Tartozni valakihez
|
2015. július 20. 20:30
2015. júl. 20. 20:30
Akár hová nézek, bármerre járok, valahogy mindig azt látom, mindenki ugyanazt akarja, tartozni valakihez.
Bárkihez, baráti társasághoz, kocsmai haverokhoz, egyházi gyülekezetbe, a párkapcsolatokról nem is beszélve.
Mégis szerintem valami nagyon nincsen rendben ekörül.
Félve mondom, Magyarország akár világelső is lehetne az elmagányosodás mércéjén.
Az teljesen mindegy, hogy egyedül, vagy kapcsolatban él. Nagyon sok házasságban élő magányos embert ismerek. Nagyon sok párkapcsolatban élő magányos embert ismerek. Nagyon sok, divatból magát szinglinek nevező magányos embert ismerek, aki, amellett hogy tele van tüskével, még cinikus is, mert fél, fél, hogy ebből a fene nagy divatból, majd sehogyan sem tud kikecmeregni.
Mindenki tartozni akar valakihez, valakihez, akitől reméli a jólétet, a boldogságot, az örömöt, sorolhatnám.
Igen, itt lehet az a szerencsétlen kutya beszorulva, valami gödörbe.
Úgy képzeljük, mindenről az a szadista Isten tehet, aki szenvedésre ítéli a teremtményeit.
Miközben ez természetesen nem így van, hisz Isten ép, egészséges és boldog embereket teremtett. Nézzük meg alaposan az újszülötteket, a kisgyerekeket. Senki nem születik depisnek.
Az, hogy aztán az évek során hová húzzuk le magunkat, mitől, mit teszünk függővé a boldogságunkat, az már a szabad akarat.
Voltam egyszer egy kétnapos tanfolyamon, ahol a sok feladat között az egyik az volt, hogy írjunk le húsz olyan dolgot, amitől boldognak érezzük magunkat.
Összeírtam, mondjuk a végén igazán meglepődtem, hogy mik tesznek boldoggá (eső illata, mezítláb a fűben, milánói sertésborda, stb....), de amin igazán nagyon-nagyon meglepődtem, hogy a leírt húsz sorban nem szerepelt személy, sem a párom, sem a gyerekem, sem senki sem. Nem, nem azért, mert nem szeretek senkit, hanem, mert nem teszem függővé a boldogságomat másoktól.
Akkor az előadó is megjegyezte, és azóta én is sokat gondolkodtam ezen, ez lehet a rákfenéje mindennek.
Hogy függővé tesszük magunkat másoktól. Hogy azt hisszük a mi boldogságunk kulcsa mások kezében van, pedig nem.
A saját tenyerében van mindenkinek, de annyira szorítjuk, hogy keresni kezdjük mindenhol, mert nem találjuk.
Mint a tipikus szemüveg effektus, amikor a fél lakást és legalább két táska felforgatva, és nincs sehol. Aztán elkezdjük vakargatni a fejünket, mintha attól jönnének az ötletek, és beleakad az ujjunk a szemüveg szárába, merthogy egy laza mozdulattal, feltoltuk oda az ámokfutás előtt, hogy tutira meglegyen.
Szerintem érdemes volna kinyitni a tenyereket, lassan óvatosan, hogy meglegyen az a fránya kulcs, amitől aztán jól érezzük magunkat.
Nyitogatásra és összeírogatásra fel. Amiket leírunk, azokkal ajándékozzuk is meg magukat sűrűben, a kajával azért óvatosan, csak az hizlal, amit megeszünk.
Mégis szerintem valami nagyon nincsen rendben ekörül.
Félve mondom, Magyarország akár világelső is lehetne az elmagányosodás mércéjén.
Az teljesen mindegy, hogy egyedül, vagy kapcsolatban él. Nagyon sok házasságban élő magányos embert ismerek. Nagyon sok párkapcsolatban élő magányos embert ismerek. Nagyon sok, divatból magát szinglinek nevező magányos embert ismerek, aki, amellett hogy tele van tüskével, még cinikus is, mert fél, fél, hogy ebből a fene nagy divatból, majd sehogyan sem tud kikecmeregni.
Mindenki tartozni akar valakihez, valakihez, akitől reméli a jólétet, a boldogságot, az örömöt, sorolhatnám.
Igen, itt lehet az a szerencsétlen kutya beszorulva, valami gödörbe.
Úgy képzeljük, mindenről az a szadista Isten tehet, aki szenvedésre ítéli a teremtményeit.
Miközben ez természetesen nem így van, hisz Isten ép, egészséges és boldog embereket teremtett. Nézzük meg alaposan az újszülötteket, a kisgyerekeket. Senki nem születik depisnek.
Az, hogy aztán az évek során hová húzzuk le magunkat, mitől, mit teszünk függővé a boldogságunkat, az már a szabad akarat.
Voltam egyszer egy kétnapos tanfolyamon, ahol a sok feladat között az egyik az volt, hogy írjunk le húsz olyan dolgot, amitől boldognak érezzük magunkat.
Összeírtam, mondjuk a végén igazán meglepődtem, hogy mik tesznek boldoggá (eső illata, mezítláb a fűben, milánói sertésborda, stb....), de amin igazán nagyon-nagyon meglepődtem, hogy a leírt húsz sorban nem szerepelt személy, sem a párom, sem a gyerekem, sem senki sem. Nem, nem azért, mert nem szeretek senkit, hanem, mert nem teszem függővé a boldogságomat másoktól.
Akkor az előadó is megjegyezte, és azóta én is sokat gondolkodtam ezen, ez lehet a rákfenéje mindennek.
Hogy függővé tesszük magunkat másoktól. Hogy azt hisszük a mi boldogságunk kulcsa mások kezében van, pedig nem.
A saját tenyerében van mindenkinek, de annyira szorítjuk, hogy keresni kezdjük mindenhol, mert nem találjuk.
Mint a tipikus szemüveg effektus, amikor a fél lakást és legalább két táska felforgatva, és nincs sehol. Aztán elkezdjük vakargatni a fejünket, mintha attól jönnének az ötletek, és beleakad az ujjunk a szemüveg szárába, merthogy egy laza mozdulattal, feltoltuk oda az ámokfutás előtt, hogy tutira meglegyen.
Szerintem érdemes volna kinyitni a tenyereket, lassan óvatosan, hogy meglegyen az a fránya kulcs, amitől aztán jól érezzük magunkat.
Nyitogatásra és összeírogatásra fel. Amiket leírunk, azokkal ajándékozzuk is meg magukat sűrűben, a kajával azért óvatosan, csak az hizlal, amit megeszünk.
