Tovább mérgez és rombolja a tudatot, növeli a megosztottságot Orbán hungarikuma, a gyűlöletkampány

Az interjú 1. részét itt olvashatják.

Evezzünk kicsit más vizekre. Kizökkentette a világot, eltérítette a szinte kiszámítható pályájáról Oroszország február 24-én Ukrajna ellen indított háborúja. Nehéz leválasztani róla a magyar politikát, de azért nem csak arról kellene beszélni, miképpen billentette ki – ha kibillentette egyáltalán – Orbán politikáját, főként a gazdaságpolitikáját, hanem arról is, hogyan térítette el a világgazdaságot az addigi pályájáról? És ebben az „eltérítésben” hol volt, hol van és hol lesz Magyarország szerepe? És mi volna a kívánatos?

Oda kell visszatérni, hogy 2008-2009-ben volt egy, tulajdonképpen sikeresen kezelt nagy pénzügyi válság; 2012-től következett majdnem egy évtized gyors növekedés, amikor nem voltak fenyegető biztonsági problémák, továbbá komolyabb világpolitikai és világgazdasági feszültségek, kiváló volt a globális kereskedelem feltételrendszere, megszilárdultak a globális értékláncok. Ebből mindenki profitált, de jött a koronavírus-járvány, ami szétverte a globális láncokat és a világkereskedelmet, s a társadalom stabilizációjának szempontjából alapvetően fontos költségvetési intervenciókat tett szükségessé. Az Egyesült Államokban az éves GDP 8 százalékának megfelelő, kétezer milliárd dollárnyi „helikopter-pénzt” öntöttek a gazdasági-társadalmi feszültségek kezelésébe, ami – csak összehasonlításképpen – 13 évnyi magyar nemzeti jövedelemnek felel meg. Az Európai Unióban minden ország nemzeti programokat indított a Covid hatásainak az ellensúlyozására, az unió pedig – ritka gyorsasággal – három hónap alatt megjelent a most már eladósodással finanszírozott 750 milliárd eurós – az EU GDP-jének 5 százalékával megegyező – helyreállítási allappal. Elvben az EU költségvetése nem adósodhat el, de ezúttal az történik, mert így lehet a covid következményeit gazdasági, társadalmi oldalról kezelni. Ez abban a reményben történik, hogy ha megmaradnak a munkahelyek, a vállalkozások, ha rövid távon újra lehet építeni az értékláncokat, akkor jelentős fellendülés kezdődik, s ennek a nyereségeként – akár a fogyasztás oldaláról, akár a vállalatok növekvő bevételéből – a helikopter-pénzt nagyrészt felszívja gazdaság, és viszonylag alacsony, majd fokozatosan csökkenő, tehát kezelhető inflációval meg lehet úszni a dolgot, bónuszként pedig megmarad a társadalmi béke.

Ez szép elképzelés volt, de nem egészen így történt. Hiszen eljött február 24-e, ami mindent megváltoztatott. Már, ha jól látom a dolgot.

Más is belejátszott, de valóban, elsősorban az orosz invázió „tett keresztbe”. Az ugyanis egy újabb eladósodási hullámot indított el. Egyrészt, mert bizonyos hiányhelyzeteket – energia, élelmiszer – ismét költségvetési pénzből kell kezelni, másrészt előállt egy gyorsan növekvő infláció és gyorsan csökkenő gazdasági növekedés. Ebben a helyzetben, még mielőtt a covidhoz kapcsolódó adósságot konszolidálni lehetett volna, jött az eladósodás második hulláma. Ezt kell kezelni. Erre csak rátett egy lapáttal, hogy jelentősen lelassult a kínai gazdasági növekedés, ami egy évtizedig a világgazdaság egyik motorja volt. Most pedig itt vagyunk a recesszió küszöbén: nagyon erős a növekedés lassulása, sőt, néhány országban már eljutottak a technikai recesszióig. Mindezt úgy, hogy egy ideig legalábbis együtt kell élnünk egy nagyon gyors inflációval. Ilyen helyzet negyven éve nem volt a világgazdaságban. A nagy kérdés, hogyan tudom megoldani ezt a kemény feladatot egy erősen lassuló, sőt akár recesszióba süllyedő gazdaságban úgy, hogy közben féken tartom az inflációt, miközben új pénzeket kellene benyomni a gazdaságba, aminek persze inflációgerjesztő a hatása. A fiskális és monetáris politikának nagyon szorosan kellene együttműködnie, hogy megtalálják az optimális pontot, ahol a legkevésbé esik vissza a növekedés, de közben a leginkább lassul az infláció. Ez hosszú távra szóló feladat, és senki sem tudja egyelőre a megoldást. 

Az egész világgazdaság tehát kibillent a – ha nem is kiszámítható, de valahol mégis megszokott – korábbi pályájáról? 

Igen. Ahogy mondja, az egész világgazdaság. Már csak ezért is lenne szükség közös akciókra is, nem csak nemzetállamiakra, s nem is csak uniósokra. A legnagyobb gazdaságoknak szorosan együtt kellene működniük, mert mindegyik megszenvedi a jelenlegi helyzetet. A bajokat tetézi még a rendkívül bizonytalanná vált nemzetközi pénzügyi helyzet is. Egyrészt erősödik a dollár, ami persze nem váratlan, hiszen a dollár a kulcsvaluta, a nemzetközi tartalékoknak több mint a fele dollárban van, a világkereskedelem fele ebben bonyolódik, s ami még lényegesebb: a nemzetközi tőzsdén a tőzsdei árakat 80-85 százalékban dollárban határozzák meg. Ha pedig erősödik a dollár az euróhoz és a nemzeti valutákhoz képest, az önmagában árfelhajtó hatással jár, hiszen drágítja az importot. Emellett sok ország dollárban adósodott el, s az erősödő dollár növeli az adósságterheket. Nem tudni, mikor jönnek pénzügyi csődök. A másik oldalon az amerikai befolyás erősödik, az amerikai terhek egy részét, az infláció és az adósság egy részét rá tudják másokra lőcsölni.

De azért ez nem csak az Ukrajna ellen elkövetett orosz agresszió miatt van. Vagy mégis?

Putyin és az ő háborúja természetesen hozzájárult – elsősorban – az energia és általában a nyersanyagok, valamint az élelmiszerárak növekedéséhez, de az árak már korábban elkezdtek emelkedni. A koronavírus-járvány előtti gazdasági konjunktúra felfelé hajtotta az árakat, a demográfiai változások jelentősen növelték a globális élelmiszerkeresletet, nem csak azért, mert egyre több az ember él a földön, de egy jelentős részük, főleg Kínában átalakította a fogyasztási struktúrát, miután legalább az alsó középosztály szintjére emelkedett a jövedelme, s így már nem két kanál rizst eszik, hanem többek között csirkehúst is. A fejlődő országokban az élelmiszerkereslet felfelé hajtotta az árakat. Ezzel párhuzamosan megnőttek a munkaerőköltségek, a kamatok és a szállítási láncok megszakadása vagy akadozása is árfelhajtó hatású. És akkor jött a háború, aminek a két szereplője a világ vezető agrártermelői között van – mondjuk, ennek a következményei 2023-ban válnak majd problematikussá. Nem beszélve a hosszabb távú, de egyre erősebben érezhető klímaváltozásról, ami Európát is erőteljesen erősen érinti. Láttuk tavaly, hogy a korábbi vezető mezőgazdasági területek, köztük Magyarország is milyen aszálynak volt kitéve, s ha ez folytatódik – nincs okom kételkedni abban, hogy így lesz, még ha nem is évente lineárisan – az agrártermelésre alkalmas földterületek eltolódnak észak felé. 

A kormányzati propaganda ki is használja a fent vázolt folyamatokat, ebből lett a háborús infláció, meg szankciós infláció. 

Természetesen szó sincs szankciós, meg háborús inflációról! A magyarországi infláció 2019-ben, a covid-válság előtt az uniós átlag háromszorosa volt a maga 4,7 százalékos éves ütemével – most pedig 23 százalékos mutatójával az európai uniós rangsor élére került. Ennek a nagy részét belső hatalompolitikai lépésekkel lehet megmagyarázni, beleértve a választási osztogatást, amivel 1800 milliárd forintot szórtak szét. Már 2019-ben önfenntartó konjunktúra volt, de a kormány – minden hazai és nemzetközi figyelmeztetés ellenére – tovább lapátolta a százmilliárdokat a haveri köröknek. Mindennek köze nem volt sem a versenyképességhez, sem a fenntartható fejlődéshez – viszont köze van a költségvetés deficitjéhez. Ezek a „befektetések” soha nem termelnek profitot, ugyanakkor a fenntartásuk terheli a költségvetést. Csak egy példa: Magyarország arányaiban tízszer többet költ az uniós átlagnál sportra. És akkor még meg sem említettük mondjuk a stadionok vagy éppen a felcsúti jégpálya fenntartási költségeit, nem is beszélve az energiaigényről. 

Ha már energiaigényes gazdaság. Ezt gyakran halljuk, de valahol eléggé megfoghatatlan. Tudna valami olyan adatot mondani, ami mindenki számára érthetővé teszi, hogy ez mit is jelent az életben?   

Egységnyi nemzeti jövedelem megtermelésének az energiaigénye Magyarországon 30-40 százalékkal magasabb, mint az unió vezető országaiban. A magyar gazdaság energiaigényessége és energiafüggősége változatlan maradt, sőt, még nőtt is. Pedig lehetett volna változtatni rajta, kevésbé energiaigényes ágazatokat fejleszteni, s diverzifikálni az energiaimportot, takarékosságra, tudatos energiafogyasztásra helyezni a hangsúlyt – erre kellett volna a pénzt biztosítani. No meg persze a megújulóenergia-fejlesztésekre. Erre voltak, lettek is volna uniós pénzek, de szó sem volt ilyesmiről, a kormány sorra kötötte az üzleteket az oroszokkal. Ma pedig még azt sem lehet tudni, mennyire biztonságos az olaj- és gázellátásunk, mert bár a szankcióktól mentesültünk, de azt nem lehet tudni, hogy az oroszok rendben szállítanak-e ma és fognak-e a jövőben. A csővezetékek nagy része le van blokkolva. Kötünk egyezményt pótlólagos szállításokra, orosz hitelt veszünk fel rá, de azt nem tudhatjuk, milyen feltételekkel, azt meg kiváltképpen nem, hogy milyen egyéb nem pénzügyi feltételek vannak a háttérben. 

Mindezen folyamatoknak – és sok másnak persze – mi az eredménye? 

Van egy olyan mutató – az ENSZ Fejlesztési Programja által rendszeresen összeállított úgynevezett Human Development Index –, ami a velünk élő nagy kihívásokat, kockázatokat is számba veszi. A klímaváltozás, az új betegségek, az energiához való hozzáférés, az energiapiaci szerkezeti változások, a munkaerő kérdése stb. mind szempont az összeállításakor. Nos, ebből is az derül ki, hogy a világban lassan kimerülnek az olcsó munkaerő-tartalékok. A mesterséges intelligencia és a technológiai változások jelentősen átalakítják a munkaerőpiacot – például az USA-ban ma foglalkoztatottak 60 százaléka fél évszázada még teljesen ismeretlen területen, munkakörben és technológiával dolgozik. Magyarországon ezzel szemben a régi technológia a legelterjedtebb, 16 éves korban két nagyot kell ütni a kalapáccsal a vasra – ez a magyar hozzáadott érték. Nálunk nem kell tanulni, 16 évesen végzel az iskolával – ez, megjegyzem Európában egyedülálló – és mehetsz az utadra. Nem kell tanulni, nem kell gondolkodni, a hatalom annál szilárdabb, minél kevésbé gondolkodsz. Az ilyen állampolgár a legjobb garancia az autoriter politikai rendszer bebetonozásához és támogatásának megőrzéséhez.

De ez a folyamat nálunk már akkor elkezdődött, amikor még sehol nem volt a covid-válság, az orosz agresszió, a háború. Mi újat hozott, miben erősített rá az elmúlt időszak a már korábban megkezdődött folyamatokra, jelenségekre?

Még ha jól is kezelik a válságot, a társadalmi és vagyoni különbségek akkor is nőnek. A kétezer milliárd dolláros amerikai „helikopter-pénzzel”, valamint az európai uniós 750 milliárd eurós helyreállítási alappal egészében sikeresen tudták kezelni a válságot, mégis nőttek a vagyoni különbségek. Magyarországon pedig mindez – a fentiektől gyökeresen eltérő kormányzati hozzáállás következtében – hatványozottabban jelentkezik. S nem is csak a vagyoni különbségek további erősödése hatott negatívan, hanem az a – ha úgy tetszik, hungarikumnak is nevezhető – gyűlöletkampány is, ami tovább növelte a társadalom megosztottságát és egy részének tudatrombolását. Nálunk Orbánék mindenért mást tesznek felelőssé, sulykolják, hogy éppen kit kell utálni, nehogy véletlenül társadalmi kohézió legyen, nehogy már valamiben társadalmi kiegyezés legyen, mert a hatalom mindenek felett, ez képviseli a „nemzeti érdeket”. Megjegyzem, érdemes lenne Magyarországon közvélemény-kutatást készíteni arról, hogy valójában mi is a „nemzeti érdek”, mik a kritériumai, ki határozza meg és milyen alapon. A politikai hatalom kisajátítja ezt is, azzal, hogy én képviselem az érdekeidet, akár úgy is, hogy én majd megmondom, mi is a te érdeked. És ehhez a magyar társadalom egy része még tapsol is.

A fentiek alapján (is), tud valamifajta előrejelzést arra, hogy mi lesz 2023-ban Magyarországon?

Büszkén emlegetjük, hogy 2022-ben a lassulás ellenére is lesz 4,5 százalékos növekedés Magyarországon. Van egy rossz hírem: eközben 10 százalékkal leértékelődött a forint az euróhoz képest, ami azt jelenti, hogy egy főre jutó euróban számolva Magyarország, csak 2022-ben, jelentősen – legalább 5,5 százalékponttal – visszacsúszott az uniós ranglistán. Ezt elfelejtik figyelembe venni a büszkélkedők. És azt is, hogy miből adódott a növekedés. Merthogy a választási pénzeső okozta túlfogyasztásból. Alig van versenyképeséget erősítő, jelentős hozzáadott értéket képviselő beruházásunk. Ezzel szemben 2010 és 2021 között valamennyi EU-tagállamban nőtt az egy főre jutó hozzáadott érték, miközben nálunk csökkent. Változatlanul erős inflációval kell számolni az újévben, ami jó esetben valamikor tavasszal tetőzik, s utána is bőven kétszámjegyű marad. Azt tessék gyorsan elfelejteni, hogy 2023 decemberében egyszámjegyű lesz a drágulási ütem! További, instabilitást erősítő probléma, hogy a hosszú évek külkereskedelmi többlete egyre gyorsuló és jelentős deficitbe fordult, amit hitelből kell fedezni. Mindeközben a költségvetési hiány is nő, pedig nem is szerepelnek benne – miután külön számlán vezetik – azok a kifizetések, amelyeket uniós támogatásból szoktunk fedezni. Az ilyen projektek egy részére – októberi adatok alapján – már sikerült 373 milliárd forintot elkölteni. Továbbá éppen most került napvilágra, hogy – természetesen jövőbeli uniós támogatásra alapozva – Mészáros Lőrinc és a Strabag építi 4,8 milliárd forint/kilométeres áron a 30 kilométeres Békéscsaba-Lökösháza vasútvonalat. Megjegyzem, ennyiért az Alpokban építenek vasúti pályát. Ezt a pénzt, amit az unióval remélünk kifizettetni, azt mi, magyar adófizetők adjuk össze, ebből utal előre a magyar költségvetés abban a reményben, hogy előbb-utóbb Brüsszel úgyis odaadja, hiszen „ez jár nekünk”.

Lehet-e csődközeli állapotnak mondani azt, ami itthon kialakult a nagy hiányokkal, ikerdeficittel stb.? 

Van egy több szintű és gyorsan növekvő pénzügyi hiány, amit kezelni kell addig is, amíg esetleg megérkeznek az uniós támogatások. Ki kell tehát menni a nemzetközi pénzpiacokra, ahol a helyzet folyamatosan romlik, hiszen az inflációellenes küzdelem jegyében a jegybankok emelik az alapkamatokat. Erre – a mi esetünkben – pluszban rájönnek a felárak. Annak a felára, hogy nem vagyunk a legjobb adósok, hogy gazdasági kilátásaink nem éppen briliánsak, hogy nem csak egy évre előre, hanem a hosszú távú növekedésnek sincsenek meg a versenyképességi, fenntarthatósági tartalékai (ami megvolt, azt sajnos tönkretették). Ugyanakkor a bizalmi tőke szinte teljes hiánya, ami tovább rontja a hitelfelvétel feltételeit. Ez maradéktalanul igaz az euróatlanti térségben, de nem hiszem, hogy Kínában ne pakolnának rá felárat, ami pedig az oroszokat illeti, ők legfeljebb stratégiai célok érdekében adnának pénzt nekünk. Persze - legalábbis elvben - felvehetünk hitelt Indiától, az arab országoktól, Közép-Ázsiából, akár még Észak-Koreától is…

De akkor annyi az adósrabszolgaság elleni orbáni küzdelemnek. Az iróniát félretéve, nem veszélyes játék ez, mármint, hogy tovább növelik az ország eladósodását?

Ha látni lehetne valamifajta kilábalást a következő években, akkor mondhatnánk akár azt is, hogy nem gond eladósodni egy-másfél évig. De a kormány érzékeli, hogy baj van. Emlékezzen csak vissza, egy mondattal elszólták magukat arról, hogy felvették a kapcsolatot a Nemzetközi Valutaalappal. Merthogy a magyar gazdaságnak minden területen kiapadtak már a fenntartható és versenyképes fejlődési tartalékai. A magyar munkaerő nagyon gyengén képzett, a társadalom tudata romlott, tíz év alatt egy vármegyényi mezőgazdasági földterületet kiiktattak, miközben a modern mezőgazdaságban komoly versenyképeségi előnyre tudtunk volna szert tenni, helyette energiaigényes ipart telepítettek, s olyanokat, amelyek tovább rontják a már amúgy is tönkretett vízgazdálkodást.

Azért ezek után az ember úgy érzi, hogy akkor ennyi volt nekünk. Tud-e azért valami jóval biztatni?

Két idézettel: Madách Imre örökbecsű szavaival: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!”. 2023 a sokrétű kihívás környezetébe ágyazódó küzdelem időszaka, ami példátlan összefogást, kölcsönös felelősséget, társadalmi szolidaritást követel, hogy megteremthessük az élhető jövőben való bizakodás tartós alapjait. A másik idézet egy Magyarországot és a magyar valóságot kiválóan ismerő brit történész-politológustól származik, aki úgy fogalmazott, hogy „Magyarország egy furcsa ország, ahol váratlan eseménynek történhetnek, váratlan időben.” Fel vagyunk rá készülve?