Gregor Bernadett álló mellbimbója…

Bő egy hónapja, hogy először foglalkoztunk a színművészetisek tiltakozásával, mégpedig annak a reménynek is hangot adva, hogy nem maradnak magukra, vagyis csatlakozni fognak hozzájuk más egyetemek hallgatói, oktatói is. Mi tagadás: akkor azt hittük, az SZFE ellenállása mozgalommá fog szélesülni, olyan erőssé, hogy a kormány kénytelen lesz meghátrálni, vagy ha erre nem hajlandó, akkor radikalizálódhat a tömeg. A tiltakozás azóta is tart, de nagy vihart nem kavart, legalábbis akkorát nem, mint amilyenről mi akkoriban írtunk. Mellesleg nyugodtan hozzátehetem: mint amekkorát reméltünk, mert igen: azt az önkényt, azt a diktatórikus kormányzást, amelyet az Orbán-rezsim produkál, meg kell állítani, és másként nem lehet megállítani. Egyetemista tömegek nem vonultak az utcára, kétségkívül többen is kifejezték szolidaritásukat, de ennél tovább nem léptek, meglehet: az SZFE hallgatói nem is akarták. Szerencsére végtelen bölcsességgel kezelik az ügyet; jogilag nem lehet beléjük kötni, ugyanakkor rengeteg – ráadásul minden agresszivitást nélkülöző – ötlettel demonstrálnak nap, mint nap, egyre több ember szimpátiáját kiváltva ezzel. 

De: ez lehetőséget ad a hatalomnak arra, hogy szép módszeresen felkészüljön az akció letörésére, egyre több olyan panelt bevetve, amilyeneket már korábban is alkalmaztak. A legfontosabb a látszólagos türelem mímelése: a kormány maga vagy nem is vesz tudomást a történésekről, vagy megengedő mosollyal és szelíd megjegyzéssel kíséri az ifjú művészek performanszait. A feladatok láthatóan ki vannak osztva: Gulyás Gergelynek jutott a jó rendőr szerepe, míg Vidnyánszky és a többiek játsszák a rossz rendőrt. Nekik jut a lehető legdurvább politikai támadás előadása, Lenin-fiúzás, és persze a nyilatkozattétel, lehetőleg olyan médiában is, amit ma az ellenzék oldalára sorolnak. Pontosan az történik, mint a főváros esetében: megvannak a verőemberek, és megvannak a joviális rendpártiak. És… 

És itt jönnek a képbe azok, akik a rendszer kegyeltjei voltak, és most is azok. Nekik kell olyan nyilatkozatokat tenniük, amelyek morálisan teszik elfogadhatatlanná – ha már említettem – a budapesti Városháza vezetését, vagy éppen a művész-tanoncokat. Az ő feladatuk az, hogy a népszerűségüket, ismertségüket a kormány, illetve az általa favorizáltak szolgálatába állítsák. Így kerül elő például Balázs Péter, vagy Gregor Bernadett; mindketten fölkerültek a Magyar Távirati Iroda üzenőfalára, csak azért mert vállalták: elítélik a Vidnyánszkyval szembe menőket. Félreértés ne essék: egyáltalán nem lehetetlen, hogy valaki másként lássa a fejleményeket, mint az SZFE többsége. Van legitimitása annak a véleménynek is, ha az korrekt, valóban vitatkozó, érvelő. És még azt is hajlandó lennék félretenni, hogy Gregor tavaly Jászaí-díjat kapott a kormánytól, Balázs pedig milliárdokat a színházához. Nem dolgom megítélni, hogy ez helyes volt-e, nekem is csak véleményem lehet arról, hogy megérdemelték-e? Gondolhatom persze, hogy a kormánypártiságuk jutalma volt a díj, illetve a pénz, de más ettől még hiheti úgy, hogy Gregor jó színész, Balázs pedig jó színházat csinál. 

A mostani felsorakozásuk az új kuratórium mögött, azonban nehezen értelmezhető. Gregor például arról beszél, ismétlem: a közszolgálatinak hazudott távirati irodának, amely eleddig meglehetős erős szűréssel számolt be a színművészeti eseményeiről, hogy ő – tudniillik Gregor Bernadett – a mai napig összeszoruló gyomorral megy el az egyetem Vas utcai épület előtt, ahol szörnyű dolgokat műveltek vele. Nem mondja ki, de ezt inszinuálja: zaklatták őt. A felvételin, ezt nyilatkozza, bikinire kellett vetkőzni és lezuhanyozni, vizes hajjal és álló mellbimbóval állni a vizsgabizottság elé. A 888-nak még hozzátette a következőt: „a péntek esti Facebook-bejegyzésemben igyekeztem objektíven és tényszerűen megnyilvánulni. A posztomban nem véleményeztem, nem politizáltam, nem személyeskedtem. Ugyanakkor nagyon furcsa, hogy az emberek egy része azért támad, mert leírtam valamit, amit valaha nagyon rosszul éltem meg. Erre mondják azt, hogy áldozathibáztatás.”

Nem akarnám semmiképp áldozatként hibáztatni Gregort. És abban sem látok semmi kivetnivalót, hogy - noha állandóan összeugrott a gyomra a Vas utcában – a történetet, amely mély nyomokat hagyott benne, elmeséli.  Csak azt nem értem, hogy ez az álló mellbimbós, egyébként izgalmas sztorit miért csak most osztotta meg velünk? 

Ugye nem azért, mert megérkezett a nagy fekete autó, emlékeztetve őt arra, hogy a hatalom egyszer majd kér valamit tőle… Nem egy új színházat, hanem egy régit…