Kalandozók kíméljenek

Föld S. Péter 2021. április 8. 11:48 2021. ápr. 8. 11:48

„Kalandvágyó nemzet vagyunk, híresek vagyunk a kalandozásainkról”, mondta Schmidt Mária történész, a XXI. Század Intézet – nem mellesleg a Terror Háza Múzeum – főigazgatója szerdán egy online konferencián. Kalandnak nevezte, hogy Magyarország belépett az Európai Unióba. „Egyelőre még ezt a kalandot éljük, még megvan a lelkesedésünk egy maradéka” – tette hozzá, mert bízik abban, hogy „megmaradt kalandos lelkesedésünket sikerül átragasztani a többiekre, Európa kicsit megfáradt, megfásult nyugati részére is.”

Régen volt kalandozásainkra azért annyira nem kellene büszkének lennünk. Derék eleink kalandozásai nem holmi tanulmányi kirándulások voltak, ismerkedés más népek életével és kultúrájával. Nem azért mentek a lóhátról nyilazó magyarok nyugatra, hogy ellessék az ottani technikát, megtanulják, amit még nem tudnak. Kalandozásaik során a magyarok feldúlták a falvakat, és kiirtották az ott élő lakosságot. De előbb még – a kor divatjának megfelelve – gondosan megerőszakolták az asszonyokat, majd elvitték a mozgatható javakat. Amit nem tudtak magukkal vinni, azt felgyújtották, lerombolták, megsemmisítették.

Nem szabad letagadni, ami volt, mert a múltunk része, de dicsekvésre történelmünk nem minden mozzanata alkalmas. Még akkor is így van ez, ha azt kell feltételeznünk, hogy a magyarok társadalma már akkoriban sem volt egységes. Nem minden magyar találta például jó mókának a pusztítást, a rombolást, mert már akkor is voltak, akik inkább építeni szerettek, s bizonyára az sem tetszett minden magyarnak, hogy társaik a St. Gallen-i torony ablakaiból végezték a szükségüket. Már akkor is lehettek olyan magyarok, akiktől idegen volt a tahó, suttyó stílus, hangvétel.

Lehettek józanabb hangok is a régi magyarok között, igaz, az ő véleményükre magasról tettek azok a döntéshozók, akik a vezéreik kedvét lesték. Mert akkoriban is lehetett 133 bátor ember, akik bármit megszavaztak, amit a vezéreik kértek tőlük. Mindig, minden körülmények között hűségesek voltak a regnáló vezetéshez. Nem érdek nélkül persze, a hűségüknek mindig meglett a jutalma. Többet harácsolhattak a rabolt javakból, és a megbecstelenített asszonyságok közül is a szemrevalóbbak jutottak nekik.

A magyarok nyilaitól ments meg uram minket! Így fohászkodtak annak idején a magyar hordák által megtámadottak nyugaton, és nem vagyunk messze attól, hogy ismét hasonló fohászokat hallhassunk. Ezért volna jó tisztázni, hogy – szemben Schmidt Mária kijelentésével – amikor 2004-ben beléptünk az Európai Unióba, az számunkra nem kaland volt, hanem lehetőség. Lehetőség, hogy megérkezzünk egy élhetőbb, sokszínűbb világba, ahol nem despoták mondják meg, hogy ki a jó és ki a rossz, és ahol azok is jól tudják érezni magukat, akiknek a véleménye nem mindenben egyezik a főnökség nézeteivel. Az uniós tagság lehetőség a tanulásra, hogy megtanuljuk másoktól, amit ők jobban tudnak és persze a tanításra – hogy megtanítsunk másokat arra, amiben mi vagyunk a jobbak.

Nem a hátrafelé nyilazásra gondolunk, sem az árvalányhajas, áporodott múltba nézésre. Még csak nem is a gyűlölködésre, a mások elleni uszításra. Ez – tudjuk a történelemből – soha nem vezetett jóra. Majdnem mindig rosszul jöttünk ki a csatákból, mert majdnem mindig a rossz oldalon álltunk. Most az lenne az igazi kaland, ha felhagynánk a kalandozásokkal, és ez a jobb sorsot érdemlő kompország végérvényesen lehorgonyozna egy biztonságos, XXI. századi kikötőben.