikai károk és nyereségek valós jelentőségét. (A részletek felől lásd ITT)

3. A hónap legjelentősebb és a legnagyobb tétet érintő vitáját a leendő uniós költségvetés kereteinek elfogadása során tanúsított magyar magatartás kapcsán élhettük meg. Érthető okokból. Az Orbán-kormánynak ugyanis számos oka lehetett arra, hogy az előző években rendre hangoztatott kritikákat ezúttal tömören és milliárdos tétekre menően volt kénytelen meghallgatni és kivédeni. Eme ütközetre külföldön és belföldön egyaránt igyekezett felkészülni. A hazai választói bázis előzetes lojalitását biztosítandóan, keresztül is erőltettek egy olyan parlamenti határozatot, amely eleve arra kötelezte volna a kormányt, amit ilyen alkalmakkor amúgy is állandóan és szünet nélkül hangoztatni szokott. (A parlamenti határozat szövege ITT és ITT olvasható.)

A július végi brüsszeli tanácskozás egyébként valóban hosszadalmas és forró hangulatú, sokféleképpen értelmezhető eredménnyel záruló esemény lett, amelynek végső értelmezésével valószínűleg még várnunk kell. Mindenesetre a kormányzat előzetes feltételeit nem úgy sikerült teljesíteni, ahogyan szerették volna, ám ezt egyéb sikerekkel. egyelőre eredménnyel próbálják homályban tartani. (Az eddigi folyamat lényegét a volt uniós biztos elemzése foglalja össze a legátfogóbb módon.)

4. A július konfliktusai közül a legszélesebb érdeklődést és a legnagyobb érzelmi hullámokat az Index sorsának drámai fordulatai váltották ki. Érthető okokból, hiszen egy évtizede már a legnagyobb látogatottságú és legismertebb hazai médiaorgánumról volt szó. Azt már régóta lehetett tudni, hogy az Orbán-kormány szemet vetett erre a portálra, de azt is, hogy ennek a megszerzése fölöttébb komplikált feladat lesz. Júliusban valami oknál fogva, az addig sikeresen álcázott foglalási akció túlzott mértékben gyorsult fel, ezért az érintett szerkesztőség sem úgy reagált, ahogyan a korábbi évek hasonló botrányai során, a többi sorstársuk tette. Ellenálltak, és ez merőben szokatlan gesztus volt. Ennek is köszönhetően, a szerkesztőség lemondását emlékezetes méretű tüntetés követte, valamint olyan méretű nemzetközi felháborodás, amely messze túlnőtt a kabinet előzetes reményein. Emiatt a hónap utolsó napjaiban a kormány különböző szintű képviselői nem győzik azt bizonygatni, hogy mennyire nincs közük mindehhez, amit persze nem nagyon hisznek el nekik. Krónikánk írásakor még nem ismerhetjük a teljes végkifejletet, bár a megelőző tíz év tapasztalatai alapján, azért sejteni lehet. Az eddigiekről átfogó képünk lehet a következő források alapján: ITT, ITT és ITT.

5. A vírus okozta járvány ugyan hazánkban belesimult az elviselhető és kivédhető szint méreteibe, de a korábban lezajlott fejleményeknek azért még mindig akadnak közéleti/politikai botrányokat okozó következményei. Az egyiket maga a tiszti főorvosnő okozta akaratlanul bevallott tájékoztatójával, amiből kiderülhetett, hogy a megbetegedettek és az elhaltak jelentős hányada az egészségügyi hálózat elégtelen működésének „eredménye”. (A részeletekről ITT és ITT)

A másik botrány talán még ennél is nagyobb jelentőségűnek tűnő visszásságot takar. Kiderült ugyanis, hogy nemcsak fölöslegesen nagy tömegű lélegeztetőgépet importáltunk, hanem az is, hogy az egyes kormányzati szervek mindezt brutálisan túlárazott módon szerezték be. Ezért azután nem könnyű elhárítani az ilyenkor amúgy is nem alaptalanul előkerülő korrupciós szál meglétét. S miután százmilliárdos összegekről van szó (hét-nyolc Lánchíd-felújításnyi summáról…), nem kis tétre menő politikai vitákra számíthatunk. A botrány jelenleg még tart, ám eddigi tapasztalataink alapján, kevés reményt látunk arra, hogy a tényleges kedvezményezettek köréről a későbbiekben pontosabb képet kaphassunk. Gazdagabbak lettünk egy lehangoló tapasztalattal: a NER rendszerében nincs az a végveszély, amelynek magáncélú kihasználását meg lehetne gátolni. Sőt, egy ilyen vészhelyzetben még újabb, gyors meggazdagodási lehetőségek is intézményesülhetnek.

Végezetül vessünk egy pillantást a koronavírus pillanatnyi dinamikájára, s benne hazánk érintettségére.

Nem kell elmélyült matematikai ismeret ahhoz, hogy ne lássuk azonnal: júliusban az új megbetegedések 70 /hetven!/ százalékkal nőttek, míg a halálozási mutatók ennél szelídebb, ám így is borzasztó emelkedést mutatnak: 30 százalékos emelkedést egyetlen hónap alatt.

A magyarországi dinamika ehhez képest sokkal szelídebb:

Július elsején: 4157 beteg, 586 elhunyt /két új megbetegedett, 1 elhunyt/

Július harmincegyedikén: 4460 beteg, 596 elhunyt /19 új beteg, 0 elhunyt , két hete nincsen új halálozás/

A megbetegedések dinamikája alig hét százalékpontos növekedést mutatott, a halálozásoké még ennél is kisebbet. A nemzetközi összképet tekintve, a kiemelkedően kedvező helyzetű országok közé tartozunk. Igaz, a szomszédainkra nézve, mindez távolról sem igaz, különösen, ha a szerb, az ukrán és a román adatokat is megnézzük. Többek között erre, meg a még előttünk lévő nyaralási szezonra tekintve, nem ártana a korábbi szabályokat újból komolyan vennünk.

 A szűkebben értelmezett politikai/hatalmi szférában viszont minden úgy megy tovább, mintha semmi sem történt volna. Sem a járványtól, sem pedig a közéleti érzékenységtől tartó veszélyérzetnek nem látni a nyomát. A megszokott viták, nagy- és kis-szabású stiklik, mellébeszélések és kampányok teszik szürke közéleti napjainkat időnként vérforralóvá. Ám a vérünk nem forr, mindent eltűrünk, mindent elviselünk, mindent túlélünk.

Vagy nem.