Decemberben kicsiben minden, ami egész évben nagyban…

Osztogatások kampányidőkben

Még a kevésbé tájékozottaknak is feltűnhetett, hogy az ősz kezdete óta leginkább a jövőnek – ezen belül is különösen a jövendő tavaszra szóló – kedvezmények, ígéretek, jutalmak, fizetésemelések, nagyszabású ajándékok sorozatáról hallhatunk egyre erőteljesebben. Decemberben a kormány adakozási kedve minden korábbit felülmúlóan erősödött fel; a kormányfő a hónap második felében úgyszólván már naponta állt elő újabb és újabb ötletekkel. S leginkább a maga Facrbook-oldalán, mintha ez lett volna a legfontosabb kormányzati döntési és tájékoztatási fórum. Ez is egyfajta modernizáció.

Az osztogatásoknak korábban is megfigyelhető volt egy másik olyan szála, amelynek a nyilvánossága az előbbi, nagyobb tömegeket érintőkhöz képest összehasonlíthatatlanul kisebb körökre vonatkozott. Mondhatnánk, hogy az évtized során jól megszokott, tucatnyi „nemzeti nagyvállalkozói” csoportosulás világára. Nos, ők az év egészében sem, s még a legutolsó hetekben sem panaszkodhattak amiatt, hogy a kormányzati figyelem megfeledkezett volna róluk. Az alapítványokba átmentett és egyéb trükkökkel megtámogatott eljárások keretei között zajló pénzmozgások, átcsoportosítások kedvezményezettjei között végső soron mindig ugyanazt a tucatnyi nevet lehetett hallani. Az év utolsó napjaiban napvilágot látott „Magyar gazdagok” – listája és pillanatnyi helyzete viszonylag pontosan mutatja azt is, hogy az elmúlt két válságos év során az ő soraikban egyértelmű javulást hozott még a gazdasági visszaesés is. Sovány öröm, de mindenképpen rögzíteni érdemes, hogy az ő jövőjük miatt nincsen komoly ok az aggodalomra. (Feltéve, ha a közéleti tevékenységükben is tudják, hogy hol is van a helyük.)

Erről bővebben itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt olvashatnak.

Váratlan megszorítások szűkszavú bejelentései

Decemberben mégis akadt némi újdonság, mert a kormány két részletben is, mindösszesen ezer milliárdra tehető összegű zárolások, halasztások, megvonások sorozatáról is intézkedett. Mondhatnánk, hogy: intézkedni kényszerült, mert a sok-sok jó hír mellett az éves költségvetési hiány, a külső-belső eladósodottság mértéke mindenféle sikerpropaganda ellenére is példátlan mértékben kezdett növekedni, különösen a legutolsó egy-két hónapban. Igaz, ezen döntések médiavisszhangja összehasonlíthatatlanul halkabbra sikeredett még az ígéretek ezredrangú tételeinél is, s csak egy elenyészően szűk közgazdászkör kapcsolgatta össze a féktelen pénzosztogatást eme szükségszerű lépéssekkel. Mint ahogyan mindezen ellentmondások jövőbeni következményeiről is csak ők szólaltak meg – egy olyan országban, ahol a makroökonómiai összefüggések iránt amúgy is vékonyka kisebbség szokott érdeklődést tanúsítani. A kormányzati szereposztás ebben az ügyben is roppantul jellemző. Az ajándékokat – miként általában a jó híreket minden esetben – a kormányfő közölte a maga reprezentatív megnyilvánulásai alkalmával. A kedvezőtlen döntések viszont rendre a pénzügyekért felelős tárca szakszerű fejtegetéseinek részleteiként válnak ismertté. Ezzel is megerősítve azt a látszatot, hogy ezek amúgy is szűkebb körre tartozó, unalmas részletkérdések és nem érdemes rajtuk hosszabban lovagolni.

Erről bővebben itt, itt, itt, itt és itt olvashatnak.

Az őszi, nem várt sikertörténet: az infláció tartóssá válása

Elvileg a fogyasztói árak körül történteket tárgyalhattuk volna akár az előző két pont keretei között is, de éppen a decemberi hónap lett az az időszak, amikor az inflációról szóló diskurzus önálló pályára léphetett át. Részben azért, mert a november havi árindex elérte azt a szintet, amelyhez hasonlóra évtizede nem volt példa. Részben a lakosság egyre nagyobb tömegben és felületen lett kénytelen találkozni az árak elszabadulásával. (Mondjuk, erre eleve lehetett számítani egy olyan növekedési pálya erőltetésekor, amelyet főként a fogyasztói kereslet fűt.) Részben pedig amiatt, mert a bevezetéskor emlegetett nagymérvű pénzkiszórásnak lélektanilag és politikailag a legnagyobb ellensége éppenséggel az infláció letagadhatatlan érzékelése lehet. Decemberben már a kormányfő is rájött erre, s ő is elkezdte hajtogatni szakmai klientúrájuk abbéli mantráit, miszerint az infláció „kívülről jön, mi nem tehetünk róla”, s ez csak megerősíti az osztogatás-politika indokoltságát. Ugyanakkor már a saját szűkebb tábora is világosan látja és kimondja, hogy ez nem így van, élén az MNB elnökével.

Erről bővebben itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt olvashatnak.

Marad a kényszeres dicsekvés

Ilyen ellentmondások közepette nincs mese, a kampány finisében elő kell venni a mindenkor nagy kedvvel használt csodafegyvert: a sikerpropagandát. Az év utolsó heteiben a hazai médiumok többségében áttekinthetetlen mennyiségben áradnak a különféle összehasonlítások, amelyekben a vesztes mindig a Gyurcsány/Bajnai-korszak, amikor minden sokkal, de sokkal rosszabb volt. Bezzeg most, 2021-ben minden adat sokkal szebb. S a sikeráradatot kitermelő bértollnokoknak ezúttal valóban nincsen nehéz dolguk: 2009 egy nagy méretű világválság legrosszabb éve volt, 2021 viszont a Covid-válságból történő kilábalás (2020-hoz képest) természetszerűen páratlanul jó adatokat produkáló időszaka. Azaz a 2009/2021-es összehasonlítás nem más, mint a kampányszélhámosság mesterséges terméke, nagyon is funkcionális terméke. Azt üzeni ugyanis, hogy aki az ellenzéket szeretné viszontlátni a hatalomban, annak egyúttal az újabb mélyrepülést is igényelnie kellene.

Kerekasztalok, esti álvitaműsorok, szakértői képmutató okoskodások mérhetetlen tömege söpört végig decemberben a hazai médiavilágon. Ennek az álságos „összehasonlításnak” az élharcosa természetesen az a kormányfő volt, aki decemberben olyan sűrűségű média-szereplésre ragadtatta magát, amivel képes lett kitakarni az elmúlt hetek valóságos botrányait. Még azokat is, amelyeknek normális körülmények között akár kormány-buktató hatásai is lehettek volna. 

Erről bővebben itt és itt olvashatnak.

Botrányok, elhárított és elnapolt ügyek

Voltak, voltak, sőt… Éppen a decemberi hónapra maradt a kormányra nézve az évtized legnagyobb jelentőségű botrányának kirobbanása, az igazságügyi tárca államtitkárának hálózatban elkövetett korrupció gyanúja. Orbán Viktor ugyan a karácsony előtti nagyszabású sajtótájékoztatóján képes volt azt mondani, hogy erről az ügyről akkor értesült, amikor ezt a Legfőbb Ügyészség honlapjára kitették, ám ez azért nehezen hihető. Kulcsfontosságú kormányzati pozíciót betöltő, és a kezdetektől a miniszterelnök legszűkebb környezetéhez tartozó személyről van szó, akihez, mint egykori évfolyam- és kollégistatársához negyven éves közeli baráti viszony fűzi. S ha tényleg akkor értesült Völner Pál ügyéről, mit bármely magyar állampolgár, akkor mi lehet a véleményünk a kormányzati munka ellenőrzésére hívatott szervek munkájáról? Egyszóval azt sem lehet megmondani: mi a nagyobbik baj? Ha füllentett, vagy ha igazat mondott? 

Az ügyet még kuszábbá teheti egy másik, szintén elvarratlan szál. A kormány a nyár közepe óta nem igyekszik átlátható módon működni ama nemzetközi szinteket is karcolgató botrány kapcsán, hogy a Pegasus-néven elhíresült megfigyelési kérdésekben milyen mélységű lehetett a kabinet érintettsége. Épp az ősz végén derült ki, hogy e megfigyelési esetek engedélyezése szintén ahhoz a Völner Pálhoz tartozó kormányzati feladat lehetett, akinek a gyors lemondása/lemondatása esetleg arra is alkalom, hogy ne derülhessenek ki a nagyon is politikai ízű megfigyelési/lehallgatási esetek tényleges megbízói. Az év végi hírözönben kormányzati oldalról mindezeket egy mesterségesen feltupírozott, alapjaiban nem nagyon létező korrupciós fedősztorival igyekeznek ellensúlyozni. Karácsony Gergely nyakába szeretnék varrni a Városháza eladásának nemlétező ügyét. Erről a mesterséges botrányról összehasonlíthatatlanul több szó esik a médiumokban, mint arról a kapitális ügyről, amely az egész magyar igazságszolgáltatás hitelességét tette megkérdőjelezetté.

Erről bővebben itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt olvashatnak.

S végül az örökzöld: a vírus

Az idei évet – a tavalyihoz hasonlóan – alapjaiban határozta meg a járvány alakulása. Ezen belül december meglehetősen kétarcú hónapnak minősíthető. Mégpedig azért, mert a járvány ebben a hónapban felmutatta mind a két arcát. A negyedik hullám görbéi azt mutatják, hogy az alapvető mutatókra tekintettel, a negatív csúcspont valahol november 15. és december 13. közötti négy hét során lehetett. Mind a halálozási adatok, mind az új megbetegedések és a kórházba kerültek száma ezen időszakban produkálta a tavaszi – második hullámhoz hasonlíthatóan – legvészterhesebb jegyeket. Aztán december közepétől lassanként megfordultak a trendvonalak, és az év legutolsó napjai mutatták december legalacsonyabb számait. A kormány mindeközben hozott is néhány korlátozó szabályt, ám ezeknek a súlya nem volt egybevethető a tavaszi elzártság/bezártság milliókat könyörtelenül érintő hatásaival. A kötelező maszkviselést, a tömegrendezvények korlátozásait már jóval korábban is el lehetett volna rendelni, miként a szakmaspecifikus csoportok kötelező beoltását is. Ezért némi kétellyel érdemes szemlélni a kormány önünneplését, amely szerint a járványt legsikeresebben kezelő kormányok közé sorolják magukat. 

Kétségtelen, hogy a Fidesz szavazóbázisában is erős többsége van ennek a vélekedésnek, de a járvány, valamint annak hosszabb távú politikai megítélése még a függő kérdések számát szaporítja. Annál is inkább, mert a legújabb hullám tényleges hatásait majd csak januárban fogjuk érzékelni, s a pillanatnyilag látható nemzetközi körkép a legkevésbé sem támasztja alá az optimista végkifejlet gyors eljövetelét.

Erről bővebben itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt olvashatnak.

xxx

Az eddigiekben áttekintettünk hat olyan jelenséget, amely a mögöttünk hagyott hónap hangulatát erősen meghatározta, s itt-ott megpróbálkoztunk az egyes tényezők közötti összefüggések érzékeltetésével is. Az áttekintés végére érve, némi meglepődéssel lehet elkönyvelni, hogy januárban nagyon is várható lesz mind a hat jelenségnek akár szélsőséges irányokba való folytatódása is. 

Minden nyitva maradt, semmi sem oldódott meg. Előre? Nem hátra? – meditálok magamban a legújabb jelszavakon. Hát... inkább egy helyben topogva.

Erről bővebben itt, itt és itt olvashatnak.