Platthy Iván: az egyházakra hárítaná az állam az ingatlanok tulajdonosának felelősségét

Tisztességes dolog volt ennek a törvénynek az újra nyitása?

Ebben a formában azért nem tisztességes, mert az egyházak 1997-ben, a Horn-kormány idején 1700 házas ingatlanról mondtak le, olyanokról, amikben iskola-, de más épületek is voltak. Akkor három listát kértünk az egyházaktól, amikből kettő a funkcionalitásra épült: az egyikben az volt, hogy mit kérnek vissza természetben, és milyen célra, a másikban, hogy mit kérnek vissza nem természetben, hanem pénzben, és abból mit akarnak finanszírozni. A harmadik listán azok az ingatlanok szerepeltek, amiket visszakérhettek volna, de nem tették, viszont örökre lemondtak róluk az állam vagy az önkormányzat javára. Ezeket az ingatlanokat felértékeltük, és arra az összegre az inflációs rátával kezelten, öt százalékos kamattal örökös járadékot, a pénzre pedig szabad felhasználást kaptak. Vagyis 1700 ingatlant most nem lehet még egyszer visszakérni, mert akkor azt az ingatlanalapból, a tőkéből le kell vonni. Az ingatlanalap pedig számukra már előre tervezett, az átadásra nem került ingatlanok utáni járadék összege aktuálisan, a 2023. évi jóváhagyott költségvetés szerint 23,25 milliárd forintot tesz ki. 

Az egyes egyházak hány ingatlanról mondtak le?

A katolikus egyház ’98-ban az 1700 ingatlanból 1200-ról mondott le, a reformátusok 310 körül, az evangélikusok és a zsidók mintegy 130-130 ingatlanról. Mindegyikük élni akart a lehetőséggel, azért, hogy az ingatlan értéke után legyen „szabad” pénze, mondván, hogy az igazi tulajdonuk ügye, amiből az egészet működtették – földek stb. – a mai napig nem rendeződött. Más lenne, ha most úgy nyitották volna meg a kártalanítási törvényt, hogy a részleges kártalanítás, vagyis a házas ingatlanok ügye után azt is előveszik, amiből működtek, de nem kérik vissza az épületet, hanem csak kárpótlásként az összeget a lemondott alaphoz hozzátennék. Sokan azt hiszik, hogy 2012-ben lezárult az egyházakat érintő jogsérelem jogorvoslásának kárpótlása. Ez nem történt meg, akkor részleges kártalanításról volt szó, elsősorban a funkcionalitásra épülő házas ingatlanokat kérhették vissza, de csak a megfelelő funkció használatára. 

Valójában miről szól a Semjén-féle törvénymódosítás? 

Amikor a második Orbán-kormány államosította az iskolákat, akkor az önkormányzatok közül körülbelül 150 felkérte az ottani egyházakat az iskola fenntartására, azért, hogy el ne vigyék az iskolájukat. Így megmaradt az iskola, a település szellemisége nem sérült, az egyházak meg körülbelül 150 iskola fenntartását – de nem a tulajdonát – átvették. Most Semjén Zsolt azt mondja, hogy ezeket kérhetik tulajdonba. Csakhogy az önkormányzatiságnak, az önkormányzatoknak a hitelképessége a tulajdonra épül. Ha úgy vesszük, ezek az iskolák, ingatlanok az önkormányzatok tőkéjét képezik. Ha most ezt a tulajdont is elviszik tőlük, akkor hogyan tudnak bármilyen hitelt, bármilyen célra felvenni? Az is érdekes volt, hogy a . 2800 államosított ingatlannál, iskolánál is megmaradt tulajdonosként az önkormányzat, az állam csak a feladatot vitte el. Vagyis, ha az egyenlő elbírálás elvét vesszük alapul – márpedig 1990. január 24-től szektorsemleges finanszírozásnak, ebből adódóan egyenlő elbírálásnak kellett volna lennie –, akkor el kellett volna vinnie az államnak mind a 2800 államosított önkormányzati ingatlan tulajdonjogát is. Csakhogy az állam nem akarja az ingatlan tulajdonosának felelősségét átvállalni. Ezt a felelősséget kívánja ezzel a mostani törvénymódosítással átpasszolni az egyházaknak. 

Hogyan?

Arra akarja rábírni az egyházakat – ha azok az önkormányzattal állapodtak meg –, hogy azokat az ingatlanokat, amelyekben egyházi oktatást látnak el, kérjék vissza, az önkormányzatokat pedig arra, ingyen adják oda a tulajdont. Igen, de a tulajdonossággal járó felelősség, és annak a financiális fedezete hol van?  A költségvetésben, van ilyen jogcím? Nincs! Ebből adódóan ez fából vaskarika. Ráadásul, ha az az ingatlan adott esetben benne volt az említett 1700-ban, akkor azt nem is lehetne odaadni, mert már egyszer kifizették.

És mit kezdenének a tulajdonosi felelősséggel az egyházak?

A kérdés az, ha valamilyen okból javítást kellene végrehajtani az ingatlanon, miből tudnák azt az egyházak megcsináltatni. Nincs nekik erre pénzük. Az önkormányzatnak meg kell, hogy legyen rá, mert ő a tulajdonos. Vagyis a törvénynek az újra nyitása nagyon meggondolatlan dolog volt. Ráadásul nem is egyeztették az egyházakkal. 

Akkor hogyan került napirendre?

A miniszterből püspökké lett Balog Zoltán által vezetett Magyarországi Református Egyház feszegette ezt az egész kérdést, de sem a katolikusokkal, sem az evangélikusokkal nem egyeztették. Szerintem pedig bármilyen kérdésben a lényeg éppen az, hogy van-e párbeszéd. Az uniós jogállamisági kritériumok között is ott van, hogy a törvényalkotás előtt az érintettekkel egyeztetni kell. Akkor is egyeztetni kell, ha az érinti a lakosságot, az állampolgárokat. Az egyeztetés nem az, hogy elküldenek valamit, hogy mondjak róla valamit, csak azért, hogy kipipálhassák, hogy véleményt mondtam. Az egyezségnek már a koncepcionalitás időszakában ki kell alakulnia: mi az, amit módosítani kell, mondjuk a közoktatás esetén. Hiszen ma Magyarországon legalább ötféle fenntartó van. A fenntartókkal mindenképp egyeztetni kell, nehogy az legyen, hogy ők keresik a kiskaput. A párbeszéd a lényeg. 

Az, hogy az egyházaknak most lehetőségük van olyan állami, önkormányzati épületek tulajdonjogára is bejelenteni az igényüket, amelyek soha nem is voltak a birtokukban, mennyire felel meg bármelyik egyház erkölcsi, etikai normájának?

Én abban reménykedem, hogy a zömük nem fogja visszakérni ezeket az ingatlanokat. Ha csak nem fölülről kapnak egy olyan ukázt, hogy vissza kell kérniük. Mivel ezt az egészet nem a legnagyobb iskolafenntartó katolikus egyház, nem is az evangélikusok, hanem a reformátusok feszegetik, ők vették rá Semjén Zsoltot, hogy vigye be ezt a módosítót, nekik lehet, hogy kellenek ezek az épületek. Én rákérdeztem egy olyan településen, ahol mindkét felekezetnek van iskolája. A katolikus intézmény vezetője azt mondta, ő nem is tud róla, a református iskoláé pedig már jelentkezett is a jegyzőnél, hogy neki kell az ingatlan. Tehát megkapták az ukázt. Igen ám, csak mi van akkor, ha az önkormányzat az adott ingatlant már esetleg megterhelte valamivel, akkor a terhet is viszi magával az egyház? Mi van akkor, ha a szabad iskolaválasztás miatt megszűnnek ezek az iskolák, de az ingatlant nem akarják az egyházak? Akkor kié lesz a tulajdonosi felelősség?

Mikor lehetne pontot tenni az egyházak finanszírozásának ügyére? 

Amint már mondtam, a volt egyházi tulajdon rendezéséről szóló törvény, amit még 1991 júliusában vittünk a parlament elé, és hagytak akkor jóvá, az az egyházak házas ingatlanáról szólt. Az érdekesség az volt, hogy akkor a Fidesz kivonult, nem volt hajlandó azt megszavazni. Annak lett volna még egy másik változata, ha előveszik a ’45-ben elkobzott vagyonnak a jogi rendezését. Ezt a kérdést 1989. október 20-án Németh Miklós fölvetette, amikor létrehozta az Országos Vallásügyi Tanácsot, aminek ő volt az elnöke. Akkor Paskai bíboros felállt, és azt mondta: „szép, szép, hogy teljes szabadságot kapunk, de miből?” Németh Miklós utasította is Kulcsár Kálmán akkori legfőbb ügyészt, hogy készüljön az egyházak kárpótlására egy komplex törvény. El is készült egy két részből álló koncepció, azt a kabinet elé is terjesztették novemberben. Az egyik részben az volt: ahhoz, hogy az egyházak a társadalomban kvázi állami feladatokat lássanak el, azokat az ingatlanokat, amik ehhez szükségesek, oda lehet adni, de csak konszenzus alapján, és meg kell jelölni a használati funkciót. A másik része arról szólt, hogy ami a papi földeket és bérházakat, egyebeket illeti, azt már nem lehet visszaadni, de le kell ülni és megbeszélni a kárpótlással kapcsolatos dolgokat. Erre a tulajdonok reprivatizációjának tiltása miatt már nem került sor, mert egy jogsérelem jogorvoslása nem okozhat újabb jogsérelmet. Ezért csak konszenzus alapján lehet minden kérdést megoldani. Folyamatos párbeszéd kell. Az állam is, az egyház is az állampolgárok bizalmából létezik, és az állampolgárok szolgálatára hivatott. Köztük csak az embert szolgáló párbeszédről lehet szó. Egy megújulni szándékozó országnak minimum azt kell elérni, hogy legyen párbeszéd. Mert, ha nincs párbeszéd, az már diktatúra, csak nem annak nevezzük, hanem azt mondjuk rá, hogy demokrácia. De demokráciában nincs alá-fölérendeltség! Mindennek ellentmond, ha nincs párbeszéd. Az egyházi vagyon elkobzása soha nem évül el, csak a politikának kell elővennie. Le kell ülni az érintettekkel, és tárgyalni velük, de konszenzusos alapon nyugvó párbeszéd kell. Anélkül nem lehet.

A rendszerváltás idején: