54 perc volt a halálos ítélet
Az MTA sorsa akkor pecsételődött meg, amikor 54 percet kapott az elnökség arra, hogy elfogadja költségvetésének drasztikus csökkentését. Ez a megalázó gesztus teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy a kormányt egyáltalán nem érdekli az MTA véleménye és az Akadémia sorsát már régen eldöntötték.
Már akkor is úgy gondoltam, hogy ez a "gesztus" az intézmény vezetése elé dobott kesztyű volt, amelyre az egyetlen adekvát válasz az elnök és az elnökség lemondása, és a köztestületi tagok tiltakozása lett volna. Az akadémikusoktól nem várok semmit, mert a többségüket - tisztelet a kivételnek - folyamatosan a több százezer forintos havi járadékkal tartják függőségben.
Ha bármit keresztül akar verni az akadémikusok testületén a hatalom, akkor nem kell mást tennie, mint belengetni a járadék megvonását. Amely egyébként ebben a formájában valóban csak arra jó, hogy a politika játékszerévé tegye a nagytiszteletű tudósok többségét.
Ha pl. beépítették volna a fizetésekbe és a nyugdíjakba, akkor nem tudná a hatalom ezzel rövid pórázon tartani az akadémikusokat és rajtuk keresztül a tudós társadalmat. Ezért aztán a kormánynak esze ágában sincs változtatni ezen a rendszeren, hiszen remek pórázként szolgál. És hosszú ideje kataton állapotban tartja az Akadémiát (ld. pl. utcanevek véleményezése, MMA létrehozása és az MTA-hoz tartozó Művészeti Akadémia elveszejtéséhez való néma asszisztálás stb.)
Szóval az 54 perc volt a halálos ítélet, ami azóta történik az csak további izomtáncoltatás és a tudós társadalom megalázása, melyhez sajnos az Akadémia különböző vezetői és testületei is tevékenyen hozzájárulnak.
Már az is agyrém volt, amikor maga az Akadémia ajánlotta fel, hogy a pénz és az intézetek sorsáról döntő testületbe a politika is delegáljon képviselőket és hogy némán eltűrte, hogy a hatalom beleavatkozzon, hogy melyek a tudományosan releváns kutatási területek és témák.
Aztán egymást követték a megalázási szándék és a túlteljesítési pánik szülte szégyenteljes lépések. A Tudomány Napján elhangzó előadások politikai szempontok szerinti cenzúrázása, ráadásul kizárólag a címük alapján - az intézmény még nagyobb szégyenére. A Lukács Archívum és más kutatóhelyek politikai szempontok szerinti felszámolása. A Marx konferencia lemondása, csak azért mert Marx neve irritálja a kormányt. Egyes, a hatalom által nem kívánatosnak minősített, ám világszerte elismert és komoly teljesítményt nyújtó diszciplinák diszkriminálása stb. A szakmai szolidaritás teljes felmondása.
Az a legnagyobb baj, hogy még az egyébként nagytudású, felkészült, tisztességes vezetők sem értik még mindig a fideszes hatalom természetét. Pedig nem kellett volna messzire menniük, hogy tanuljanak, csak a CEU példáját kellett volna szem előtt tartaniuk. Ez a kormány nem akar tárgyalni, kompromisszumra jutni, semmi sem idegenebb tőle. Kizárólag az erejét kívánja fitogtatni, megfélemlíteni és megalázni egy-egy társadalmi csoport tagjait, hogy a többiek is értsenek belőle. A célkeresztben az értelmiségi csoportok és a kisebbségek állnak - mivel erre komoly társadalmi igény is van.
Mindaz ami az elmúlt hetekben az Akadémia ügyében történt többet ártott a tudomány és a kutatók presztízsének, mint amennyit a Kádár- rendszer értelmiség ellenes politikája összesen össze tudott hozni. Mert nemcsak azt a közkeletű vélekedést erősítette, hogy a tudósok a társadalom nyakán élősködő ingyenélők, hanem azt is, hogy simán fel lehet törölni velük a padlót, ha a "kiváltságaik" veszélybe kerülnek.
És hogy Lovász László, a világhírű matematikus mit remélt, amikor elvállalta az Akadémia elnökségét a fidesz-rendszerben, azt már akkor sem értettem, amikor elfogadta a jelölést.
