Orbáni kulcsmondat: mi is tudunk ártani

Belátom: önkényes ennek a gondolatnak a kiemelése, hisz' annyi mindent hallhattunk ebben a szűk fél órában, annyi elképesztő állítást, de ez azért tűnik számomra kiemelendőnek, mert pontosan rávilágít Orbán gondolkodására. Mert: tagjai vagyunk ugyan egy szervezetnek, ráadásul önkéntes alapon, amely szervezetnek huszonhat tagja van rajtunk kívül, de – a fogalmazásból kiderül – saját pályán keringő bolygó vagyunk. A többiek – eszerint – nem együttműködő partnerek, ellenkezőleg, olyanok, mint akik alapvetően ártani akarnak – nekünk. Mintha csak az EU 26 tagállamának egyetlen célja lenne: adott esetben ártson Magyarországnak. Na de itt van ez az Orbán által vezetett ország, amely nem gyenge, nem kell alávetnie magát a huszonhatok akaratának, hisz mi is tudunk ártani nekik. Néha Princz Gábor jut az eszembe, ő mondta egyszer nekem, cinkos mosollyal az arcán – az élete fontos tanulságaként –: lehet, hogy segíteni nem tudok, de ártani igen. 

Nos, valahogy így gondolkodik Orbán is, sőt: ő eleve abból indul ki, hogy tud ártani. Hogy segíteni tud-e, akar-e, az erősen kétséges. Minden lépését úgy állítja be, mintha a magyar társadalom érdekeit képviselné, védené, hogy ő nem pusztán l’art pour l’art szegül szembe a többséggel, hanem mert a magyar embereket óvja. Hogy mitől, miktől, arra még visszatérek. De Orbán nem óvja a magyar embereket. Egyáltalán nem. Sőt. 

Nem vitatható, hogy a tudatosan felépített médiarendszerével, a mellé telepített mély-állami rendszerrel sikerült neki átpofozni maga mellé a magyar társadalom nagy részét. Az 1993 óta tudatosan épített koncepció – meg kell szerezni a médiát, le kell cserélni a telefonkönyveket, egyszer kell győzni, de akkor nagyon – olyan tábort alakított ki, amelynek tagjai mindent elhisznek, elfogadnak neki, gondolkodás nélkül. És ebbe a táborba beletartoznak a legegyszerűbb, tanulatlan emberek, a nacionalista érzelmű értelmiségiek, a szélsőséges gondolkodásúak, valamint a megfizetettek, pozícióba helyezettek. És ők így, együttesen nincsenek kevesen. Mondjuk, talán kétmillióan (mondanám, hogy a nemzeti konzultációt visszaküldők, kb. másfél millióan, de azért nem mondom, mert a visszaküldött – vagy nem küldött – íveket senki nem láthatja, senki nem ellenőrizheti…). Ők azok, akik mindenben azonosulnak Orbánnal, és persze ott van néhány millió a másik oldalon, akik nem azonosulnak vele – akiket most a miniszterelnök háborúpártinak nevez –, de akik nincsenek megszervezve, nincs egységes akaratuk, mi több, lassan másfél évtizede cselekvőképtelenek. Akik meg cselekednének, nos, azoknak árt a miniszterelnök; bosszúból törvényekkel, de már azzal sem bíbelődve, rendeletekkel, jog- és vagyonfosztással, vagy egyszerűen a figyelmen kívül helyezéssel. Orbán 2010 óta a maga kétharmados többségével – korábban pedig a propaganda eszközeivel – gyalogol át az ellenfelein, azokon, akik szembemernek vele menni. (Ennek fényében fogadják el azt az állítást, hogy a svédek NATO-tagsága ügyében reális-e a parlamenti képviselők önálló akarata…)

Nem, az orbáni rezsimben nincs semmiféle önálló akarat. A vezérgondolat, a szemlélet, igen, az a bevezetőben kiemelt állítás: mi (inkább ő) is tud(unk) ártani. Itthon ez úgy néz ki: aki nincs velem, annak ártok, aki velem van, annak segítek. Pénzzel, vagyonnal, befolyással – így épül fel a rezsim, a Magyar Bálint által felrajzolt maffiaállam.

Nos, ezt a maffia-gondolkodást terjesztette ki a határon túlra a mi miniszterelnökünk, és jelölt ki mindig ellenségként valakit, valakiket, így került a célkeresztbe az Európai Unió is. Immáron mind a további huszonhat tagállam. Ők azok, akik ártani akarnak Magyarországnak, akik a „háború lázában élnek”, akik genderpropagandát folytatnak és furcsa szex-orientációjú embereket küldenek az iskoláinkba, óvodáinkba, akik el akarják töröltetni a rezsicsökkentést, és még sorolhatnám a lemez állandó témáit. A kormányfő könnyen elhiteti híveivel, hogy az EU azért jött létre, hogy ártson Magyarországnak. És könnyen elhiteti azt is, hogy most, amikor a 26-oknak elege lett a magyar vétókból, Orbán zsarolásaiból, elege lett a „mi is tudunk ártani” hozzáállásból, és belekényszerítették az egyetértésbe, akkor is: mi győztünk. Megszereztük a nekünk járó pénzt, nem engedtük, hogy azt átadják Ukrajnának – soha nem volt ilyen – és azt is elértük, hogy a most végre megszavazott 50 milliárd eurót az ukrán állam kapja meg, nehogy összeomoljon, de nem költheti fegyverekre – szóval a tárgyalás a Orbán totális győzelmét hozta. 

Írnám: valójában az ellenkezőjét, vagyis a totális vereségét. De felesleges, mert a propaganda-gépezet áldozatai úgysem fognak nekem hinni, úgysem lesznek hajlandóak gondolkodni. Marad, mi volt: a hazugságáradat. És marad az alaptézis: mi is tudunk ártani. Segíteni pedig csak azoknak, akik behódolnak. Vagyis a segítséget helyettesítsük be egy másik szóval, a behódolással. Akik szívesen vállalják az alattvaló szerepét. 

Ott, Brüsszelben Orbán vált egy pár percig behódolóvá. De a gondolatai már akkor is akörül forogtak, hogyan fog majd ártani nekik. A Magyar Rádió mikrofonja mögül egyelőre csak nekünk, de nekünk folyamatosan. Nekünk nincs eszköz a kezünkben vele szemben. Mert ő sérthetetlen.

Egyelőre?