A háború kiváltotta gazdasági helyzet

Nézegetve az év elején megjelent prognózisokat, az látszik, hogy 2022-et a pandémia turbulenciái után mindenki a mérsékelt helyreállás évének tekintette. A magyar gazdaságban például továbbra is magas, öt-hat százalékos növekedést prognosztizáltak, mérséklődő infláció (4,7-5,1 százalékos) mellett. Az utóbbit az MNB azzal a feltételezéssel vélelmezte, hogy az olaj ára ebben az esztendőben stabilizálódik és csökken a külső áremelkedés.

Az orosz-ukrán háború azonban mindent felborított: sutba vágta a növekedési és az infláció megszelídülésére vonatkozó várakozásokat. A mérlegelhető kockázatok helyébe a teljes bizonytalanság került. Mert ma nem tudjuk, hogy a Putyin által kirobbantott világégésnek mikor tudnak véget vetni, mi történik addig, és mit jelent majd a háború utáni újjáépítés. Csak azt tudjuk – Adyt idézve –, hogy „Minden egész összetört”. Olyan történések álltak elő, amilyeneket még egy hónappal ezelőtt is elképzelhetetlennek tartottunk.

Látható hatások a világban

Az, ami a sok bizonytalanságból a gazdaságra nézve kivehető, nem túl szívderítő: romló növekedési kilátások és erősödő infláció. Tankönyv szerint ennek nem így kellene történnie, hiszen a dekonjunktúra éppen azt jelenti, hogy visszaesik az összkereslet (vagy annak üteme), és visszafogva az áremelési törekvéseket, az infláció csökken, vagy esetleg ki is iktatódik. Csakhogy ez idő szerint úgy tűnik, a várható inflációt a világban a kínálati sokkok határozzák meg: termelési, szállítási zavarok a globalizált világgazdaság szövetének Covid-járványt követő, további szakadozásai nyomán. A háború durván széttépi a korábbi munkamegosztások hálóját, de ugyanígy az agresszorral szemben érvényesített szankciók is. Most már nemcsak arról van szó, hogy széttöredeznek, megszakadnak a szállítási láncolatok, hanem arról is, hogy a járvány miatti lezárások okozta hiányoknál jóval nagyobbak és szélesebb körben jelentkezők állnak elő. Olyanok, amelyek elhúzódó termeléskiesést eredményezhetnek. Nemcsak azért, mert például helyettesíthetetlen nyersanyagok válnak elérhetetlenné (vagy nehezen elérhetővé), de azért is, mert esetleges pótlásuk új technológiák kidolgozását teszik szükségessé. A hiány maga áremelést vált ki, de a felszámolását célzó tőkebefektetések megtérülési igényéből is ez következik, főként, ha azok területi elhelyezését nem lehet optimalizálni a világban.

A hiányhelyzetek megszaporodásából adódó, kínálati oldalról kiinduló infláció csökkenti a vásárlóerőt, a fogyasztást, ami visszafogja a beruházásokat és összességében visszaveti a GDP bővülését. Ugyanezt eredményezi, ha ezzel párhuzamosan a jegybankok az infláció megfékezése érdekében kamatot emelnek, és a megtakarításként kicsapódó jövedelmek nem vezethetők vissza hitelkihelyezésekkel a termelésbe – például a bizonytalan kilátások vagy/és a kapacitások hiánya miatt. A felsorolt jelenségek rendre mind a stagfláció irányába mutatnak. Azaz a stagnáló gazdaság mellett emelkedő infláció felé (ami egy rémálom, de nemcsak az Elm utcában!).

A magyar helyzetről

A magyar, mint a világ egyik legnyitottabb gazdasága, nem tudja kikerülni a jelzett, háború kiváltotta termelési és inflációs sokkokat. Azokat a magyar gazdaságban csak mérsékelni lehetne.

A termelés dinamikájának csökkenését úgy, ha az unió által megszabott jogállamisági kritériumnak megfelelve, időben hozzá tudnánk jutni a helyreállítási alap és az új uniós költségvetési ciklus ránk kimért forrásaihoz. Ezzel nemcsak a reálgazdaság mozgástere tágulna, de a folyósított euróforrások forintra való átváltásával a hazai valuta árfolyama is erősödhetne – hűtve az importált inflációt. A kamatszolgálat csökkenésével pedig a költségvetésen keresztül is nagyobb erősítést kaphatna a reálszféra.

Az infláció visszaszorítása a magyar gazdasággal szembeni bizalom erősítésén, a kamatok csökkenésén és a magasabb reáljövedelmek fogyasztást majd beruházást serkentő hatásán keresztül járulhatna hozzá a GDP-termelés bővüléséhez. Ám momentán nem ebbe az irányba tartunk, úgy is fogalmazhatjuk, hogy nem előre megyünk, hanem hátra. Mert a kormány kizárólag csak a parlamenti választások megnyerésére koncentrál.

Ennek érdekében oly’ mértékben nyitotta meg a költségvetés csapjait, amire korábban egyetlen választási kampányban sem volt példa. Emellett elérte a legkisebb bérek drasztikus emelését, ami a teljes bérskálát felfelé nyomja. Ugyancsak a kapacitásokkal szembeni túlkereslet fűtését eredményezi, hogy meghosszabbította a hiteltörlesztési moratóriumot és a hitelkamatokra „sapkát” húzatott.

  Sokan azzal érvelnek a kormány mellett, hogy ezek legalább jól tudnak kormányozni. Ám miért kellene jó kormányzásnak tartani azt a politikát, amely saját hatalmának megtartása érdekében rég nem látott méretű inflációval terheli meg a lakosságot? Akiket ráadásul még be is csap a „rezsicsökkentéssel” és az időleges árbefagyasztásokkal. Becsapja, mert a kialakult inflációs körülmények közt egyik sem tartható, csak időleges védettséget ad, amit előreláthatóan árrobbanás és/vagy termeléscsökkenés fog követni. A tényleges piaci hatásoktól védett, momentán megkímélt áru és szolgáltatási kör a teljes fogyasztói kosár nagyjából 15 százalékát teszi ki, ami meglehetősen sok. Februárban ezeknek az árai vagy nem emelkedtek („rezsicsökkentettek”+üzemanyagok), vagy pedig csökkentek (élelmiszerek). Ennek ellenére, a fogyasztói árdrágulás tovább nőtt, nyolc százalék fölé (az eurózóna inflációja csak 5,8 százalékos volt). Az unión belüli inflációs sorrendben a hetedik helyen álltunk, de az árak befagyasztásával elért, elfojtott inflációval együtt dobogós helyre kerülhettünk volna.

Ezzel csak arra akartam utalni, hogy a magyar gazdaságban az unió átlagánál jóval nagyobb az inflációs nyomás. Erre utal a maginfláció alakulása is, amely a múlt év vége óta nagyobb mértékben emelkedik, mint a teljes körre számított. Márpedig ez a gyorsan változó, szezonális és külső hatásoktól megtisztított mutató az infláció alaptrendjét jelzi, valósabb képet ad a fogyasztás teljes körét felölelő indexnél. A maginfláció az utóbbi, Covid előtti évtizedben 2019-ben ugrott nagyobbat, de akkor is csak 3,1 százalékra, ma viszont nyolc százalékot jelez.

Az árbefagyasztásról

Az árrögzítés akkor válthatja be a hozzáfűzött reményeket, ha azzal lehet számolni, hogy időközben kiiktatódik az inflációs nyomás, és így a lefagyasztás kiengedésekor az árszint nem emelkedik meg. Ezzel azonban momentán egyáltalán nem számolhatunk. Az MNB nem képes a kívülről és belülről, a költségvetési és a jövedelempolitika által fűtött inflációt érdemben visszaszorítani. Amikor tavaly nyáron megkezdte kamatemlő ciklusát 350 forint körül volt az euró árfolyama, most 380 közelében van. A forintárfolyam gyengülése tavaly nyár óta nagyjából másfél százalékponttal dobta meg az árszint emelkedését. Akkor négy-öt százalékos volt az infláció, most – az újabb árrögzítések ellenére is – ennek majdnem a duplája. Reálisan sajnos azzal kell számolnunk, hogy az üzemanyagok és az élelmiszerek árának felszabadításakor – úgy a nyár elején – a berobbanó, két számjegyűvé vált inflációval ismét dobogós helyre kerülünk az unióban.

A „rezsicsökkentéssel” pedig az a helyzet, hogy a többségében 2013-ban rögzített árak ugyan megtarthatók lesznek, de ennek több százmilliárd forintra tehető ára lesz, amit valakinek meg kell fizetni. A vezetékes gázt az egyetemes szolgáltatásra jogosultak (főként a háztartások) már ma is a beszerzési ár ötödéért kapják. Ha a „rezsicsökkentett” árak maradnak, akkor a vételi és eladási ár közti negatív különbözetet a költségvetésnek viselnie kell, azaz mindannyiunknak. A jövedelemvesztés így sem úszható meg, csak nem fogyasztásarányosan terhelődik a társadalomra – spórolásra ösztönözve –, hanem esetlegesen szétterülve. Kinek magasabb adóval kell fizetnie, kinek a költségvetési kiadásfaragással megcsonkított, nem elérhető társadalmi szolgáltatásokkal, és/vagy az elszálló deficit miatti nagyobb adósság növesztette kamatszolgálattal.

Ráadásul a költségvetés akkor terhelődne meg, amikor annak konszolidálására, hiányrátájának csökkentésére kellene sort keríteni. Olyan körülmények közt, amikor a GDP növekedése várhatóan elmarad a tervezettől, az elfogadott éves deficitnek pedig február végéig már majdnem a felét kimerítettük. Ha viszont kiesik a beígért költségvetési hiányfaragás, akkor az a legkevesebb, hogy a nemzetközi befektetők bizalomcsökkenésével kell szembesülnünk, ami a legjobb esetben az ország tovább dráguló finanszírozását váltja ki.

Ebbe a kelepcébe sikerült a „jól kormányzó” Fidesz-KDNP-nek 2022 tavaszára az országot belevezetnie. Ez a kelepce a járvány utóhatásaitól, valamint a mostanában elhatalmasodó háborús veszélytől függetlenül, már korábban elkezdett formálódni. Azt is mondhatjuk, hogy önként formálták, külső nyomástól mentesen. Az idei, balszerencsés évben komoly esély nyílik arra, hogy a külső kényszerek és a belső felelőtlenségek következményei egymást felerősítve hassanak mindannyiunkra. Csak abban reménykedhetünk, hogy mindezeken felül, talán az életünkkel nem kell fizetnünk….