Találkozásom Orbán Viktorral

Először azt hittem kamu a dolog, hisz' ilyen intim közelségben még sosem voltunk Orbánnal – ha figyelmen kívül hagyom a futballpályákon történt összecsapásainkat – ráadásul én meg sem adtam neki a levelezési címemet. Egy rövid másodpercig a büszkeség öntötte el a keblemet, mert bár szinte semmiben nem értünk egyet, mégis: ő az ország első embere, én meg sokmilliomodik vagyok a sorban, ennek ellenére fontosnak tartotta, hogy megszólítson. Aztán, nagyon gyorsan, kiderült, hogy sokan, feltehetően igen sokan megkapták ugyanezt a levelet.  Szóval, messze nem vagyok sem egyedül, sem a kiválasztott kisebbség része. Vagyis: szomorúan kellett megállapítanom, hogy megint csak egy kampányfogásról van szó; Orbán valahonnan (?) hozzájutott az én, és sok-sok honfitársam levelezési címéhez, és ezen az úton is megszólított bennünket. 

Sebaj, gondoltam tovább a dolgot, a kapcsolat innen kezdve kétirányú: én is írhatok neki, közvetlenül, ha egyszer közvetlenül fordult hozzám. Válaszoltam is legott, udvariasan, nem bántón, valami olyasmit Írva, hogy remélem. És most itt ülök, és várom, hogy beinduljon közöttünk a párbeszéd; a jövőben megvitathatunk néhány dolgot, így, rövidre zárt útvonalon. Mi ketten.

Hacsak – nem lévén IT-guru, nem tudhatom –, nem azzal kell-e szembesülnöm, hogy szó nincs oda-vissza lehetőségről, kreáltak a miniszterelnöknek egy ideiglenes e-mail címet, a szoros és személyes kapcsolat látszatát keltve, amit aztán azonnal meg is szüntettek. De az sem kizárt, hogy valaki mégiscsak van a levél másik végén – persze nem maga Orbán –, aki látja a válaszokat is. Hogy kell-e valamit kezdenie velük, azt nem tudom, mint ahogy azt sem, mennyivel hatékonyabb ez a módszer, mint az összes többi, amit a kormányfő kipróbált. Hiszen az „országfő” kipróbálhatta már az állami rádiót – hetente teszi –,, az állami tévét, számtalan újságját, a már említett postai utat; legközelebb személyesen fog becsöngetni a lakásomba.

Igen, becsönget és elmondja: tisztelt honfitársam – mert a levélben így szólított – ön (te, mert mi tegeződünk) az elmúlt másfél évben, a mi segedelmünkkel sikeresen vette fel a harcot a koronavírus-járvánnyal. Együtt sikerült letörnünk a harmadik hullámot, és az oltásoknak köszönhetően, megmentettük sok ezer honfitársunk életét. Én itt, udvariatlanul megállítva a miniszterelnököt, közbevetném, hogy jómagam azért csak hosszú kórházi léten keresztül jutottam az élők sorába, de igaz: élek, szemben azzal a hármincezernél is több „honfitársammal”, akiknek ez nem adatott meg. A közbevetésemet azonban az ajtóban álló miniszterelnök figyelmen kívül hagyta, és felemelt mutatóujjal magyarázta: a világ számos országában még küzdenek a vírus ellen, ezért hiába vagyunk jobbak mindenkinél, az új vírusok itt dörömbölnek az ajtónkon. És csak az oltás menthet meg mindenkit a negyedik hullámtól, és bár ebben mi vagyunk az unióban a legjobbak – mint szinte mindenben –, de azért vannak még, akik nem vették fel az oltást. Kérem, így a kormányfő, vigyen el még egy embert oltakozni, biztos van a családban olyan, aki még nem kapta meg, vagy ha a családban nincs is, itt a házban biztosan van.

Azzal fogja magát Orbán Viktor, és távozik, érthetően, hisz még sok helyre kell becsöngetnie. Utánakiáltok még: várom holnap is, ő meg csak annyit mond: majd írok.

Biztosan így lesz; most már sok levelet kapok majd tőle.