A kormány humoristája bocsánatot kér

Nacsa minderről a KarcFM rádió Bezzeg című műsorában értekezett, szerinte ugyanis „a nézők kevésbé adnak egy-egy humoros mondatnak, gondolatnak nyomatékot, ha azt egy nő szájából hallják.” Mint mondta, „nem tudom miért van így, szerintem ez egy alapvetően férfi szakma.”

Nem is tudhatja, hogy miért van így, merthogy ez alapvetően nem egy férfi szakma. Tehetség kell hozzá, humorérzék, nem mellesleg mérték és ízlés, ami mindkét nem képviselőit ugyanúgy jellemezheti, mint ahogy – van rá példa – hiányozhat is belőlük.

Nacsát egyébként arról kérdezték a rádióban, hogy mi a véleménye az ugyancsak humorban utazó Pottyondi Edina munkásságáról. Amire a kérdezett mondhatta volna, hogy nem kedveli a humorát, még az is belefért volna, ha azt mondja róla, hogy szerinte tehetségtelen. Ezzel is lehetne persze vitatkozni, mert a humor minden más műfajnál szubjektívebb: az egyik ember jót nevet egy poénon, miközben a másik el sem mosolyodik rajta. Nacsának azonban nem volt bátorsága, hogy a kérdésre konkrétan és korrekten válaszoljon, ehelyett belement abba az utcába, ahol leginkább a kormányhoz közeli prominensek szoktak mutatkozni. A vak komondoros Baloghok, a nőket a konyhába és a szülőszobába száműző Vargák, aki szerint, ha a nők szülnének „két-három vagy inkább négy-öt gyereket”, akkor nem keletkezne monokli a szemük alatt. De idézhette volna Kövér László házelnököt is, akinek az a meggyőződése, hogy „szeretnénk, ha lányaink az önmegvalósítás legmagasabb minőségének azt tartanák, ha unokákat szülhetnének nekünk”.

Ebbe a sorba illeszthető a nemrégiben alakult Petőfi Zenei Tanács prominense, a Kossuth-díjas Kovács Ákos nevű énekes, aki néhány évvel ezelőtt az egyik kormányhoz közeli televízióban arról beszélt, hogy „a nőknek nem az a dolguk, hogy ugyanannyi pénzt keressenek, mint a férfiak. Amikor az újságíró rákérdezett, hogy mi a dolguk, azt mondta: Hát, mondjuk, a női princípiumot beteljesíteni, nem? Hogy mondjuk, valakihez tartozni. Valakinek gyereket szülni.”

Ugyanez a gondolat egyébként az akkor még nem államfőként tevékenykedő, Novák Katalinnál is visszaköszön, aki – még családügyi miniszterként – arra biztatta nőtársait, hogy ne akarjanak versenyezni a férfiakkal, érjék be kevesebbel, legyenek kevesebbek.

A világ változik: szombaton még az volt Nacsa véleménye, hogy a humor nem nőknek való műfaj, de vasárnapra megvilágosodott és a Facebookon elnézést kért a szavaiért. „Azt hiszem, sosem késő belátni, ha az ember hibázik, és félreérthető megfogalmazásával adott esetben sokak érzékenységét sértheti valamilyen módon, noha a konkrét témával kapcsolatban rossz szándék nem vezérelte. Belátom, ebben az esetben ez pontosan így történt. Nem volt lehetőségem azt sem elmondani, hogy miként váltak félreértelmezhetővé a szavaim. Eredetileg azt szerettem volna elmondani, amelyet előttem már korábban többen is elmondtak, hogy valamiért hazánkban kevesebb a női előadó ebben a szakmában. Nem kérdés számomra az sem, hogy mindig az adott embert kell nézni függetlenül attól, milyen nemű, nő vagy férfi, milyen nemzetiségű, vagy politikai hovatartozású az illető. Itt és most a témát lezárva, szeretnék bocsánatot kérni mindenkitől, akit esetleg megbántottam!”

Vagyis, Nacsa Olivért félreértették, mert nem azt mondta, amit eredetileg mondani szeretett volna. Mindez nem érne meg egy cikket, régóta tudjuk, hogy bizonyos körökben nem szégyen, hanem macsóság így vélekedni a nőkről. Ám, ha már jobb meggyőződésünk ellenére, Nacsáról beszélünk, ideje volna arról is szólni, amit a kormánypárti mezben virító humorista pályája elején még bizonyára tudott, de mára ezek szerint elfelejtette. Vagyis, hogy a humor alapvetően ellenzéki műfaj. Arról szól, hogy kigúnyolja a hatalmasokat, butaságaikat, kisszerűségeket, adott esetben az aljasságot, a gazemberséget. Ezt tette Hofi Gézától kezdve mindenki, aki humoristaként adott magára és nemcsak a pénztárcájának vastagságát, hanem a szakmáját is fontosnak tartotta.

Nem mintha ellenzékben nem lehetne rossz dolgokat csinálni, hibákat, vagy ne adj' isten, bűnöket elkövetni. Ezeknek a hibáknak, bűnöknek, butaságoknak azonban – éppen „elkövetőik” helyzeténél fogva – sokkal kisebb a súlyuk az ország, a társadalom szempontjából, mint amikor a hatalmon lévők követik el ugyanazt. Kormányon nagyságrendekkel többet lehet ártani, ezért a sajtónak – a szatirikus médiának különösen – kötelessége a hatalmat ellenőrizni, ha úgy tetszik, visszásságaira rámutatni.

Az igazi humor mindig ellenzéki, függetlenül attól, hogy épp ki van kormányon és ki ellenzékben. Aki ezt nem tudja, vagy magasról tesz rá, az hiába próbálja szórakoztatni és nevettetni az embereket, jobban tenné, ha más pályán próbálna érvényesülni., A nézők ugyanis – Nacsa Olivér után szabadon – „kevésbé adnak egy-egy humoros mondatnak, gondolatnak nyomatékot,” ha azt egy kormánypárti agitátor szájából hallják.