Vírusölő Szent Orbán legendája

Úgy tűnik, most üt vissza, Kuncze Gábor megfogalmazása szerint, hogy tíz évig nem kormányzott, kizárólag a kommunikációval törődött. És meglehet: túlzottan sommás ez a megállapítás, ám ha visszagondolunk, valóban nehezen találunk olyan elemét az elmúlt tíz évnek, amely a rendszer egészének jobbítását szolgálta volna. Rátekintve erre az időszakra, úgy is láthatjuk, szépen építkezett a Fidesz, ez az építkezés azonban közelebbről nézve nem más, mint vakolás. Olyan vakolás, amely arra szolgál, hogy el lehessen takarni, mi is van a szép külső mögött. És a szép külső mögött nincs más, mint egy hatalmas bunker, amely a bennlévőknek maximális védelmet nyújt, a kinn rekedteket viszont védtelenné teszi. Nyitott ajtót mutat, miközben nagyon is zárt; felfegyverzett őrök ellenőrzik a bebocsátást. Mi, a többség, a közelébe sem juthatunk, esélyünk sincs rá; erre szolgált nekik ez a tíz év.

Tényleg vegyük csak számba, honnan hová jutottunk. Elindultunk az Orbán által megálmodott Alkotmánytól – Alaptörvény, copyright by Orbán –, hogy eljussunk az ügyészségen, a számvevőszéken, a médiahatóságon és az Alkotmánybíróságon át a bíróság bekebelezéséig. Ez épült fel az elmúlt tíz évben, nagyon is szisztematikusan, és igen szilárd lábakon állónak. Kellett persze ehhez a választási törvény folyamatos buzerálása, az ellenzék egyes politikusainak megvásárlása, és – nem kevésbé – a szerencsés nemzetközi környezet. Vagyis a piacok pénzbősége, vele párhuzamosan a populisták térnyerése, a nacionalista hangok felerősödése és vele az egyre megosztottabbá vált világ. Kezükre játszott a szélsőséges mozgalmak szaporodása, a migráció tombolása, az autoriter hatalmak ellenségkép-gyártása (migráció, Soros). Ezeken keresztül mutathatta magát igazán keménynek egy kormány; miközben az emberek egy részének folyamatosan nőtt a jövedelme, a jóságos kabinet megvédte őket a külső erőktől. No meg persze a belsőktől is. Azoktól, akik egymással és a hatalommal sem tudtak mit kezdeni. 

Így volt ez egészen 2020 tavaszáig, amíg el nem indult Kínából az a vírus, amely leterítette az egész világot, és amely ellen lényegében a mai napig senki sem találta meg a megfelelő ellenszert. És, amikor ellenszerről beszélek, nem magára a vakcinára gondolok, hanem arra a védelemre, amely biztatóvá teszi a lock-down utáni jövőt. Az első hullám idején voltak, akik szerencsésnek mondhatták magukat, bízhattak a gazdaság, az élet visszapattanásában. A teljes zárás sok sérültet hagyott ugyan maga mögött, de nem terítette le végképp sem a gazdaságot, sem a társadalmat. A populisták persze igyekeztek saját sikerükként feltüntetni a viszonylag kevesebb számú fertőzést és halálesetet (vö: Kásler: sikerült megállítanunk a határon a vírust), de nagy árat fizettek érte. Nem ők közvetlenül, persze, mert ők a zárást is saját maguk és köreik gazdagítására használták, figyelmen kívül hagyva a többség ellehetetlenült helyzetét. Orbán, a magát a populisták vezéreként elképzelő magyar miniszterelnök továbbra is teljes közönyt mutatott a leszakadó rétegek felé, változatlanul úgy hitte: a megfelelő ellenségkép erősítésével és az ország kilencven százalékát beborító sikerpropagandával ura marad a helyzetnek. 

Nem maradt. Tudta, hogy jön, mégis váratlanul tört rá a második hullám. Mindent elsöprő módon, erős kontúrokkal megmutatva, hogy mennyire nem épült ki az ország immunrendszere. Nincs megfelelő háttér; sem egészségügyi, sem gazdasági – minden recseg-ropog. A miniszterelnök persze most is igyekszik ott lenni a gáton, de a sáros csizmájának nyomán kívül semmi kézzel foghatót nem tud nyújtani. Nem is nyújthat, mert szavakból még nem épültek kórházak, hirdetésekből még nem lett használható digitális hálózat az oktatáshoz, stadionoktól még nem lett jobb társadalmi közérzet. Egyszerre zuhan rá az eddig megingathatatlannak hitt hatalomra a megoldatlan problémák tömege, amelyre végképp nincs válasza a vezérelvű rendszernek. Az önállótlanná lett vezetők, az egyszemélyi döntési mechanizmus, a lopakodó személyi kultusz hirtelen emelt akadályokat a látszatok kormánya elé. Az átmulatott és átmulattatott nyár, a mi tényleg megállítottuk a vírust Magyarország határain hite, és az emiatt elhalasztott döntések most bosszút állnak: egyre több ember, család szenved és válik a vírus áldozatává. A szó szoros és átvitt értelmében is. Orbánnak azonban, még ebben a helyzetben is – napi száz halott! – nincs más receptje, mint a harc a nem létező migráció és Soros György ellen. No és, naná, az Európai Unió ellen. Orbán most is azt a képet akarja elénk festeni, hogy nem pusztán a járvánnyal, de a gazdasági válsággal megküzd, Sárkányölő Szent Györgyként szabadít meg bennünket minden bajtól. Csakhogy a vírusölő Szent Orbán legendája egyre szánalmasabbá válik; a történet mind lyukasabb, hiteltelenebb. Orbán ma már nem csak abban bízik, hogy nem emlékszünk arra, mit tett, mit mondott tegnapelőtt, azt hiszi, arra sem, amit tegnap, vagy éppen délelőtt mondott. Most hitel felvételéről dönt, miközben egy perccel korábban az ellenkezőjét hirdette és tiltotta a fővárosnak, azt hírelve, hogy nekünk nincs szükségünk az Európai Unió segítségére. Azt állítja, hogy minden embert megvéd, miközben egyre többen válnak földönfutóvá. A kisebbségiek életét igyekszik nehezíteni, de nem nyújt segítséget a bajba jutott többségnek sem. Akárhogy igyekszik a stabil hatalom, a stabil Magyarország látszatát kelteni, egyre többen látják: Európa páriájává teszi az országot. Saját hatalma biztonsága az elsődleges, az autoriter – diktatórikus – rendszerének óvása. Ezért babrálja a választási törvényt, ezért nyúl hozzá újra az alkotmányhoz. És ezért tűr meg maga mellett csak maximálisan szervilis embereket. 

De Orbánból nem lesz Vírusölő Szent, de szeretve-tisztelt, magasztalt áldozat sem. Az építmény, a bunker faláról lassan leomlik a vakolat, kiváltképp, ha a bontás megindulhat. Márpedig meg kell indulnia, az unió és az ellenzék egységes erejével. A miniszterelnök – szerintem – már tudja, hogy nagy a baj. Talán a mamelukjai is, legfeljebb még szólni, ellenállni nem mernek. De ha ők is belátják, nincs már kiút, gyorsan menekülni fognak. 

Eljön, el kell jönnie ennek a pillanatnak is.