Együtt nem érzők viadala

Az éhezők viadala (The Hunger Games) egy disztópikus regény és film, ahol a szerencsével kiválasztott fiataloknak kell egy brutálisan kegyetlen televíziós műsorban egymást leöldösniük, hogy aztán a végén csak egy maradjon állva, aki így elnyeri a jobb élet jutalmát. Az elmúlt időszakban sokszor eszembe jutott ez, a súlyos tanítása miatt: a magyar közéletben egyre kevésbé számít a politika lényege (a közjó megvalósítása), helyette viszont a minden együttérzést nélkülöző „én fogom túlélni” szemlélet érvényesül. Az utóbbi napok három, e körbe tartozó politikai eseményét emelném ki.

Nem érdekel a „zokni-hegesztés” Pintér Sándor ügyében, hiszen mégiscsak kimondta a kórházakban hagyott több száz csecsemővel kapcsolatban, hogy „nem mi szültük őket, nem hagytuk ott őket”. Hogy Lehet Ilyet Mondani? És különösen, mit jelent az, hogy nem „mi” szültük, s hagytuk őket ott a kórházban? Belügyminiszter úr, hát ki, ha nem mi? Esetleg „mi”alatt a felső-közép osztályba tartozó heteroszexuális, római katolikus, kormánypárti, középkorú, rendpárti fehér férfiak kasztjára gondolt, mert úgy véli, hogy a mélyszegénységben, vagy attól függetlenül felelőtlenül élő nők kizárólagos hibája mindez?

Miután Karácsony Gergely sokadjára bejelentette, hogy a kormány tartozásának teljesítése nélkül csődbe megy a főváros, Orbánék kiadtak egy kékcédulás konzultációs jellegű kormányhatározatot, aminek tartalma nincs, csak üzenete. Elolvasva, józan ésszel beláthatjuk, hogy a jogalkotást megint egyértelműen politikai célra használták: „Minden fővárosi lakos érdeke, hogy a fővárosi közszolgáltatások – ideértve a közösségi közlekedést – működőképesek maradjanak, még akkor is, ha a főváros fizetésképtelen helyzetbe kerül”. Ezért aztán a kormány azt a határozatot hozta, „Elkötelezett amellett, hogy Budapest Főváros fizetésképtelenné válása esetén a fővárosi közszolgáltatások és a fővárosi tömegközlekedés zavartalanul működjenek. Kész minden segítséget megadni, hogy a fővárosi közszolgáltatásban, ideértve, a fővárosi tömegközlekedésben érintett dolgozók minden körülmények között megkapják munkabérüket, amennyiben a Fővárosi Önkormányzat nem tesz, vagy nem tud eleget tenni fizetési kötelezettségeinek.” Értsd: az orvos addig ül a szenvedő, kezelhető beteg mellett, amíg az eszméletét és cselekvőképességét el nem veszti, s csak akkor avatkozik be „megmentőként”. Gyalázatos kínzás és kivéreztetés folyik itt: megint meghalt a jogállam, amely lassan ráun a felesleges feltámadásokra.

Végül aztán itt van a belvárosi eset. A Szentgyörgyvölgyi Péter Fidesz-KDNP polgármester alatt működő belváros-lipótvárosi önkormányzat képviselő-testülete nem túl hosszas vívódást követően úgy határozott, hogy az Iványi Gábor által vezetett Oltalom Karitatív Egyesülettel felmondja a hajléktalanellátási szerződést. Ennek oka, hogy hirtelen világossá vált: a hely a Magyar Vöröskereszt jövőbeni szolgáltatásainak kell, s az egész kerületben nem találtak ennek megfelelő ingatlant. Átlátszóvá teszi az amúgy is víztiszta ügyet, hogy az erre vonatkozó napirendi pont nem szerepelt a testületi ülés meghívójában. Az sürgősségi indítványként érkezett, nyilván az ülés előtt pár perccel derült ki, hogy nincs más lehetőség. Szerintem még megszavazhattak volna egy büntetést is Iványiéknak arra hivatkozással, hogy éveken át az alattomos módon kicsalt szerződéssel foglalták el a másik szervezet elől ezt az egyetlen megvalósítási helyet.

Ez a magyar „Politikai túlélő együtt nem érzők” viadala.