Orbán még sokáig áshat lefelé a gödörben, de az árát Magyarország is megfizeti

Kedvenc sportjából, a labdarúgásból vett hasonlattal élve: Orbán rendre lyukra fut a külpolitikai lépéseivel. Az egy dolog, hogy mit szeretne, de a céljait képtelen elérni. Csak az utóbbi időszak terméseiből szemezgetve, vegyük például Georgia Meloni olasz miniszterelnököt és a politikáját. Amikor tavaly szeptemberben megnyerte a választást, nem igazán volt boldogabb Orbánnál, aki kiváló kapcsolatot ápolt az ellenzéki szélsőjobboldali olasz politikussal, s azt hitte, hogy hatalomra lépve, Meloni a legerősebb szövetségesévé válik majd az Európai Unióban és általában a nemzetközi politikában. De a számítása nem jött be: Meloni az EU-n belül Orbán ellen fordult, mind az ukrajnai orosz agresszió, mind pedig a migráció kérdésében és kezelésében, a magunk mögött hagyott héten megjárta Washingtont, ahol összebarátkozott Orbán egyik fő mumusával, Joe Biden amerikai elnökkel, illetve előtte kiszivárgott, hogy Olaszországot kilépteti az „Egy övezet, egy út” kínai programból (erősítendő a kapcsolatát Bidennel). Így Magyarország egyetlen uniós tagállam marad a projektben (amelynek része a 800 milliárd dollárt kóstáló Budapest-Belgrád vasútvonal fejlesztése). 

A félrecsúszott orbáni számítások sorát hosszan lehetne sorolni. Bármennyire is egyértelműen – és a diplomáciában rendkívül szokatlan módon, súrolva az amerikai belügyekbe való beavatkozást – állt ki Donald Trump amerikai elnök mellett a választások előtt (és amúgy továbbra is), az azóta már bűnügyi eljárás alatt is álló ex-elnök megbukott. Nem futott be az egy hete tartott spanyol választáson Orbán (és egyébként Trump) favoritja, a Santiago Abasca által vezetett szélsőjobboldali VOX számítása sem. S a sort hosszan lehetne folytatni azokkal a szélsőjobbos politikusokkal, politikai erőkkel, akik és amelyek mellett Orbán teljes mellszélességgel kiállt – s akikben és amelyekben végül ezért vagy azért, de csalódnia kellett.

Csakhogy a kudarcokból tanulva sem korrigál, tovább folytatja a sehova nem vezető külpolitikáját, a falig elmegy, hogy kedvébe járjon Vlagyimir Putyinnak, ennek részeként folyamatosan akadályozza az orosz hadsereg által megtámadott Ukrajna közös uniós és NATO-támogatását, ahol tud, betesz Volodimir Zelenszkijnek és a hazájukat védőknek, szapulja Joe Bident, miközben tálcán kínálja Magyarországot az „újgyarmatosító” kínaiaknak. Legutóbb már azoknak is nemtelenül – és teljesen feleslegesen – nekitámadt, akikkel eddig még viszonylag jobb kapcsolatban állt: az ukrajnai háború miatt már elveszítette még a jelenlegi lengyel vezetés szimpátiáját is, a múlt hét végén pedig a tusnádfürdői beszédével a cseheknél és a szlovákoknál szimtén kihúzta a gyufát.

Ebben rációt találni borzasztóan nehéz. Akkor miért csinálja? Minek a jele ez az ámokfutásnak is beillő – sorra csak kudarcokat eredményező – külpolitika? Szent-Iványi Istvánt kérdeztük.

„Őszintén, nem tudok magyarázatot a kérdésére” – volt a külpolitikai szakértő első, rövid reakciója, amihez hozzáfűzte, hogy erre valójában csak Orbán tudna válaszolni, racionális érvekkel nem lehet megmagyarázni. Az biztos – tette hozzá –, hogy önsorsrontó lépések sorozatát látjuk, a saját szempontjából is, hiszen éreznie kell, hogy sorra elveszíti a szövetségeseit, akikkel pedig együtt akarna menetelni, azok gyengék. Most éppen Szlovákiától és (a korábbi magyargyűlölő, most az Ukrajna támogatásának megvonásával kampányoló – a szerk.) Robert Ficótól remél sokat, de a felmérések szerint ő már gyengül, arról nem is szólva, hogy egy erő sem akar vele koalícióra lépni. Sehol nem áll jól a magyar kormányfő által preferált és támogatott politikusok szénája – szögezte le.

Szent-Iványi szerint „a legutolsó pillanat, amikor Orbán még észszerűen tudott volna korrigálni, az a háború kitörése, majd a tavaszi országgyűlési választás volt – a háború és a választás ugyanis cezúrát jelent, lehetőséget egy új kormányra, új programra, de Orbán ezt elmulasztotta, inkább tovább indult lefelé”. Ugyanakkor ennek már a saját szempontjából sincs haszna: nagyon nehéz helyzetbe lavírozta magát, ahonnan kifelé nem nagyon tud jönni – jelentette ki, egy angol mondást idézve, ami nagyjából úgy szól magyarul: „ha gödörben vagy, ne áss tovább”.

Pedig Orbán ezt teszi, kérdés, meddig lehet ásni? – vetettük fel. Szent-Iványi szerint nagyon sokáig, de egyre nagyobb árat kell érte fizetni. Magyarországot természetesen nem fogják megtámadni, nem fogják megszállni – mondta, a félreértéseket eloszlatandó –, de az ellehetetlenítésnek ezerféle módja van. Arra azonban hiába várunk, hogy a külföld leváltsa, legfeljebb egyre nehezebb helyzetbe hozza Orbánt, átlép rajta – mutatott rá, megjegyezve, hogy „a nagyobb baj, hogy rajtunk lépnek át... éppen ezért, magam is ambivalensen viszonyulok ehhez, mert azt azért nem akarom, hogy az országon átlépjenek”. 

Mindenesetre a tanácsa a következő: leginkább ne a külföldtől várjuk a megváltást, azt, hogy ennek vége tudjon szakadni. A magyar társadalomnak kellene ugyanis ráébrednie arra, hogy zsákutcába vezet az az út, amin viszik az országot.

De belülről honnan remélhető „megoldás”? – tettük fel a kérdést. Szent-Iványi szavaiból az derül ki, hogy egyelőre ő sem lát optimizmusra okot adó dolgokat. Mint fejtegette: ha a Fidesz nem olyan lenne ma, mint amilyen, az jelenthetne kiutat, de egyelőre nem ez a helyzet. Akiben lehetett volna reménykedni, azt vagy elüldözték vagy maga is beállt a sorba – például Lázár János, akiben volt potenciál. „Ma nem látom a Fideszen belül a józan magot, amely azt tudná mondani, hogy most már elég, ideje leváltani Orbán Viktort.”  Pedig – mint hozott rá történelmi példákat – még a legelvakultabb pártokban is megpróbáltak szervezkedni, végül az MSZMP is leváltotta Kádár Jánost, Mussolinit megbuktatta a Fasiszta Nagytanács, s még Hitler ellen is szervezkedtek. Merthogy volt életösztön bennük... de a Fidesz olyan keményen kézben van tartva, hogy félreállítják, félreállítanák azt, aki megpróbálna szervezkedni. Szent-Iványi ugyanakkor az ellenzékben sem lát elegendő elszántságot, erőt, tervet, olyan egységes erőt, ami le tudná váltani Orbánt és a rezsimjét.  

Mindebből tehát nem lesz változás – de akkor miből lehet? „A magyar embereknek kell nagyon erős üzenetet küldeniük az orbáni hatalomnak, de sajnos ennek sem látom a jelét” – mondta. S hogy mi lehetne egy ilyen jel? Példaként említette a jövő évi önkormányzati és európai parlamenti választást, ami szerinte alkalmas lehetne egy nagyon erős, elsöprő üzenet megfogalmazására, olyanra, ami megrendíthetné Orbán hatalmát. Ugyanis az Orbánhoz lojálisok nagy része sikeresnek tartja Orbánt és addig, s amíg győzelemre képesnek tekintik, követik őt. Ám sokan a lojalisták közül könnyen ellene fordulnának, ha azt látnák, hogy veszélybe került a siker. 

Ugyanezt mondták korábban – és mondják most is sokan –, hogy ha elfogy az osztogatható pénz, akkor jön a „lázadás”, s sorra hagyják majd el a süllyedni látszó orbáni hajót, ám hiába fogyott el a pénz jó része, nem látunk a süllyedő hajóról leugráló „patkányokat” – vetettük közbe. Azért látszanak már repedések – mondott ellent Szent-Iványi, aki példákat is említett. Kocsis Máté, a Fidesz frakcióvezetője beszólt a svéd NATO-csatlakozás ratifikációja kapcsán Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszternek, aki azt már csak technikai feladatnak nevezte; Vitézy Dávid korábbi közlekedési államtitkár a MÁV-vonalak bezárása apropóján kemény bírálatokat fogalmazott meg a kormány döntéseiről; Pesty László letolvajozta Mészáros „Lölőt”. Ilyenek nem nagyon fordultak elő korábban – jegyezte meg a szakértő, rámutatva: sokan érzik, hogy valami nem stimmel, „belülről is érzik már, csak még nem elég bátrak, erősek és elhatározottak”. Pedig nekik lenne lehetőségük arra, hogy változtassanak.