Mit tehet a filmművészet a toleranciára nevelésért és az érzékenyítésért?

– Mi a véleménye a „Miért nehezebb a roma gyerekek élete?” című  kisfilmről?

– A magam részéről minden kezdeményezésnek örülök, amely megpróbálja fölhívni a figyelmet a társadalomban tapasztalható egyenlőtlenségekre (ezeket az elszenvedők tapasztalják, a tágabb társadalomnak sokszor nincs is tudomása az adott probléma létezéséről). Gyakran a társadalom nem roma tagjai nem is tudnak arról, milyen problémákkal szembesülnek a romák. Az ilyen kisfilmek az égető kérdések tudatosításában hasznosak lehetnek. Mint műfaj és művészi megformálás, szerintem az animációs kisfilm ötletes. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban nagyon szeretik az ilyen jellegű ötletes kisfilmeket. Földolgoznak akár társadalmi problémákat, akár országtörténeteket ilyen alkotásokban. Kiemelném, hogy a kisfilm figurái szépen megrajzoltak, kedvesek. A tartalma pozitív, mert arra helyezi a hangsúlyt, mit tehetnénk mi, állampolgárok. A szövege pedig lényegre törő, mert nem zsibbasztja a nézők agyát statisztikai adatokkal és a társadalomelméleti zsargonnal. Inkább az emberi, érzelmi megközelítésre helyezi a hangsúlyt, megmaradva a társadalomtudományos és emberi jogi érvelésen belül. Nyilván a film egy dolog, az, hogy a társadalom szereplői meg a politika mit kezd az adott témával, más kérdés.

– Ön szerint a film, mint olyan, alkalmas a magyarországi rasszizmus, cigányellenesség csökkentésére?

– Nem szabad csodaszerként kezelni a mozgóképet, de nem is becsülném alá a film szerepét. Klasszikus, kicsit elcsépelt példa, de az afroamerikaiak filmes reprezentációját lehet alapul venni. Az afroamerikaiak fokozatosan kiléptek a filmekben a zenész-komikus-sportoló háromszögből. Persze, nagyon nagy utat kellett bejárni az első „fekete-fehér” filmes csóktól (1965) az első afroamerikai képregényes szuperhős születésén (1966) keresztül az Egyesült Államok első filmes afroamerikai elnökén (1972) és az első afroamerikai televíziós családtörténeten át odáig, hogy ma már afroamerikai karakterek minden műfajú filmekben megjelennek központi figuraként. A roma karakterek még nem szerepelnek olyan arányban a filmvásznon, mint az afroamerikaiak az USA-ban, (hangsúlyoznám: nem a roma származású színészek, színésznők szerepeltetéséről van szó, hanem a vállaltan roma karakterek filmes ábrázolásáról).

Ugyanakkor az is igaz, hogy az amerikai példában a filmek és a társadalom változása folyamatosan reflektált egymásra. Nem úgy történt, hogy a filmek megváltoztatták a társadalmat. Inkább oda-vissza hatásról beszélhetünk. A filmrendezők kicsit „előreszaladtak”, éppen annyira, hogy provokatívak legyenek, de a történet hihető legyen. Az afroamerikai egyéni történetek és sorsok bemutatásával érzékenyítették a társadalmat az afroamerikai kisebbség speciális problémáira, az ellenük irányuló sokféle diszkriminációs mechanizmusra. Hasonló történt az amerikai őslakosok és (talán kisebb mértékben) a spanyol ajkúak esetében is. Mindenképpen jó lenne, ha a filmek tudatosítanák a széles közönségben a romák problémáit. Ha másra nem, erre alkalmas a mozgókép, s általában a művészet.

– Igaz, vagy csak városi legenda, hogy Hollywoodban hoztak egy szabályt az esélyegyenlőség biztosítása érdekében, hogy minden filmben szerepelniük kell színesbőrűeknek, és lehetőleg vezető pozícióban kell lenniük?

– Ez így, ebben a formában városi legenda. Annyi az igazság, hogy egy 2025-től (!) érvényes szabály értelmében filmenként legalább egy főszereplőnek egy úgynevezett „underrepresented” (tehát alulreprezentált) „faji vagy etnikai csoportból” kell származnia, s további két főszereplőnek más jellegű alulreprezentált csoportból (nők, LMBTQ, fogyatékossággal élők stb.) kell jönnie. Továbbá a stáb legalább 30 százalékának kell jönnie alulreprezenált csoportból. Ez nagyon sok mindent jelenhet: ide tartoznak a nők, az LMBTQ közösségek tagjai, a fogyatékossággal élők. Tehát szó sincs kötelező színes bőrű karakterről. Gondoljunk bele, elvonatkoztatva az USA társadalmi viszonyaitól: egy Angliában játszódó amerikai filmben egy katolikus ír szereplő is alulreprezentáltnak számít, duplán. Melléteszünk egy walesit és egy nőt, és máris kipipálhatjuk a kvótát. És még nem is beszéltünk a cselekményről. Vagy egy Magyarországon játszódó amerikai filmben: egy roma, egy bármilyen nemzetiségi (svábtól a szerbig), zsidó, vagy éppen egy külföldi születésű személy is megfelel a fenti elvárásnak.

Éppenséggel ez egy nagyon toleráns szabály akar lenni, mert elég szélesen húzható meg az érintettek köre, adott film helyszínétől, cselekményétől függően. Megjegyzem, az amerikai filmgyártásban mindig voltak beavatkozó mechanizmusok és szabályok, amelyek révén meg kívánták kötni a filmesek kezét. Az amerikai filmeseknek nem új, hogy elő akarnak nekik írni valamit. Ezt majd az amerikai filmes társadalom megvitatja, mindenesetre a magyar filmeseket nem érintik ilyen kvóták. A másfajta filmpolitikai hagyományok és történelmi előzmények miatt a kvóta nem lenne szerencsés szerintem.

– Magyarországon, magyar filmekben meg lehetne ezt csinálni a cigányokkal?

– Úgy fogalmaznék: az lenne jó, ha a filmrendezők maguk éreznék szükségét annak, hogy minél több – amerikai nyelvezeten – alulreprezentált csoportból származó karaktert vonultassanak föl a filmvásznon. Hiszen abban nincs vita, hogy a filmeknek tükrözni kell valahogyan a társadalom sokszínűségét, és a művészet rendelkezik olyan misszióval, hogy érzékenyítenie kell a társadalmat. Ez azonban nem jelenthet kényszert, ezért a kvótákat nem helyeslem a mi filmpolitikánkban. Ugyanis egészen más a jelenség történelmi háttere a két ország esetében.

– Ön szerint lenne sikere?

– A kvótáknak egészen biztos nem lenne sikere. A roma főszereplős filmeknek akkor van sikerük, ha a forgatókönyv és a cselekmény izgalmas. Szóval, a követelmény ugyanaz, mint minden más főszereplős filmben.

– Egyáltalán volt rá példa, hogy magyar filmben cigány főszereplő volt?

– Hirtelenjében a Cséplő Gyurit mondanám, de hát az dokumentumfilm volt. Ugyanakkor egy olyan roma férfit mutatott be, akinek a sorsával sok nem roma is azonosulhatott: munkát keresett Budapesten, bele lehetett látni a szerencsét próbáló „szegény fiú” archetípusát. A Dallas Pashamende című magyar-német-osztrák filmdráma fordított szituációt ábrázol: egy roma származású tanító, Radu hazatérését falujába, és találkozását a régi környezetével. A Csak a szél című film a romák elleni terrortámadásokat dolgozta föl – emellett még három alkotás készült erről a borzasztó eseménysorról. S ha negyediket lehet említeni, akkor kiemelném, hogy a Veszettek című filmben is szerepelt egy roma női főszereplő karakter, egy afféle „skinhead Rómeó és roma Júlia” bonyodalom keretében. S persze még lehetne sorolni példákat.

– Mekkora sikerük volt?

– Kérdés, mi a siker mércéje: a közönségszám, a bevétel vagy a társadalmi vita generálása. Leginkább utóbbit tartom fontosnak, s e téren nem igazán jutottunk előre. A Cséplő Gyuri például egy, a szocialista rendszerben (és azóta is) szőnyeg alá söpört élethelyzetről, a vidéki fiú nagyvárosi munkavállalásáról szólt, és alapfilmnek számít. Mondhatjuk, hogy élénk társadalmi vita van ma a témáról? A Dallas Pashamende a fordított utat mutatja be, s ez is izgalmas téma: mit tud kezdeni a kiemelkedett, értelmiségivé vált roma a régi környezetben. Nem sokat hallunk a roma tanítók, orvosok, papok áldozatos küzdelméről. A Csak a szél a berlini filmfesztiválon három nagydíjat nyert el. Ennek ellenére, nem gondolom, hogy élénk viták zajlanának a rasszizmusról, amely kitermelte a romák elleni gyilkosságok elkövetőit. Azt hiszem, a társadalmi viták elmaradása mögött az áll, hogy a magyar közönség alapvetően nem szívesen szembesül a kényes problémákkal, köztük azzal sem, milyen mély az előítélet a 2000-es évek Magyarországán. De a filmrendezőknek éppen ezért kell érzékenyíteniük a társadalmat. Végső soron tehát ahhoz jutunk vissza, hogy szükség van ilyen filmekre.

– Az ön által említett filmek segítettek a cigánykérdés „európaibb” kezelésében?

– Erre a kérdésre akkor tudnánk válaszolni, ha tudnánk, mi az „európaibb” jelző tartalma. A mai, reálisan létező Európában is láthatunk súlyos problémákat, közösségi feszültségeket, ha nem is éppen a romák állnak azoknak a középpontjában. Európának magának is sok gondja van, s országonként eltérő kisebbségi konfliktusok szintén adódnak. Minden ország érintett, csak másként, máshogy. A magyar közgondolkodás szerinti „mintaországoknak” is vannak olyan sötét foltjaik, amelyeket nemrég dolgoztak föl filmen – most csak a svéd-dán-norvég Számi vér cím filmre utalok, amely a lappok ellen irányuló skandináv „fajkutatásokról” szólt. Messze van egy valódi, normatív „európai” megoldás, Európa filmművészetének van még teendője a toleranciára nevelésben és érzékenyítésben.