Ismét lebuktatták az Orbán-rendszert. És akkor?
Hat nemzetközi médiaszervezet járt nemrégiben Magyarországon, hogy megállapítsa azt, ami lassan egy évtizede zajlik ebben az országban, és amit már számosan megállapítottak korábban: a magyar kormány világos stratégia alapján némítja el a kritikus sajtót. A küldöttség tagjai egyébként találkoztak ellenzéki lapok szerkesztőivel, és mint a Népszava tudósításából megtudhattuk, Kovács Zoltánnal, a kormány nemzetközi szóvivőjével is, aki a Nimród főszerkesztőjeként a vadászújság szerkesztőségében fogadta a vendégeket. Ennél azonban még meglepőbb volt az a kijelentése, hogy szerinte a sajtónak nem feladata a hatalom ellenőrzése. Abban viszont már nem volt semmi meglepő, hogy a független újságírókat politikai aktivistáknak nevezte.
Van azért ebben némi jelképes helyzet is: egy magas rangú kormányzati ember egy újság főszerkesztői székéből bélyegzi meg a független „kollégákat”. Talán ez a megnyilatkozása is inspirálta a delegációt, hogy végső jelentésében azt is leírja: a sajtószabadság és a pluralizmus 2010 óta tartó rendszerszintű lebontása olyan médiakoncentrációt eredményezett Magyarországon, amely példátlan az unióban. A Népszava beszámolójából az is kiderül, hogy a vizsgálatot végző csapat szerint a kormánypárti médiabirodalom valójában az Orbán-kormány propagandagépezete, és „azt célt szolgálja, hogy elzárja a nyilvánosság jelentős részét a kritikus információktól s ezzel a Fideszt hatalomba tartsa” (idézet a keddi Népszavából).
A delegáció keményen bírálja az Európai Uniót is. Megállapítja ugyan, hogy Orbánék szándékosan úgy alakították ki a médiarendszert, hogy elkerülhessék a számonkérést, az uniónak azonban meg kellett volna akadályozni, hogy ez a szisztéma egyáltalán létrejöjjön.
A tudósításból nem derül ki, hogy a tényfeltáró csapat adott-e receptet ennek mikéntjéről. Feltételezésem szerint nem, azt viszont rögzítette: a magyarok káros és veszélyes gyakorlata átterjedt más országokra is. Vagyis az unió felelőssége nem pusztán abban ragadható meg, hogy tehetetlennek bizonyult egy tagországa antidemokratikus – illiberális – lépéseivel szemben, tehetetlensége okán hozzájárult ahhoz, hogy a magyar példa mintaként szolgáljon.
Ha jól figyeltünk az idézett jelentésre, láthatjuk, hogy az elég pontosan fogalmazott: vizsgálata során megállapította, hogy a folyamat 2010, azaz a Fidesz hatalomra kerülése óta tart. Azóta pedig számos bírálat érte a magyar médiaállapotokat. Szinte nem is akadt olyan uniós és egyéb szakmai bizottság, tényfeltáró csapat, amely ne jutott volna arra az álláspontra, hogy lesújtó a sajtó helyzete Magyarországon – mégsem történt valójában soha semmi.
És elsősorban azért nem, mert az európai szövetségi rendszer egyelőre alkalmatlan, hogy korrekcióra kényszerítsen renitens országokat, képtelen arra, hogy megvédje a demokráciát.
Ez a mostani „hatos” sem jutott jelentésében olyan új felismerésekre, amelyeket ne tudtunk volna már eddig is, amelyekről ne számolt volna be a világ-, vagy a magyar sajtó szabadabbik fele. Az Orbán-kormányt eddig sem érdekelték ezek a jelentések, megy a maga útján, mely út a tiszta és egyértelmű diktatúrához vezet. Oda vezet, még akkor is, ha igaz a jelentéstevők közlése: itt senkit nem csuknak börtönbe a véleményéért, írásáért, vagy kijelentéseiért.
Vannak ma már a diktatúrának kifinomultabb módszerei, például, ha elszívják a levegőt – a pénzt – a független média elől. Márpedig ez történik egy évtizede, töretlenül. Készülhet bármilyen nemzetközi kritika, Orbán és kormánya elintézi az ilyesmit egy mondattal: a bevándorlás-pártiak ármánykodásával.
Ennek az új vizsgálatnak sem lesz semmi következménye, sőt – Orbánnal szólva – továbbépítik a kisvasutat Bicskéig. Azaz: még tovább erősítik a koncentrációt. Szép példája ennek a mostani vizsgálati anyaggal egybeeső hír: a Médiatanács tagjai kizárólag Fidesz-jelöltekből állnak; az ő feladatuk lenne az elkövetkezendő kilenc évben is, hogy óvják a sajtó függetlenségét, kiegyensúlyozottságát.
Lehet róla elképzelésünk, hogyan fogják. Úgy, mint eddig. És mindaddig így is marad, amíg mi magunk, azaz a társadalom tagjai ezt elfogadhatónak tartják. Hiába jön ide még számtalan bizottság, hiába fogja mind megállapítani, hogy tarthatatlan a magyarországi médiahelyzet, hogy nincs sajtószabadság, ennél többre soha nem fognak jutni. Pláne, hogy megszűnt – ha volt valaha egyáltalán – szakmai összefogás, hogy tömegesen állnak magukat újságírónak nevező emberek a kormány zsoldjába. És – mint a jó zsoldosokat – őket jól megfizetik, hiszen bármikor hajlandóak elárulni a szakma alapszabályait is.
De, ha így van, akkor mi lesz? Ezzel fogunk együtt élni, mindhalálig? Nem, csak addig, míg az emberek ilyen igénytelenek maradnak, amíg nem érdekli őket az igazság, a valóság. Budapest és néhány nagyváros már fellázadt. Nem fogadnak el minden eléjük vetett hazugságot. A rezsim, és a médiabirodalom is megreccsent egy kicsit. De még nem annyira, hogy Orbán visszavonulót fújjon. Bár ő nem az a típus, hogy ezt megtegye: őt kényszeríteni kell rá. Nekünk.
