Tovább nőnek a társadalmi egyenlőtlenségek

– Mellbevágó tényekkel szembesültem – kezdte a beszélgetést a kutató. – Egy munka alapú társadalomban a mindenkori GDP teljesítmény növekedési ütemével összhangban egyensúlyt kellene teremteni a munkavállalói jövedelmek és a tőkejövedelmek között, ezzel szemben nálunk 2008 és 2019 között – összehasonlítható árakon számolva – a tőkejövedelmek ütemesen emelkedtek, miközben a munkavállalói jövedelmek folyamatosan mérséklődtek.

– A pandémia okozta gazdasági visszaesés előtt a munkajövedelmek szinte minden évben két számjegyű emelkedést mutattak. Ez nem mond ellent ennek a kijelentésének?

– Nem. Egy olyan országnak, amelyik az éves GDP-je négyötödét külpiacokon termeli meg, a dolgozók jövedelmének alakulását is a nemzetközi versenytársakhoz kellene igazítania. Négy fejlett nyugat-európai és négy volt szocialista ország adatait vetettük össze, s ebből kiderült, nem állunk jól. Az elmúlt évtizedben az elosztási rendszert a munkavállalók sérelmére úgy módosították, hogy a munkajövedelmek nemcsak a GDP emelkedésével nem tartottak lépést, hanem az euróban mért átlagkeresetekre is kedvezőtlenül hatottak. A hazai jövedelemelosztási rendszer változtatásai nemzetközi szinten is rontották a magyar munkavállalók pozícióit. A GDP arányában mért munkajövedelmek alapján 2008-ban még négy ország a mutatói alapján mögöttünk volt, 2019-ben már csak egy volt nálunk rosszabb e téren.

– Azt állítja, hogy 2008 és 2019 között gyakorlatilag csak hazánkban csökkent a GDP százalékában mért jövedelmek aránya?

– A vizsgált országok körében. Hogy minél kisebb legyen a tévedés esélye, a makrogazdasági szinten számolt jövedelemelosztási adatokat összevetettük a vállalkozások pénzügyi beszámolóiból származó adatokkal is. Az elemzés azt igazolta, hogy a tőkejövedelmek a hazai üzleti vállalkozások körében is gyorsabban növekedtek, mint a munkajövedelmek. Amíg 2008-ban 46:54 százalék volt a tőke- és munkajövedelem megoszlása, addig 2019-re ez már 51:49 százalékra módosult. A közgazdaságtan a méltányos jövedelem megosztás igényét a XXI. században is alapértéknek tekinti, azt a klasszikus elvet követve, hogy az új érték előállításában a befektető a pénzével, a munkás pedig munkaereje áruba bocsátásával vesz részt.

– Ön szerint milyen arány volna elfogadható?

– Ennek különböző megközelítési módszerei vannak. Elsőként azt kell vizsgálni, hogy az üzleti vállalkozások gyakorlatában mit mutat az egy foglalkoztatottra jutó hozzáadott érték, illetve miként alakulnak az egy foglalkoztatottra eső munkajövedelmek. A hazai üzleti vállalkozások egy foglalkoztatottjára jutó termelékenység mutatók – hosszabb idő átlagértékei alapján – az Európai Unió országaiban mért átlag mintegy 50 százalékának felelnek meg, de az egy foglalkoztatottra jutó személyi ráfordítások az uniós országok átlagértékének csupán 40 százaléka körül mozognak. Az általunk követendőnek tekintett országokban – Ausztriában vagy például Németországban ˜– a tőkejövedelmek kisebb mértékben, a velünk azonos történelmi utat bejáró országokban – mondjuk a cseheknél vagy a lengyeleknél -–nagyobb mértékben haladják meg a munkavállalói jövedelmeket. Egyértelmű különbség, hogy az összehasonlításban szereplő országok többségében – Olaszország kivételével – mérséklődő a „kizsákmányolási mutató”, míg Magyarországon ez növekvő.

– Mi lehet e jelenség oka?

– A magyarázat egyértelműen a tulajdonviszonyokban, a gazdasági szerkezetben, valamint az érdekérvényesítő erő hiányában rejlik. A tulajdoni aránytalanság nem a külföldi vállalkozások sokat hangoztatott túlsúlyából, hanem a hazai vállalkozások alulfejlettségéből fakad. A gazdasági szerkezet gondjai egyrészt az összeszerelő jelleg túlsúlyára, másrészt a szolgáltató szektorra vezethető vissza, amelynek alacsony a hozzáadott-értéktermelő képessége. Tudomásul kell vennünk a hazai fizetőképes kereslet elégtelenségét is.

– Az elhíresült bálványosi beszédből ismerhettük meg, mit jelent Orbán Viktor olvasatában a munkaalapú társadalom. Leegyszerűsítve: az aktív korúaknak kötelező a munkavégzés, s aki ennek nem tesz eleget, az nem részesülhet a közös javakból sem.

– Az orbáni felfogás több sebből is vérzik. Egy munkaalapú társadalomtól minimális elvárás volna, hogy néhány fontos kérdésben garantálja polgárai jogait. Például mindenkinek biztosítson az iskolai végzettségének, szakmai gyakorlatának megfelelő munkahelyet, s aki dolgozik, munkája ellenértékeként kapjon olyan mértékű jövedelmet, amelyből tisztes szinten megél és gondoskodni képes a családjáról. A munkában töltött életút után az államnak biztosítania kellene a térítés nélküli egészségügyi ellátást és garantálnia kellene a munkában töltött szolgálati időhöz igazodóan az értékálló időskori ellátást. A hazai gyakorlatnak van egy rossz üzenete is: a munkaalapú társadalom ideológiáját az önhibájukon kívül inaktív kategóriába tartozók ellenében és nem egy magasabb szintű cél elérése érdekében képzeli el. Azt el lehet fogadni, hogy a munka alapú társadalom nem vállalhatja az emberek életútjának gondozását, de azt biztosítania kellene, hogy a polgárai – a kölcsönösen kialkudott keretek között – képesek legyenek maguk megoldani problémáikat és tehetségük szerinti boldogulásukat.

– Azt senki sem vitathatja, hogy minden társadalom akkor fejlődhet dinamikusan, ha minél többen dolgoznak. A foglalkoztatási adatok pedig sokat javultak az elmúlt tíz esztendőben.

– Valóban. A foglalkoztatási ráta 2008-ban még csak 50 százalék volt, a 2009-es gazdasági válság után – fokozatos felfutás mellett – ez az arány 2020-ra tényleg 62,1 százalékra emelkedett. A 2010-ben hatalomra került Orbán-kormány egymillió új munkahelyet ígért, a foglalkoztatottak száma az elmúlt időtávban 755 ezerrel valóban emelkedett. A hivatalos statisztikai adatok ismeretében akár elégedettek is lehetnénk a foglalkoztatási mutatók javulásával, de az ördög a részletekben rejlik. Arra gondolok, hogy a foglalkoztatottak száma többségében az alacsonyabb hozzáadott értéket termelő szolgáltató szektorban emelkedett, ugyanakkor az összes foglalkoztatottban benne vannak a részmunkaidőben dolgozók, a külföldön munkát vállalók, valamint a közmunkások is. A foglalkoztatottsági mutatókat rontják a munkalehetőségek területi egyenlőtlenségei, számos térségben pedig a lakóhely és a munkahely közötti közlekedési kapcsolat hiánya is.

– A munkaalapú társadalom szlogenjének kiüresedését jelzik a hazai munkavállalók jogbiztonságát gyengítő intézkedések is. Egyetért ezekkel?

– Az eredendő bűn az Alkotmányt felváltó Alaptörvényre vezethető vissza. Hungarikum, hogy hiányoznak belőle azok az állami garanciák, amelyek az Alkotmányban még fellelhetők voltak. Sorolhatnánk: a megváltozott munkaképességűek rokkantsági nyugdíjának megszüntetése, a rendvédelmi szervezetek dolgozóit érintő kedvezmények megvonása, a Munka törvénykönyv szabályainak a munkáltatók javára történő korrigálása, a kollektív szerződések jelentőségének gyengítése, az érdekvédelmi szervezetek mozgásterének szűkítése, a kollektív szerződések és az érdekegyeztetés hagyományos gyakorlatának negligálása. Majd következett a rabszolgatörvény néven elhíresült túlóra szabályozás, a speciális eljárási szabályok szerint működő Munkaügyi bíróságok megszüntetése, napjainkra pedig a közszolgálati jogviszonyra jogosultak körének szűkítése. Összességében a munka alapú társadalom legnagyobb ellentmondása, hogy miközben az állam minden ügyet a saját hatáskörébe kíván vonni, addig a munkavállalók sorskérdéseit egyre inkább a piac értékítéletének engedi át.

– A mögöttünk hagyott évtized sajnálatos jellemzője a szociális biztonság gyengülése is. Mondhatjuk, hogy ez beleillik a nemzetközi tendenciákba?

– Erről szó sincs. Ebben is fellelhetők a sajátos magyarországi megoldások. Az elvi jelentőségű változások élén a társadalombiztosítási rendszer „lopakodó reformja” áll, amelynek első jele az Alaptörvény azon szóhasználata volt, amely szerint „Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson.” Nem garanciát ad, hanem csak törekszik! A második jel az volt, amikor a munkáltatók által a munkabérek arányában fizetendő társadalombiztosítási járulékot átminősítették úgynevezett szociális hozzájárulási adóvá. Ez valójában azzal a következménnyel jár, hogy a munkáltatók által adók módjára teljesített befizetések elvesztik szociális jellegüket, vagyis az adók ellenében már nem támasztható ellátási igény. Más megfogalmazással: a munkáltatók már nem részesei a társadalmi szolidaritásnak, nem járulnak hozzá a munkavállalóik szociális ellátásához.

– Azt állítja, hogy a klasszikus értelemben vett hagyományos társadalombiztosítási rendszer megszűntnek tekinthető?

– Lényegében igen. A szociális ellátási rendszer fenntartása állami hatáskörbe került, s a jövőbeni szociális célú kiadások értéke alapvetően a kormányzati prioritásoktól, a mindenkori költségvetés állapotától függ majd. Az aktív korú munkavállalók jelenleg keresetük arányában 18,5 százalékos társadalombiztosítási járulékot fizetnek, ami látszólagosan szolidaritási jellegű járulék, ám valójában ez is az államháztartási rendszer bevételeit gyarapítja. A szociális ellátás finanszírozását az állami költségvetésből kell megoldani. Ez nem azt jelenti, hogy minden rendben van, hiszen egyfelől az állam csak „törekszik” arra, hogy az aktív korban fizetett adók és járulékok ellenében, garantálja polgárainak a nyugdíjas években az egészségügyi ellátást, valamint a megélhetéshez szükséges jövedelmet. Aggasztó, hogy a lopakodó reform napjainkban is zajlik: az állam szűkíteni kívánja a közösségi kiadásokat, s amit csak lehet, piaci útra kíván terelni. Ennek következtében a már napjainkban is jelen levő társadalmi egyenlőtlenségek tovább fognak súlyosbodni.