Ódry Árpád dédunokájának levele
Rendkívül fontos, letargiából kirángató, fölszabadító hatású kiállás – illetve az lehet, ha a független / ellenzéki média rendesen teszi a dolgát.
A levél a hvg.hu-n jelent meg.
A független / ellenzéki médiának nincs is más dolga, mint a nyilvánosságban megjáratni a rendkívül összefogottan, világosan és a szükséges keménységgel megfogalmazott nyilatkozatot, amely lerángatja a hazugság gúnyáját a kormányról. A lehető legszélesebb körrel meg kell ismertetni, röviden és tárgyszerűen, ki is volt Ódry Árpád, s mit jelentett maga a színpad a hallgatóknak és oktatóiknak.
Pár mondattal be kell mutatni a mindeddig ismeretlen dédunokát, Fischer Gábort, akinek megszólalása azt a reményt kelti az emberben, hogy a történetnek nincs még vége, a harc folytatódik.
Ha ez megvan, Fischer Gábor mondatai maguktól hatnak:
„Amikor 1934. május 31-én Ódry Árpád, a Színművészeti Akadémia főigazgatója, az akkori politikai támadásokra reagált az intézmény tanévzáróján, amelyek hangvétele, stílusa és felületessége hátborzongatóan emlékeztet a maiakra, akkor még megkérdőjelezhetetlen tekintélye önmagában elég volt ahhoz, hogy a kormány visszahőköljön az akadémia gleichschaltolásától.
Ódry Árpád mára fogalom.
Szerencsések voltunk, hogy több, mint hatvan évig volt egy hely, egy otthon, egy bölcső, egy színház, amelyet most, nyilvánvalóan politikai bosszúból eltörölnek a föld színéről.
Ódry neve nem kell az egyetemet hatalmába kerítőknek, és én megértem őket. Ódry művész volt, és egy művész csak szabad ember lehet.
Most azonban ezzel nyomatékosítani akarom azt a megmásíthatatlan szándékomat, hogy a már nevétől és épületétől megfosztott színház első emeletén álló szobor méltó örököseihez kerüljön. De ez nem a vér szerinti örököst jelenti. Nem engem, nem a családomat. Ódry Árpádnak, a művésznek, aki a szabad művészetet védve, elég bátor volt megvédeni az akadémiát, tanítványait, elhárítva a szélsőjobb otromba parlamenti támadásait, azok a méltó örökösei, akik most még bátrabban és még elszántabban védelmezik az egyetemet, a szabadságot és mindazt, amiért érdemes művésznek lenni.
Az egész szöveg, minden mondata szimbolikus értelemben ugyan, de üt. Megszégyeníti, lemezteleníti az önkényuralmat – marad, ami kezdetektől volt: hazudozó, akarnok tolvajbanda, amely céljai érdekében gátlástalanul használja a magyar '30-'40-'50-es évek aljas, uszító örökségéből mindazt, ami a megváltozott körülmények között, az EU tagállamaként ugyan, de alkalmazható.
Ez a levél talán több vigasznál: üzenet, József Attila-i értelemben:
(SZÁLLJ KÖLTEMÉNY...)
Szállj költemény, szólj költemény
mindenkihez külön-külön,
hogy élünk ám és van remény, -
van idő, csipjük csak fülön.
Igen: csípjük csak fülön. Mert a barbárok térfoglalása még folytatódik.
De folytatódik az ellenállás Pécsett és Szegeden is, miközben Debrecen, úgy tűnik, elesett...
