Kövér László is kaphatna Nobel-békedíjat

Kövér házelnök ezzel azon házelnökök sorát gyarapította, akik szerint „az Amerikai Egyesült Államok 45. és 47. elnökének béke iránti elkötelezettsége megváltoztatta a világot.” A levélírók nem fukarkodtak a magasztos jelzőkkel, mert úgy látják, hogy „kevesen vannak, ha egyáltalán vannak ilyenek, akik többet tettek a történelem során a béke ügyének előmozdításáért és senki sem érdemli meg nála jobban ezt a kitüntetést.” 

Kövér és társai nyilván abból a feltevésből indultak ki, hogy Trump második elnöki ciklusa előtt idehaza mást sem lehetett hallani a fideszes megszólalóktól, minthogy az amerikai elnök egy nap alatt békét teremt az orosz-ukrajnai háborúban. Nos, a háború befejezése ma sincs közelebb, mint korábban, s bár Trump valóban tárgyalt a résztvevő felekkel, a konfliktust nem tudta megoldani. Idővel kénytelen volt elismerni, hogy a probléma nehezebben megoldható, mint ahogyan gondolta. Pedig, azt még egy magának Nobel-békedíjat követelő amerikai elnöknek is tudnia kell, hogy ezt a háborút kétféleképpen lehet befejezni: vagy úgy, ahogy Orbán Viktornak is kedvére való volna, hogy az Európai Unió országai hagyjanak fel Ukrajna támogatásával. Ebben az esetben az oroszok viszonylag gyorsan megszállnák a számukra fontos ukrán területeket és a mostani kormány helyett egy Putyinéknak megfelelő, az ő érdekeiket kiszolgáló vezetése lenne az országnak. A másik lehetőség, hogy Putyint erővel kényszerítik a háború befejezésére, egységes európai fellépéssel, a mostaniaknál súlyosabb gazdasági szankciókkal, s – miután Putyin csak az erőből ért, mert minden más lepereg róla – az ukrán hadsereg megerősítésével, hogy felvehesse a harcot a betolakodókkal.

Kövér és a Trumpot Nobel-békedíjra ajánló parlamenti elnökök elfeledkeztek néhány, az amerikai elnök béke iránti sajátos elkötelezettségére utaló, nemzetközi szinten is nagy hatást kiváltó mutatványáról. Ilyen volt például, hogy az USA megtámadta az olajban gazdag Venezuelát, elrabolta az ország – diktátorként működő – vezetőjét, támadással fenyegette Kubát és Iránt, valamint Grönlandra is feni a fogát – a Dániához kapcsolódó, ásványkincsekben gazdag szigetről azt mondta, hogy amennyiben másképpen nem megy, erővel is megszerzi. Kövérék figyelmét nyilván elkerülte, hogy a katonai fellépést kilátásba helyező amerikai elnök egy olyan országnak a vezetője, amely ugyanannak a NATO-nak a tagja, mint a Grönland elfoglalásával fenyegetett Dánia. Ez a békésnek nem mondható, kifejezetten harciasnak mondható megnyilvánulás szerencsére most éppen a múlté: igaz, Kövér László és társai levelük megírásakor még nem tudhatták, hogy Trump azóta visszatáncolt, és már nem akarja katonákkal lerohanni Grönlandot. Az amerikai elnök a davosi Világgazdasági Fórumon ugyanis arról beszélt, hogy nem kíván erőszakhoz folyamodni Grönland ügyében, ehelyett tárgyalna arról, hogyan kerülhetne a sziget amerikai fennhatóság alá. Csak hab a tortán, hogy sajtóhírek szerint beszédében Trump többször is összekeverte Grönlandot Izlanddal, de hát nem a földrajzi Nobel-díjra jelölnék Kövérék Trumpot, az pedig nem feltétel, hogy egy Nobel-békedíjasnak legalább általános iskolai szinten ismernie kell a földrajzot.

Trump egyébként nagy, gyönyörű jégdarabnak nevezete az általa időnként Izlandnak nevezett Grönlandot, és még azt sem felejtette el megemlíteni, hogy óriási tiszteletet érez Grönland és Dánia népe iránt. Igaz, egyben egy békés fenyegetést is elejtett, miszerint a dánok „mondhatnak igent és hálásak leszünk, vagy mondhatnak nemet és nem felejtjük el”. 

Ez utóbbiban, mármint a nem-felejtésben, nem lehetünk biztosak. Trump ugyanis mostanában igen különösen viselkedik: mindig annak ad igazat, akivel utoljára beszélt és bármikor képes annak az ellenkezőjét mondani, mint amit az előző nap. Mindezek a mentális kihívások is megerősítik, hogy Trump körülbelül annyira alkalmas a Nobel-békedíjra, mint a Brüsszel és minden normalitás ellen harcoló Kövér László arra, hogy házelnök lehessen a magyar országgyűlésben.