Orbán megijedt – és ez így is marad
Elmaradt pénteken reggel a miniszterelnök szokásos reggeli „interjúja” az állami rádióban. Tudom, hogy ez így nem pontos, hiszen nem egy meghirdetett műsor került le a napirendről, tehát ilyen értelemben nem elmaradt, csak egyszerűen nem volt. De mégis elmaradt, mert a kormányfő már úgy használja a közrádiónak csúfolt, 100 milliárdokból fenntartott rendszert, mintha sajátja lenne. Mit mintha: sajátja is: mind a televíziós, mind pedig a rádiós szekció kizárólag a kormányzati érdekeket szolgálja – tegyük hozzá a hírügynökséget, az MTI-t is –, minden szem és minden mikrofon, kamera Orbánra figyel; csak ő nehogy bármi kifogást találjon.
Szóval ezen a pénteken nem hallhattuk a mi Vezérünket, nem tették fel neki az előre legyártott és bekészített kérdéseket, egész egyszerűen november 4-én Orbán Viktor nélkül maradtunk. Kerestem a nyomát, hogy egy ilyen fontos napot miért hagyott ki a miniszterelnök – Nemzeti Gyásznap! –, de nem találtam semmit. Nem találkoztam olyan hírrel, hogy külföldön járt volna, esetleg hirtelen Zalaegerszegre kellett mennie, ha értik mire gondolok, netán a családi ügyek vitték el más irányba. És mert nem találtam semmi okot, így kénytelen voltam arra gondolni, hogy Orbán nem akart elmenni Hadházy Ákos sátra mellett. Belátom: önkényes a feltételezés, hiszen a mi Vezérünk nem fél senkitől, még a brüsszeli óriásokkal is megvívja a maga harcát, pedig azok aztán igazán olyanok, mint a hétfejű sárkány, hát akkor majd pont egy alig-képviselőtől fog majd megijedni. Azért írom, hogy alig-képviselő Hadházy, mert csak Kövér László végtelen jóindulatának köszönheti, hogy végül felvehette a mandátumát, ráadásul abból a szempontból is alig-képviselő, hogy végtelenül magányos, nincs egy frakciója, nincs egy társa. (Hogy nincs társa, nagyjából saját magának is köszönheti, igyekszik gyorsan megsérteni azokat is, akik kiállnak mellette, de ennek itt és most nincs jelentősége…)
Ott tartottunk tehát, hogy egy vitéz Orbán nem ijedhet meg Hadházytól, ráadásul elsötétített autójával könnyedén elsiklik egy ilyen akadály mellett. Igen ám, de a Kunigunda utcában sátrat verő rebellis képviselő olykor teljesen kiszámíthatatlanul mozog, éppen ezért az MTVA minden ajtót, bejáratot gondosan bezárt, nehogy a kalandozó kedvű politikus véletlenül becsusszanjon az épület-együttesbe, mert ha becsusszan, akkor ott – tudhatják tapasztalatból – óriási ribilliót csap. Ilyen értelemben tehát mégsincs biztonságban a kormányfő, autója előtt ki kell nyitni valamelyik kaput, márpedig ez túl nagy kockázat lenne egy Hadházy hadtest esetleges támadása esetén.
Orbán tehát megijedt – vonom le az önkényes következtetést, majd lesz más alkalom, amikor bepótolja a reggeli rádiós fél órát, attól ugyanis nem kell, nem kellett tartania, hogy az esti demonstráció elsöpri majd mind a televíziót, mind pedig a rendszert. És ettől tényleg nem kell tartania, a Kunigunda utca nem egy Majdan, a magyarok nem ukránok, a többség, ha már nem is szereti a rezsimet, még fotel-forradalmárnak sem felel meg. Ezzel persze nem akarom bántani a magyar népet, ilyenek vagyunk, én sem mentem el a tüntetésre, helyette itt irkálok összevissza mindenfélét. Ráadásul, tényleg, november 4-e baljóslatú nap, a forradalom leverésének dátuma. De baljóslatú nap a mai értelmezése szerint is; óvatosan kell nyilatkoznia róla a magyar miniszterelnöknek is, hisz lehet, hogy Putyin barátja másként emlékezik erre a napra, erre az időszakra, mostanság tehát már 1956 is nem teljesen az, amit a rendszerváltás óta tartunk róla. Vagyis, vonjuk le gyorsan újra a hosszú kitérő után a következtetést: lesz más alkalom.
Hadd tüntetgessenek székház előtt, fogalmazhatták meg illetékes helyről, és ahogy szoktak, utána majd hazamennek. Nem kell velük különösebben törődni, úgy kell kezelni Hadházyt és a köréje gyűlteket, mint eddig: nem léteznek. Már, ameddig az utcán vannak. Nem kell válaszolni a provokatív leveleikre, nem kell beolvasni tőlük semmilyen petíciót, egy a lényeg: az ajtók legyenek jól elreteszelve.
Vagy mégsem? Kapjanak hangot? – tehette fel valaki a kérdést a kabinetnek, a kabinet pedig Orbánnak. Mert hát, jól tudjuk, végső soron mindenben ő dönt – ebben is. Írjon valamit Papp Dániel az aHangnak, de semmi konkrétumot – érkezett az utasítást. (Az aHang fordult az MTVA vezetőjéhez.) És Papp, szófogadó, ha nem is igaz lélek, válaszolt is: sdfsdfsf. Ez kellően árnyalt, de kétségkívül a konkrétumokat kerülő válasz. Kicsit szofisztikáltabb, mint az emlékezetes „Boldog karácsonyt” orbáni parlamenti kiszólás, de nem enged messzemenő következtetéseket levonni. De valami mégsem stimmelt: Orbán megijedhetett, hogy ez esetleg olaj lehet a tűzre. Bár a mostani olaj meglehetősen drága, még ársapkával a fején is, tehát ezúttal ennél több kell. Sőt: olyan kell, amely alkalmas a további politikai retorika építésére is… És jött az újabb ukáz: a televízió – az ő televíziójuk híradója – mutassa be, mi történik az utcán, mutassa meg a színpad szereplőit is, látszólag számoljon be a mondandójukról is, ám a fókuszt a diákokra, a tanárokra helyezze, hogy abból világossá váljon: a politika mozgatja őket. Hogy véletlenül se a manipulatív módon, mindannyiunk pénzét lényegében ellopó állami médián legyen a hangsúly; a tudósításból annak kell kiderülnie, hogy ezek mind politikai szereplők, a mostanság sokat tüntető tanárok, diákok egyaránt. Hadházy pedig maradjon csak a magányos hős szerepében, akinek a legfőbb kritikája saját, ellenzéki társaival szemben fogalmazódik meg.
És így is lett. Az ijedt Orbán – újra – megtalálta a megoldást. De a félelmét, ijedtségét nem tudja eltakarni ezzel. Ő most már egy ijedt országvezető, és most már így is marad.
