A szankciókba, vagy Orbán politikájába pusztulunk bele? 

Vannak helyek, ahol jószerivel azt sem tudják, ki vezeti az országukat, azt pedig biztosan állíthatjuk: sehol a világban nem jut ennyi felülethez a „prime minister”. Ugyanakkor, hogy magyarázzam a bizonyítványunkat, diktatúrákat kivéve, nincs olyan hely, ahol ilyen mértékben vált volna egyszemélyivé a döntési mechanizmus. Mit mechanizmus; Magyarországon a fű sem nő Orbán Viktor engedélye nélkül. 

És most olyan időket élünk, amikor igazán nem a fűről kell határozni, húsba vágó kérdések vannak az asztalon, a mindennapi megélhetésünk vált bizonytalanná, nagy rétegek süllyednek egyre lejjebb, válik kockázatossá a létük. Egy szűk rétegen kívül – bízvást mondhatjuk: a NER haszonélvezőin kívül – még a jómódúak is megnézik, mire költik a pénzüket, még ők is figyelik az árakat, az akciós termékeket; ki tudja, mit hoz a holnap. Egy váratlan betegség, egy hirtelen családi havária pillanatok alatt elviszi, elviheti a megtakarításokat, már ha vannak egyáltalán. Nos, egy ilyen helyzetben, gondolná az ember, minden megváltozik, a miniszterelnök is túllép saját mindenhatósága bűvkörén, és miután szembejön vele a valóság, félreteszi eddig politikáját, a kommunikációs megoldásokat, számít a közösség erejére, az együttműködésre, a közös gondolkodásra. A mi vezetőnket azonban nem ilyen fából faragták…

Azt eddig is tudtuk, hogy a politikai, kommunikációs kormányzást mindennél előbbre valónak tartja, arra helyezi a fő hangsúlyt, és mert arra helyezi, erre a területre egy fillért sem sajnál elkölteni. Ráadásul, ugye tudjuk, látjuk, nem filléreket, hanem vagyonokat fordít, milliárdok röpködnek – és most ne foglalkozzunk azzal, hogy azok is baráti zsebekben landolnak. Orbán elmúlt tizenkét éve a sikerpropagandáról szólt, és – lássuk be – nagyon is eredményesen; ügyesen(?) kapcsolta ki és le az ellenzéki médiát, vette kezébe az állami csatornákat, fordította a maga céljaira a közös pénzünket. Ügyesen, hiszen vidéken például alig-alig jutottak az emberek másfajta információhoz; most, amikor igazán nagy baj van, most is csak abból tudják ezt, hogy hirtelen kevés lett a pénzük, amit eddig meg tudtak vásárolni, arra már nem futja. Szóval azt hittük, hogy a realitás új időket, új megoldásokat hoz, ám nincs így. Újra beborít mindent a politikai-kommunikációs megoldások halmaza: hirdetések, óriásplakátok, személyes megszólalások üzenik: Brüsszel a hibás mindenért. A szankciók. És Orbán megint abban bízik, hogy az emberek nem gondolkodnak, rövid távú memóriával rendelkeznek, nem emlékeznek például arra, hogy az infláció már az oroszok háborúja előtt beindult Magyarországon, hogy a közgazdászok az elhibázott Covid-kezelés alatt és után is felhívták a figyelmet a közelgő veszélyekre, és arra is, hogy az orbáni ársapkák rossz viseletek, hatásukat legfeljebb rövid távon érvényesítik – a lakosság elégedettségét –, hosszú távon inkább romboló hatásúak. Orbánt azonban nem lehet kizökkenteni, és a mostani, immár egyértelmű válság sem viszi más irányba: az emberek igen is becsaphatóak, ezért aztán be is kell őket csapni. 

Újabb, minden eddiginél értelmetlenebb és megmagyarázhatatlanabb nemzeti konzultációt kell indítani, új ellenséget kell felmutatni, új hirdetési kampány kell indítani – és minden rendben lesz. No nem az országgal, annak helyzete ráolvasással nem javítható, hanem a közvéleménnyel. Ők el fogják hinni, hogy mindennek Brüsszel rossz, szankciós politikája az oka. A magyar miniszterelnök teljesen új, de tőle eddig sem idegen szerepet öltött magára: az egyetlen harcosét, aki meg akarja és meg is tudja állítani ezt a rossz politikát, és aki egyedüliként látja – csak nincs hozzá elég hatalma –, hogyan lehet véget vetni ennek a háborúnak. Orbán egyre szaporodó megszólalásaiban mutatja fel magát a világhelyzet elemzőjeként, és aktív szereplőjeként, olyan aktorként, aki a túlerővel szemben is képes lesz a magyarok érdekeit megvédeni. Egyelőre persze csak itthon, de egyre határozottabb fellépéssel Brüsszelben is. Itthon most a pénzügyminisztert utasította, hogy egy év alatt csökkentse a felére az inflációt, mintha ez a dolog csak így működne. Mert hisz, ha így működne, akkor miért nem utasítja arra, hogy holnaptól legyen csak kilenc százalék, a húsz helyett. Hát, egyébként, azért nem, mert ő is tudja, hogy a gazdaság, a pénzpiac nem így működik. Ő is tudja, hogy az infláció nem fog attól csökkenni, mert arra utasítást ad. Ő is tudja, hogy a gazdaságban vannak törvényszerűségek, és ő is tudja, hogy az elhibázott lépésekért, a felelőtlen választási pénzszórásért fizetni kell. Ő is tudja, hogy Oroszország nem óriás, és vele szemben nem a törpék harcolnak, és ő is tudja – illetve csak ő tudja –, hogy mit vár el tőle Putyin. Ez az utasítás tehát nem más – most sem más –, mint kommunikációs blöff, annak felmutatása, hogy képes a Föld forgásának irányát is megváltoztatni. Ereje hatalmas és végtelen.

Amit mi készséggel elhiszünk. Csak közben belepusztulunk. Ebbe és nem a szankciókba, ahogy azt az újsütetű kormányzati kampány hirdeti.