Ne vicceljen a miniszterelnök – én sem lopok (Bödőcs Tibor) – alcím: Orbán meghirdette az egypártrendszert

Ez a közönség olyan, mintha évek óta el lenne zárva, hírektől, információktól, alapvetően a valóságtól. Saját miniszterelnöküket korszakalkotónak látják, mint ahogy ez hallhattuk a hírtévé elemzőitől. Ők már az évértékelő előtt közölték: nincs ma Európában még egy olyan politikus, aki átlátná, mi is történik a világban, aki képes lenne megérteni a történéseket és helyes irányt adni nem csak Magyarországnak, hanem a kontinensnek is. 

Ebben persze nincs különösebb változás, így folyik ez már több mint két évtizede, a kiválasztottak, kiválogatottak nagy-nagy örömére. 

De mi van velünk, mi van azokkal, akik nem tartoznak a kiválasztottak közé? Nekünk az marad, hogy elemezhessük a hallottakat, aztán vagy vegyük komolyan, vagy engedjük el a fülünk mellett. Mert hát mit kezdhetünk az olyan mondatokkal, amelyek a tavalyi esztendő sikereiről szólnak. Sőt, azt is mondják: ne bóduljunk el ezektől a sikerektől. Tegyük fel a kérdést: milyen sikerektől? Az emelkedő inflációtól? A nemzetközi megvetésünktől?  A korrupciós listán elfoglalt utolsó helyünktől? A gyermekvédelem totális kudarcaitól? Mégis mitől? És kinek tegyük fel a kérdéseinket? Ebben az országban a hatalom már a kérdéseket sem viseli el. Ebben az országban lassan visszaköszönnek az ötvenes-hatvanas évek. A múlt század.  

Igaz: örülhet Orbán, és örül is. Örül Trump győzelmének, a liberális demokrácia végének. Örül neki, noha többé-kevésbé annak köszönhette hatalomra jutását. Hogy aztán szép fokozatosan elinduljon azon az úton, amely egyre jobban leszűkíti a demokrácia biztosította mozgásteret, mármint az ellenzék mozgásterét, hogy a sajátját totálissá tehesse.  Most – és ez derült ki a szombati beszédből – elérkezettnek látja az időt a mű befejezésére.  

Mert: miközben sok-sok viccelődéssel, buta hasonlattal tűzdelte teli a beszédét, a valódi tartalom egy még jobban Fideszbe, Orbánba zárt világ jövőjét festette elénk. Olyan világét, ahol a rendeleti kormányzás már a legenyhébb jog-elvonás a parlamenti demokráciától; új törvények, a miniszterelnök által meghirdetett jogszabályok alapján fogunk élni. Vagy nem élni. Eltűnik innen az élni és élni hagyni gondolata, eltűnik a vita, végképp minden egyeztetés: leszámolás lesz mindazokkal, akik szembe mennek a birodalommal. És nem azzal a birodalommal, amit Orbán annak nevez. Nem. A birodalom ő maga lesz, nem pedig az Európai Unió. Ennek csak egy laza előképe volt, hogy mostani beszédében simán felrúgta a Fidesz létezésének egyik legfontosabb elemét, azt, amely a rendszerváltás előtt megnyitotta az utat a többpártrendszer felé, azaz a gyülekezési törvényt. Egy laza mozdulattal – mondattal – betiltotta a Pride-ot. És a bejelentést viharos taps kísérte; Szájer József és Bese atya is lelkesen ünnepelt. (Hogy miért ezt fogadta a legnagyobb üdvrivalgás, az azért megfejtendő kérdés…) De tegyük ezt félre; próbáljunk meg bízni a társadalom erejében, hogy azért azt nem engedi, hogy visszalépjünk 1989-be (akkor született meg a gyülekezési törvény, amin egyébként, elindulva az úton, már jelentősen szigorított a Fidesz 2018-ban…) Bár ez a társadalmi erő nem nagyon mutatja meg magát és lehet, hogy ezt a betiltást is simán tudomásul veszi. És tegyük félre azokat a bejelentéseket is, amelyeket a Várkert közönsége kritikátlanul elfogad. Például a száz új gyár telepítését. Ez már nem is az ötvenes évek, visszaszáll egészén Petőfiig, azaz 1847-ig. („Száz vasútat, ezeret!/Csináljatok, csináljatok!/Hadd fussák be a világot,/Mint a testet az erek.”) Azzal a különbséggel, hogy már nem a világot kell befutni, csak Magyarországot. De a MÁV-ra gondolva – szegény Lázár – ez nem lesz könnyű. És ne törődjünk azzal sem, hogy Orbán helyenként önmaga, azaz rendszere paródiáját adta elő. Főként akkor, amikor A tanút idézte, anélkül, hogy tudta volna, hogy idézi. Csapásokat adunk és csapásokat kapunk mondta, éppúgy, mint Virág elvtárs. Csakhát akkor 1968-at írtunk, és a film – a rendszer kíméletlen szatírája – tíz évig dobozban volt. Mondom azonban még egyszer: engedjük el ezt is, mert volt a beszédnek azért egy kifejezetten súlyos állítása, tartalma. Az tudniillik, hogy Orbán lényegében meghirdette az egypártrendszert. Közölte ugyanis, hogy az ellenzék – úgy együttesen – valójában nem is létezik, Brüsszelből, idegen pénzeken mozgatják őket, és velük húsvétig le is fognak számolni. Lesz hozzá törvény, alkotmány – mai nevén: alaptörvény-módosítás –, miniszteri biztos. Igen: nincs már szüksége látszatellenzékre sem Orbánnak, valódira pedig végképp nincs. Az már nem kérdés, hogy a magyar miniszterelnök immár végképp leszámol az Európai Unióval – állítása szerint tizenöt éve harcol ellene, és lázítja fel a tagokat – és ezzel párhuzamosan a demokrácia intézményeivel. Már voltaképpen az állam minden fontos funkciója, de még az állami kontroll-intézmények is a kezében vannak. Ami megmaradt: egy új ellenzéki formáció, annak dagadó csapata. Így új feladat állt Orbán elé: visszatérni 1990 elé, és megvalósítani az egypárt rendszert. Ez volt a mostani beszéd legfontosabb üzenete.

És ez korántsem tűnt, tűnik viccnek.