Nahalka István: rejtély, ki vezérelte az oktatásban zajló folyamatokat 2010 óta

Folyt-e oktatási kormányzás az elmúlt 13 évben? 

Lehet, hogy meglepő lesz a válaszom: igen. Egyrészt van általános kormányprogram, amely világosan kijelöl bizonyos célokat, feladatokat az oktatási intézmények működésével és fejlesztésével kapcsolatban, csak ez nem ismerhető. Vagyis van egy virtuális kormányprogram. Ugyanakkor van egy nem virtuális is, mert időnként el kell készítenünk az oktatás fejlesztésének a stratégiáját az EU számára. Ebben minden olyan szép és jó le van írva, amit szívesen fogadnak az unió szakemberei. Valójában azonban azokból vagy sok minden nem teljesül, vagy épp az ellenkezője érvényesül. Ez csak egy kirakat. Viszont a rejtett, nem ismerhető kormányprogram – nem is tudom, hogy van-e leírása egyáltalán, vagy csak a fejekben van meg –, tényleg létezik. Elég következetesen megfelel annak, ami történt az oktatásban az elmúlt 13 és fél évben. 

Tulajdonképpen mi ennek a lényege és a célja?

A rejtett program azt tartalmazza, hogy a lehető legkevesebbe kerüljön az oktatás. Az oktatás drága dolog, ott van megtakarítási lehetőség. Már 2010-től kezdve az volt a cél, hogy amennyire csak lehet, megtakarítsanak ezen a területen, sőtm forráskivonás történjen az oktatásból. A pénzkivonásra csak egy példa: a közelmúltban a pedagógusok kötelező óraszámát 24 órára emelték, ami egyben forráskivonást is jelent, vagyis a kizsigerelés egyértelműen működik. A másik cél, ami ugyan vitatható, de a létezését nagyon sokan elfogadják: olyan oktatásra van szüksége a hatalomnak, ami inkább elbutítja az embereket. Nem engedi, hogy az új generációk kritikus, önálló gondolkodókká nevelődjenek. Azt akarja, hogy engedelmes szavazók legyenek, akik fenntartás nélkül elhiszik azt, amit a hatalom állít. Tulajdonképpen a hatalom épp a hatalma rögzítése szempontjából gondolja végig azt, hogy mit kellene csinálni az iskolában, mit jelentsen ott a nevelés. Ezt is nagyon sokan a koncepció részének tekintik. Van egy olyan része is a virtuális kormányprogramnak, amely a hatalmat szolgáló erkölcsi rendet, világképet, értékhierarchiát kíván a fiatalokra rákényszeríteni, amit azután elhelyez a Nemzeti Alaptantervben, a tankönyvekben, és sok más formában, és amit azután nagyon következetesen képvisel is. Ez is nagyon jól látható. Lehet vitatni, hogy ezek tényleg így vannak-e, de mivel nem ismerhetjük konkrétan, és nem része a diskurzusnak az, hogy miről is van szó, a feltételezések bármiről is szólhatnak. Én azt gondolom, hogy létezik egy ilyen kormányprogram. Az oktatás kormányzásának az is része, hogy leírt stratégia nincs ugyan, de világosan látható, hogy milyen elemei vannak: az esélyegyenlőtlenségek és a szelekció növelése, ami egy csomó intézkedésben tetten érhető. Azt, hogy ennek mi a célja, nehéz megmondani. Szavakban természetesen egész mást mondanak, csak az, amit konkrétan tesznek, nyilvánvalóan ezt a célt szolgálja. Ide tartozik az oktatás irányításának a minden határt átlépő centralizálása. Legelőször azon kezdtek el gondolkozni, hogyan lehetne úgy átszervezni az oktatás irányítását, hogy az teljesen centralizáltan a kezükben legyen. Ez is a  stratégia része, és 2010 óta zajlik. Ugyanez van a tantervi szabályozás központosításával is. Eléggé közismert, hogy milyen szerepet szántak a Nemzeti Alaptantervnek és a kerettanterveknek ebben a szabályozórendszerben. Ugyanakkor itt már a pedagógusok és a diákok túlterhelése is előkerülhet, ez is egyfajta – elég következetes – lépés a kormányzat részéről, de ide tartozik a pedagógusok és az intézményvezetők autonómiájának minimálisra szűkítése is. Ezek persze összefüggnek egymással. A fejlesztésre kapott pénzek, és a saját költségvetésünkből fejlesztésekre szánt pénzeknek a központi feladatokra való elköltése, erős centralizálása is ide tartozik. Az első komolyabb EU-s pénzeket, sok milliárd forintot 2010 után arra költötték, hogy létrehozzák a Klebelsberg Intézményfenntartó Központot, és azt az egész bornírt szisztémát, ami akkor jellemezte a rendszert. Megjegyzem, ma sem sokban különbözik tőle. De az is része volt ennek a stratégiának, hogy ellehetetlenítsék és megszüntessék az oktatás területén esetleg mégis működő szakmai, kutatói szervezeteket, intézményeket. Így szűnt meg például az OFI, az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet.  

Ki vezérelte ezeket a folyamatokat?

Ha nem is transzparens és elolvasható módon, de a kormányzásnak sejthetően az is része, hogy van egy megfogalmazott koncepció és stratégia, amit egy külön erre a feladatra kitalált irányító szervezet realizál. Ez egy mértéktelenül központosított, bürokratikus, tulajdonképpen azt lehet mondani, elnyomó szervezet: nevezetesen a Klebelsberg Központ és a tankerületi központok. A kormányzásnak ugyanis az is része, hogy a stratégiának és a koncepciónak megfelelő intézkedéseket kell hozni, és azokat az erősen központosított, bürokratikus irányítási rendszernek végre kell hajtania. Közben pedig az ideológiai indoktrináció reményében a hatalom közoktatási intézményeinek jó részét átadta az egyházaknak. Ma már több gimnázium van az egyházak, mint az állam kezében.  

Volt valamiféle ellenállás ezekben az ügyekben?

Az eltelt 13 és fél év alatt a szakemberek széles körében, a pedagógusok nem elhanyagolható hányadában, és a szélesebb közvéleményben is az a vélemény alakult ki, hogy sok esetben nagyon erősen vitatott intézkedések születtek. Ha belegondolunk, ezt az időszakot tiltakozások kísérték végig. Jött egy intézkedés, és a pedagógusok közül sokan az utcára vonultak. Volt ugyanis egy elkötelezett pedagógusokból álló mag, amelyik kiállt bizonyos elvek mellett, és az említett intézkedéseket erősen kritizálta. Hozzáteszem, ma már a diákoknak és szülőknek is van egy ilyen elkötelezett része. Persze az intézkedések közben megszülettek. Közben ugyan zajlott némi látszatpárbeszéd, de az is kizárólag a szakszervezetekkel, hiszen a jogszabályi előírások miatt az elkerülhetetlen volt. A kormány emellett önmaga számára olyan korporatív szervezeteket hozott létre, amelyekkel egyeztet, ezzel akarja felmutatni az egyeztetés tényét. Ilyen például a Nemzeti Pedagógus Kar, az egyszínűnek tekinthető Országos Köznevelési Tanács, és még néhány hasonló szervezet. A kormány azonban nagyon erős kötőféken is tartja, legtöbbször leginkább csak tájékoztatja őket. Igazából ki sem kéri a véleményüket, de még, ha kikéri is, azért ez egy korporatív rendszer, nem egy igazi egyeztetési folyamat. 

Milyen lenne a valódi egyeztetés? 

A valódi egyeztetési folyamat egészen mást igényelne. A szakmaiságnak már a jogszabály előkészítésében sokkal komolyabb szerepet kellene kapnia. Alternatíváknak kellene felmerülniük, viták kellenének, és a vitáknak az alternatívákról kellene szólniuk. Komoly, és nem ilyen korporatív jellegű véleményező szerveknek kellene működniük, széles társadalmi vitákat kéne rendezni. Annak a vélemény-kikérésnek, ami most van, semmi köze nincs a társadalmi egyeztetéshez. 

Milyen vezetői voltak a jelenlegi oktatásnak, volt lehetőségük az önálló döntésre, vagy mindennek a hátterében tényleg Orbán áll?

Sokan mondták már többször, köztük én is, hogy tulajdonképpen „kremlinológusok” vagyunk, mert nem látunk bele ezekbe a dolgokba, információink egyáltalán nincsenek. Még az egyébként nagyon sokat tudó politológusok sem rendelkeznek konkrét információkkal a döntési folyamatokról. Ezért tulajdonképpen egy vélekedés csak az, hogy Orbán hozza meg a döntéseket. Lehet, hogy így van, nekem is nagyon sokszor az az érzésem, hogy a fontosabb kérdésekben mindenképp ő dönt, benne van az irányok megszabásában. Ezt azonban csak gondolhatjuk, lehetetlen bizonyítani. Ám azért nem véletlen, hogy a „kremlinológia” újra előkerült. A rendszerváltást követő mintegy 20 évben ez a szó nem nagyon szerepelt a politikai diskurzusban. Majd jött az Orbán-kormány, és elkezdtünk „kremlinológiáról” beszélni. Átláthatatlan, egyáltalán nem transzparens az, amit csinálnak. A belső viszonyokat lehetetlen látni, az pedig, hogy hogyan születnek a politikai és szakmai döntések, egyszerűen követhetetlen. Ezért – ahogy régen tettük a Kádár-rendszerben – apró jelekből próbálunk következtetni bizonyos folyamatokra. Az egyik ilyen makacs következtetés az, hogy mindenről Orbán dönt, de, mint mondtam, ezt konkrétan nem lehet tudni. Az is biztos, hogy a minisztereknek nem volt arra lehetőségük, hogy beavatkozzanak az oktatás dolgaiba. Az államtitkároknak talán annyiban igen, hogy amikor a részleteket dolgozták ki, hozhattak valódi döntéseket. Csak nem tudjuk, hogy utána be kellett-e mutatniuk a munkájukat valahol, ahol fölülbírálták őket, és éppen azért, mert tudták, hogy fölül fogják bírálni őket, eleve öncenzúrával éltek. Tudták, hogyan kell kidolgozni, megírni a részleteket ahhoz, tessen a „főnöknek”. Aztán végül mégis mindig ők álltak ki a nép elé, és magyarázták a magyarázhatatlant, néha már a nevetségességig is elmenve.

Volt olyan, hogy kiengedték a kezükből a döntés lehetőségét? 

Nagyon érdekes példa volt erre a 2020-as Nemzeti Alaptanterv létrehozása. Csépe Valéria akadémikus 2018-től kezdődően irányított egy olyan szervezetet, amely kidolgozta, létrehozta a NAT egy első változatát. Ez megismerhető volt, sőt, tulajdonképpen a társadalmi vitája is lebonyolódott, és a különböző szervezetek is leadták a véleményüket vele kapcsolatban. Majd nem lehet tudni, hogy végül is milyen döntési folyamatok eredményeként, de az oktatáspolitikai irányítás azt mondta, hogy ez így nem jó. Végre egyszer volt egy olyan szituáció, hogy szakemberekre bízták a folyamatot, és lett is belőle valami, amit sokan elfogadtak. Bár én nem voltam vele annyira elégedett, de ez nem is érdekes. Ami biztos, hogy a 2012-es NAT-hoz képest voltak előnyei, de úgy látszik, hogy túl jó volt, ami a hatalomnak már nem tetszett. Ezért ugyanazt a munkát elvégezték még egyszer, jött Takaró Mihály és a hatalom számára kritikus részekben átírták mindazt, amit Csépe Valériáék beleírtak a NAT-ba. Volt még egy alkalom, amikor ugyanez megtörtént, ez pedig a DOS, a Digitális Oktatási Stratégia volt. A DOS kidolgozásában nagyon jelentős szerepük volt a civil szervezeteknek, és maga a digitális stratégia szakmailag tulajdonképp jó is. Ám ehhez készült egy kormányrendelet, ami megmondta, hogyan kell azt végrehajtani. Ezzel sikerült úgy kiherélni, hogy azóta se tud magához térni, és így gyakorlatilag nincs hatása a magyar oktatási rendszerre. Mind a két esetben arról van szó, hogy a hatalom észrevette, születik valami olyasmi, ami nem felel meg az ő ideológiai elképzelésének, azonnal lecsapott rá, és az ellentétébe fordította. 

Hová vezetett mindez, milyen állapotban van a magyar oktatás jelenleg?

Vannak tények, amiket egész egyszerűen nem lehet letagadni. Az elmúlt 13 és fél évben romlottak a PISA-eredmények, és már az országos kompetenciamérés eredményei is súlyos romlást mutatnak. Vagyis minőségében romlik a magyar oktatási rendszer. A közoktatásba, és a felsőoktatásba való bekerülés szempontjából nőtt az esélyegyenlőtlenség. Ugyanígy nőtt a rendszer szelektivitása is, és ezen belül a szegregáció, különösen a roma gyerekek szegregációja. 2008-tól 2022-ig másfélszeresére nőtt azoknak az iskoláknak a számaránya, amelyekben a roma gyerekek aránya 50 százalék fölött van. Ezeket hívják gettóiskoláknak. A diákok és a fiatalok ma kevesebb évet töltenek az oktatásban, mint 2010-ben, amit konkrétan a tankötelezettségi korhatár 18-ról 16 évre való leszállítása eredményezett. Számos mutató tekintetében az OECD-országok közül az utolsó 5-6. hely valamelyikén, nem egy esetben az utolsók vagyunk. Nagyon sok finanszírozási, az adott végzettséggel rendelkezők arányára vonatkozó adat ilyen. A korai iskolaelhagyók aránya nem javul nálunk, sőt, tovább nőtt a számuk, miközben másutt óriási mértékű csökkenés következett be ebben az elmúlt 20 évben. A pedagógus jövedelmeket tekintve kifejezetten az utolsó helyen vagyunk. Tegyük hozzá, hogy katasztrofális a pedagógusellátottság, egész egyszerűen eltűnnek a pályáról a pedagógusok. A pályaelhagyók száma sem kevés, odafigyelést is kíván, de nem olyan nagy arányú. Ami igazán nagy baj, hogy nagyon sokan nyugdíjba mennek, és nem jönnek fiatalok a helyükre. Ez az igazi veszteség. Mindehhez tegyük hozzá a hatalmas túlterhelést, ami nem csak a pedagógusok, hanem a diákok esetében is igaz. A digitális pedagógia területén lemaradunk a világtól, nem tudjuk ezt a fejlődési szintet megugrani. És ami általános tapasztalat: ma nem jó iskolában lenni se a gyereknek, se a pedagógusoknak. Rosszul érzik magukat az emberek az iskolában. Nyilván nem mindenki van így vele, de abban biztosak lehetünk, hogy ma sokkal rosszabb a helyzet, mint két-három évtizede volt. 

Milyen lelkiállapotot okoz mindez? 

Ha elvonatkoztatunk, akkor ki kell mondani, a magyar oktatásban nincs igazán problématudat. A pedagógusok egy szűk rétegében ugyan van, de úgy tűnik, hogy a többség némán tűr, nem kezd semmit azzal, hogy mi történik vele, a gyerekekkel, az egész oktatással. Azt hiszi, hogy ez átmeneti dolog, és majd biztos lesz jobb. A szülőkkel is ugyanez a helyzet, náluk is van egy réteg, amelyik nagyon is látja, hogy mik a problémák, és fel is emeli a hangját emiatt, de valljuk be, azért nagyon érthető módon, minden szülő elsősorban a saját gyereke érdekeit nézi. Ezzel pedig – egy szűk kisebbségtől eltekintve – valójában legitimálják ezt a rendszert azzal, hogy megkeresik a lehetőségeket a saját gyerekeik számára, ahol mégis csak előre tudnak menni. A jobb helyzetben levő szülők más, nem iskolai módon biztosítják azt a tudást a gyerekeik számára, amire mégis csak szükségük lesz majd a jövőben. De ezt csak a megfelelő anyagi körülmények között élő szülők tudják megtenni. 

Lehet, hogy a saját gyereke számára megszerzi a tudást, de a többség lemaradása miatt a társadalom tudásszintje lesz nagyon alacsony…

Ahhoz, hogy a XXI. századhoz szükséges tudást biztosítsunk a következő nemzedékek számára, az intézményi oktatásnak kellene nagyon magas színvonalon működnie. Vagyis amikor a szülők elfogadják a jelenlegi helyzetet, akkor azzal azt is elfogadják, hogy egy alacsonyabb szintű tudást fog megszerezni a gyerekük. Nem véletlen, hogy a PISA-vizsgálatokon is azt tapasztaljuk, hogy a legjobb tanulóink sem jutnak előrébb a ranglétrán, a gyengék pedig egyre inkább leszakadnak. 

Mondhatjuk azt, hogy ez a jelenlegi oktatás legnagyobb bűne?

Ez is. Tulajdonképpen olyan rendszert sikerült kiépíteni, amelyikben a többség beletörődik ebbe az egészbe, az innováció kapui bezárulnak, az oktatás szakmai szempontból egy helyben toporog, vagy éppen visszafejlődik. Az érintettek pedig nagyon elfásultak. A rendszer igen nehezen lesz kimozdítható ebből az állapotból. És ez a legnagyobb bűn, mert ha most teljes generációk kedvét elvesszük az egésztől, ha kifejezetten az iskola, a tanulás ellen szocializáljuk őket, akkor hosszú időre nagyon súlyos problémákat okozunk a társadalom számára. 

Mi ennek az oktatásnak a jövőképe?  

Szerintem a jelenlegi oktatáspolitika jövőképe az, hogy minden maradjon úgy, ahogy van: alacsony forrásigényű, problémákat nem gerjesztő, a többséget az alacsony hozzáadott értéket képviselő munkára felkészítő oktatás legyen. A felsőbb középosztály és a legfelül levők azonban mégis csak felkészítik valahogyan a gyerekeiket, és a hatalom továbbvitelére trenírozza őket. Mindezt azért, hogy az a fajta hatalmi berendezkedés, ami most van, és aminek a kiépítése 2010-ben elkezdődött, rendkívül hosszú időn keresztül létezhessen, akár még Orbánon túl is. 

Hogyan lehet, hogyan kell ebből kikászálódni – ha ki lehet egyáltalán?

Tulajdonképpen csak igazi, tartós hatalomváltással lehetne kimozdulni. A tüntetéseken, meg a szakszervezetek érdekvédelmi tevékenységében jobb intézkedéseket követelnek. De nem lehet jobb intézkedéseket hozni, mert olyan az oktatáspolitika, amilyen. Ebben az oktatáspolitikában ilyen koncepció mellett nem lehet jó intézkedéseket hozni. Olyanokat lehet, amilyeneket egyébként is meghoztak az elmúlt 13 és fél évben. Vagyis, egy lépéssel följebb kell lépni, és azt kell mondani, hogy az oktatáspolitikát kell megváltoztatni. Kérdés, hogy a lényegével ezt meg lehet-e tenni. Ezt sem lehet megváltoztatni, mert ennek meg a nagypolitika a kontextusa, és az nem engedi, hogy legyen benne olyan zárvány, amit oktatásnak neveznek, és másfajta elvek érvényesülnek benne, mint a többi területén. Ha pedig minden így marad, mi is a maradunk a periférián, majd bemegyünk a gyárakba, és nyomkodjuk a fehér és a piros gombokat. Úgyhogy csak az egész rendszert lehet megváltoztatni.