Féligazságoktól a hazugságokig
Sokasodó problémák, megmagyarázni való jelenségek egyre szaporodó tömege egyfelől, másfelől a válaszadásra hívatott oldalról a mellébeszélések, tényferdítések, részigazságok kifordítása és az egyre nyilvánvalóbb hazudozás kezd megszokottá válni. Észre sem vesszük, úgy épülnek be a mindennapjainkba a kormányzati magyarázatok nagyon is vitatható, időnként kiáltóan zavaros és átlátszóan egyoldalú tételei úgy, hogy már se kedvünk, se pedig türelmünk nem marad a nyilvánvaló egyoldalúságok szóvá tételéhez.
Az éppen mögöttünk hagyott februárban e jelenség mind általánosabbá válására tucatszámra találhattunk látványos példákat. A maradék – igaz, csak a kisebbség számára elérhető – el nem kötelezett médiumok mindezt rendre szóvá is tették, ezért akár még a legkirívóbb eseteket sem érdemes ehelyütt újból ismertetni.
A közéleti hazudozások eltérő szintjeiről
A hazugság nagyon ritkán mutatja meg magát egyértelműen és vitathatatlanul olyan jelenségként, amelynek magától érthetődően a Mások tudatos félrevezetése lenne a célja. A politikai/közéleti hazudozásnak pedig különösen sokféle és igen finom fokozata létezik, s éppen eme összetettsége miatt a legtöbbször nem is olyan egyszerű felismerni hazugság-mivoltát.
Kezdve ama egyszerű ponttól, amikor eredetileg puszta tévedésről volt szó, csak utólag az elkövető képtelen beismerni ezt, hanem inkább mellébeszél, körülményeket hamisít, nehogy csorba essen a szavahihetőségén. (Lásd például az elmúlt hetek mindennapos kormányzati magatartását a napelemek hihetetlen módon megnövekedett igényeinek kielégítése kapcsán, amikor is egyszerűen arról lehetett szó, hogy a befogadó rendszert sok éven át elfelejtették felkészíteni erre az esélyre.) Vagy valami hasonló zajlik féltucatnyi településen az akkugyártás ügyében, ahol hetek óta azt hajtogatják: ők minden esetben mindenkivel egyeztettek. Pedig dehogy. Csak éppen nem számoltak a leendő lakossági reakciók erejével.
Bonyolultabb a helyzet a féligazságok nagyüzemi használatakor, mert az ilyen alkalmak – első ránézésre – sokak számára nagyszerű lehetőségeket teremtenek a saját szempontok kizárólagos érvényesítésére. Más, esetleg hasonlóképpen jelentős megfontolások szándékoltan figyelmen kívül hagyásával. Ezt a kommunikációs játékot elsősorban maga a kormányfő szokta nagy élvezettel játszani, különösen a reprezentatív megszólalásoknak szánt alkalmakkor. Főként olyan eseményeken, amelyeken erős késztetést érez a kormányzásához köthető szédületes sikerek egekbe tupírozására. A minapi – Vártkert bazári – éves értékelése nagyszerű példatára ennek, a szaksajtó darabokra is szedte valamennyi dicsekvésnek szánt állítását.
Csupán illusztrációként elegendő talán a jelenség érzékeltetése kedvéért egy példát megidéznünk. Szerinte példátlanul nagy sikert aratott tavaly a hazai gazdaság az export-teljesítményével. /A mesterhármas egyik összetevője ez lenne…/ S amikor ezzel dicsekszik, akkor hallgat arról, hogy e teljesítmény mögött az első számú tényező az inflációs hatás volt, aminek következtében maguktól is száguldoznak a bevételek. De még kiáltóbb a féligazság annak a fényében, hogy az import – sokkal gyorsabban nőve – szintén rekordmagasságokba repült, minek következtében a külkermérleg rég nem látott, példátlanul magas hiánnyal zárt, amiből már meglehetősen aggasztó egyensúlyi, finanszírozási és árfolyamproblémák következnek. Hasonló szerkezetű féligazságok ünneplésére egyébiránt a miniszterelnök kedvenc miniszterei is rákaptak, különösen a külügyekért felelős, aki szinte megállás nélküli kényszerdicsekvővé képezte ki magát. Mostanában sajnos a hetenként kormányzati tájékoztatót tartó miniszter is előszeretettel hárítja el különféle témákban a sajtó jogos aggodalmait – hasonló féligazságok állandósuló használatával.
Amikor már ez sem elég, akkor kell szintet lépni
Az utóbbi eset már átvezethet egy újabb kommunikációs csapda körülírásához: a nem válaszolás, illetőleg a más összefüggésekre való válaszolások trükkjéhez. Ennek a legismertebb iskolapéldája februárban a pedagógusok tiltakozásaira adott kormányzati reakció volt. A megszólaló kormányzati tényezők a jogos kérdésekre adandó érdemi válasz helyett állandóan a brüsszeli pénzek elmaradó folyósítására hivatkoztak. Olyan körülményre, mint ami mintegy természeti csapás módjára korlátozza a kormány döntési lehetőségeit. Gondosan hallgatván arról, hogy e források elmaradásában mi a kormány saját felelőssége. Arról nem is szólva, hogy ugyanezen időkben hasonló nagyságrendű pénzeket folyamatosan elő tudott teremteni a kabinet: a Vodafone megvásárlásától az atlétikai stadion egekbe szökő költségeinek fedezéséig, miközben Orbán újból belengette a Budapest Airport megvásárlását. A bevethető kommunikációs trükk tehát az, hogy érdemi válasz adása helyett felvázolnak egy olyan körülményt, ami önmagában akár még igaz is lehetne, csakhogy az adott ügy szempontjából teljesen irreleváns tényező.
A leglátványosabb példa azonban erre a nem válaszolásra az, amikor a kormányfő vezetésével kórusban hangoztatják az európai rekordokat döngető hazai infláció kizárólagosan „szankciós” jellegét. Egy önmagában is követhető és az elmúlt néhány egyéb, belső gazdasági/gazdaságpolitikai döntések következményeiből is világosan levezethető jelenséget megpróbálnak kizárólagosan olyan külső tényezővel megmagyarázni, amely kapcsán aligha lenne felvethető a kormányzati felelősség. Az elmúlt hónapok gyakorlatából ez talán a legsúlyosabb példa arra, hogyan kell tényferdítésekkel, a valós összefüggéseket mesterségesen életre hívottakkal helyettesítve, félrevezetni a közvéleményt és menteni a kormány mundérját.
Az utóbbi idők kormányzati füllentéseinek mostanság előkerült egy, korábban már jól bejáratott módszere is. Létező, de egyébként össze nem tartozó jelenségekből kell egységes és zárt történetet megalkotni. Ez a megoldás néhány évvel ezelőtt, a migránsválság idején élte a virágkorát. A mostani változatban az ellenzék eleve külföldről finanszírozott politikai képződmény ( dollárbaloldal), amelyet értelemszerűen a külföldi érdekek képviseléséért fizetnek. Ők pedig eleve háborúpártiak – szemben a kormány eltökélt békeakaratával. És ez az idegen pénzeken tenyészett ellenzék gátolja meg a jogos és megítélt brüsszeli pénzeink megérkezését. Tehát ők az okai annak, ha nincsen pénz a pedagógusbérek emelésére stb. Őket pénzelik onnét, ahol ki sem látszanak a korrupciós ügyekből és még van képük nekik emlegetni magyarországi korrupciót. Ez a mese egyébiránt mindenre felhasználható, univerzális kezelési mód. A hazai gondokra éppúgy, mint egyre kedvezőtlenebbé váló nemzetközi megítélésünk magyarázatára, azaz kiválóan teljesíti a mindenkori összeesküvés-elméletekhez fűzhető remények legfontosabb kritériumait. Vádold meg mindazzal az ellenfeleidet, amivel neked kellene elszámolnod. És ebbe a táborba terelj be mindenkit, aki nem a te híved.
Az elmúlt egy évben kialakult keretek színjátékai
A háború és az ebből adódó közéleti félelmek megnövekedett szerepe eleve megkönnyíti a fekete/fehér világképek eredményes használatát. A mostani háború a magyar kormány számára eleve nehezen fel- és megoldható szituációt formált meg. Egyfelől több mint világos, hogy a nemzetközi kötelékeink (a NATO és az unió) így is, úgy is kijelölhetnék a követendő magyar álláspont tartalmát és kereteit. Másfelől viszont az évek óta – de legalább 2014 óta – követett oroszbarát hozzáállásunk miatt a kötelezően tanúsítandó európai álláspontokat a magyar kormány nem tudja és nem is szándékozik sem elfogadni, sem pedig képviselni. Még pontosabban szólva, attól függően lavírozik az össze nem egyeztethető végletek között, hogy az adott fórumon, szituációban éppen mit gondol olyannak, amit ott el lehet fogadtatni. Pillanatnyilag. Legalább egy napra… Mert holnap már más fórum, más helyszín, másféle közönség lesz és nekik is, ott is szeretnének megfelelni. Ez a fajta, képtelenül ellentmondásos helyzet kiváló tápláló talaja az össze-vissza-beszédnek, az egymásnak homlokegyenest ellentmondó állásfoglalások rendszeres produkálásának. Azt is mondhatnánk, hogy a belsőleg ellentmondásokkal telített szerepkészlet eleve gátat emel az egyértelmű és tiszta beszéd elé, s így szinte törvényszerűen sodorja a foglyát a permanens hazudozás irányába.
Ennek következtében az elmúlt egy évben, de e mostani februári szezonban sem volt képes a kormány világosan elmagyarázni az általa követett magyar álláspont indokoltságát. Mert nem is lehet. Nem lehet egyszerre és egyidejűleg elítélni az agressziót és az agresszort, még akkor sem, ha maga Orbán Viktor is lázas igyekezettel próbálja meg e kettő szétválasztását. Idei évértékelőjének csaknem a felében e fura álláspont megmagyarázására tett kísérletet, de ez alkalommal sem lett az ellentmondás oka kielégítően megindokolva. (Hogy elítéljük az agressziót, de az agresszort nagyon is megértjük…) A maga által gyártott menekülési útvonal – miszerint „mi a béke pártján lennénk” – nem más, mint a lényeg megkerülésére tett grandiózus kísérlet. Grandiózus és roppantul drága. Hatalmas összegekkel kell kitermelnie az össznépi támogatottság látszatát, amire már csak azért is szüksége lehet, mert pontosan tudja, hogy álláspontja ÖNMAGÁBAN nem megvédhető. Ezért kell előállítani – mintegy külső kényszerként – az össznépi, elsöprő erejű támogatás látszatát.
Így lesz majd huszonvalahány milliárd forintnyi erőfeszítésből az a kevéske támogatás többségivé, amit propaganda-eszközökkel kell és lehet 97 százalékossá felturbózni. És így érjük el 2023 tavaszára azt, hogy a legnyilvánvalóbb, arcpirítóan átlátszó hazugság is az ország egészét beteríteni képes látványpolitizálássá erősödve, szinte minden sarkon ránk köszön.
Kezdődött mindez a féligazságokkal, folytatódott a mellébeszélések intézményesítésével, majd az „alternatív valóságok” előállításával. Most már eljutott a nyílt hazugságok köztérivé tételének kényszeres gyakorlatáig. Vajon hol a határ? Lesz-e határ egyáltalán?
