„Fáradt madár nem röppen fel”

Bár 1945. február 4. és 11. között hivatalosan azért ült össze Franklin D. Roosevelt, Joszif Sztálin és Winston Churchill, hogy megvitassák a háború utáni Németország kormányzásának kérdését, valójában újrarajzolták Európa térképét. A történészek jelentős része ettől az eseménytől eredezteti a két világrend kialakulását, a kelet és a nyugat évtizedekig tartó szembenállását. Akkor persze szövetségesek voltak, hiszen a két fő ellenséget, a náci Németországot és a militarista Japánt még nem győzték le. A törésvonalak azonban már kezdtek látszani. Churchill és Sztálin között mind jobban élesedtek az ellentétek, amelyeket Roosevelt igyekezett tompítani.

A legfőbb vita a brit és a szovjet vezető között Lengyelország jövőjével volt kapcsolatos. A lengyelek a háború első pillanatától a britek legfőbb szövetségesei voltak, hiszen Nagy-Britannia éppen azért üzent hadat Németországnak, mert a nácik lerohanták Lengyelországot. Winston Churchill számára egyszerűen elfogadhatatlan volt, hogy a győzelem után ne állítsák helyre Lengyelország szuverenitását. Sztálin viszont nem tudta elfelejteni, hogy a történelemben már többször is Lengyelországon keresztül érte támadás Oroszországot. De azt sem, hogy amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót, a lengyelek vonakodtak az oroszokkal együtt harcolni. Ezzel együtt, Sztálin azt hangoztatta, hogy a Szovjetuniónak érdeke egy nagy és erős Lengyelország létrehozása. Csak azt felejtette el hozzátenni, hogy ezt kizárólag a Szovjetunióval való szoros szövetségben, Moszkva csatlósaként tudja elképzelni. A vitában az Egyesült Államok nem igazán vett részt, mivel Roosevelt számára sokkal fontosabb volt, hogy a szovjetek mielőbb belépjenek a Japán elleni háborúba. A vége az lett, hogy Sztálin megtarthatta az 1939-ben Lengyelországtól elfoglalt területeket, kárpótlásul pedig az országot 80-200 kilométerrel nyugatra tolta.

Sztálinnak azonban nemcsak Lengyelország volt fontos. A szovjet diktátor jól emlékezett arra, hogy a bolsevik forradalom vezetője, Lenin szerint a háború a kapitalizmus természetes velejárója. Ezért biztosra vette, a második világégés után csak idő kérdése, hogy a nyugati hatalmak újból egymásnak ugorjanak. Viszont azt sem felejtette el, hogy az első világháború végén a győztesek úgynevezett „cordon sanitaire”-t vagyis egészségügyi övezetet hoztak létre a Szovjetunió nyugati határai mentén. Így akarták megakadályozni a kommunizmus terjedését Európa felé. Kellett hát neki egy új „egészségügyi övezet”, amely ütköző zónaként szolgálhat a nyugatiak és a Szovjetunió között, mégpedig a Moszkvához hű országokból. Mivel a vörös hadsereg addigra már a kiszemelt országokat jórészt elfoglalta, a terv megvalósítása nem is lehetett kérdéses. Sem az Egyesült Államok, sem Nagy-Britannia nem tehetett ellene semmit. Így aztán a felszabadított, vagy inkább elfoglalt országokból létrejöttek azok a kommunista vezetésű államok, amelyek a hidegháború idején a Szovjetunió szoros gazdasági és katonai szövetségesei lettek. Európa kettészakadt és ez a megosztottság a múlt század kilencvenes éveinek elejéig tartott.

Állítólag történt még valami Jaltában, ami kicsit sem tartozik a jelentős, történelemformáló események közé. Sőt, talán még a hitelességéhez is jócskán férhet kétség, viszont izgalmas. Miután a konferencia idejére Sztálin és Churchill viszonya meglehetősen feszültté vált, nem csoda, hogy a szovjetek fokozott gyanakvással figyelték a brit miniszterelnök minden lépését. Különösen az érdekelte őket, hogy vajon milyen titkos, kétoldalú megbeszéléseket folytathat Churchill az amerikai elnökkel. Nem is kellett sokat várniuk. A tárgyalások egy pontján, Roosevelt kis cédulát csúsztatott Churchill elé, aki elolvasta, elmosolyodott és a cetlit a zakója zsebébe gyűrte. Majd elővett egy másik papírdarabkát, ráírt valamit és Roosevelt elé tolta. Az amerikai elnök rápillantott és szélesen mosolyogva bólogatott. Mivel a cédula az asztalon maradt, a teremben lévő összes, rejtett filmfelvevőt rá fókuszálta az orosz titkosszolgálat. A papíron a következőt lehetett olvasni: „Fáradt madár nem röppen fel!” Az NKVD, vagyis a szovjet titkos rendőrség tisztjeinek nyilvánvaló volt, hogy ez csak rejtjelezett üzenet lehet. Rögtön hozzá is láttak a kód feltöréséhez. De hibába volt minden igyekezetük, a szöveg egyetlen addig ismert brit, vagy amerikai titkosítási sémának sem felelt meg. Bizonyára azért, gondolták a szovjet kódfejtők, mert a nyugati szövetségesek egy új rejtjelezési módszert alkalmaztak. Úgy vélték, a megoldás kulcsa abban az üzenetben lehet, amire Churchill így válaszolt. Meg akarták hát szerezni azt a cetlit, mindenáron. Próbálták kilopni Churchill zakójából, úgy, hogy egy ügyes zsebtolvaj véletlenül meglökte. Ám a brit kormányfő meglehetősen masszív öregember volt, akit nem lehetett csak úgy fellökni. Ekkor „véletlenül” leöntötték a zakóját, majd felajánlották, hogy kitisztítják. De Churchill nem sokat adott a megjelenésére, gyakran aludt ruhában és mivel szinte állandóan szivarozott, sokszor le is hamuzta a zakóját vagy a nadrágját. Hol érdekelte őt holmi italfolt? Végül a brit kormányfő úgy utazott el Jaltából, hogy a szovjeteknek nem sikerült elcsenniük a zsebéből Roosevelt üzenetét. Mit volt mit tenni, riadoztatták a Nagy-Britanniában lévő szovjet titkos ügynököket, és parancsba adták nekik, hogy bármi áron lopják el azt a papírdarabkát. Egyikük be is tört a londoni, királyi tisztítóba, és megszerezte a cetlit.

Az állt rajta: „Nyitva a slicced!”